Lángolj! *VKook/TaeKook*

XIX.

Külön úton menni? Taehyungot vénákig hatoló kétségbeesés járta át, miközben a sötét, szerteálló tincseket fürkészte ijedten. A fagyos víz, amelybe a sors dobta hirtelen, túlélhetetlennek tűnt. Nem állt rá készen egy hangyányit sem.

Hiába érezte a magasabbikból áradó nyugalmat és higgadtságot, ő mégis képtelen volt parancsolni saját, zakatoló szívének.

A maknae számára nem volt meglepetés vagy újdonság a helyzet, rengetegszer kerítették már be minden oldalról, s eddig az összes alkalommal sikerült meglógnia. A naív katonákat rendkívül könnyű volt kijátszani, vérontásra soha nem volt szükség.

- Higgadj le, nem lesz semmi baj... - mormogta halkan, miközben ujjaival bátorítóan simított végig a jéghideg kézfejen.

Természetesen mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy Taehyung rettegése nem fog elmúlni ezektől az  üres szavaktól. Mégis jólesett neki a tudat, miszerint Jungkook, ha csak egy kicsit is, de törődik vele.

- Át fogsz vágni a tömegen, de közben elvegyülsz az emberek között, nem vonod magadra a figyelmet. Eszedbe sem jut engem keresni vagy bármi olyat csinálni, ami gyanús lehet, és még valami... - nézett először a fiú szemeibe a maknae szigorúan - Hogyha elkapnak és kifaggatnak, egyetlen szót sem szólsz rólam, a csapatról vagy erről az egész kócerájról! Értve vagyok?

A sötétbarna íriszek riadtan csillogtak, s gazdájuk egyetlen szót sem volt képes kinyögni, csupán reszketve bólogatott. A fiatalabb komolyságától görcsbe rándult a gyomra. Sosem jutott volna eszébe köpni, nem olyan ember volt. A másik azonban mégis úgy beszélt, mintha bármelyik pillanatban boldogan megtette volna. Nem bízott meg Taehyungban, s ez bizony rettenetesen fájt a fiúnak.

- Világos?! - szorították meg kezét a forró ujjak türelmetlenül, azonnali választ követelve.

Jungkook csupán erre a megismételt, bizonytalan bólintásra várt, s mikor ez bekövetkezett, tétovázás nélkül húzta el karját a remegő tenyér laza fogságából. Indulnia kellett, hiszen bármelyik pillanatban lebukhatott volna, ezzel tovább bonyolítva a helyzetet. De nem csak ez sürgette a fiatalt. Fékezhetetlen kíváncsiság és izgalom tombolt benne, látni akarta Taehyungot akció közben. Tudni akarta, hogyan reagál éles helyzetben, mennyit tanult az eddig eltelt idő alatt.

- Emlékezz, ha elbénázod vagy köpni mersz... - nézett vissza válla fölött még egy utolsó szóra - A két kezemmel foglak megfojtani!

Természetesen Jungkook maga sem gondolta komolyan, amit kimondott. Egyszerűen csak kellett valamiféle tétet adni a dolognak, nehogy már olyan felhőtlen dolga legyen az idősebbnek. Ha nem is fordult teljesen Taehyung felé, pontosan tudta, milyen arcot vághat. S ez örömmel töltötte el.

Nem volt több mondanivalója, így a néma csöndben csupán a gyűrődő ruhájának susogása hallatszott, ahogy a feketehajú hangtalanul felhúzta magát az egyik háztetőre.

Taehyung testét mintha láthatatlan láncok fonták volna körbe még egy jó ideig, moccanni sem bírt, csak nézte a maknae hűlt helyét. Egyedül volt, s nem tudta, mit kezdjen most magával. Pontosabban tudta, csak semmi ereje nem volt hozzá.

Piszkos, barna tincsei kócosan omlottak kétségbeesett szemei elé, ahogy gondterhelten sóhajtott. Egyáltalán nem akarta, sőt... Egyenesen a pokolba kívánta az egészet. Hiába a sok gyakorlás, mit érnek azok most?! Akármi is történik, ő képtelen lesz jól reagálni. Biztos volt a bukás.

- Indulj, Taehyung!

A fiú meglepetten nézett hátra, s szemei értetlenül csillantak meg a fényben. Senki nem állt ott, az utca kövein zavartalanul hömpölygött a vékony, szálló porréteg. Pedig biztos volt benne, hogy valaki a nevét suttogta az imént, nem képzelődhetett. A hangot azonban képtelen volt felismerni, oly régen hallotta már...