Cloud ☁️ 9 ➵ JeongChan ✓

☁️

Három hónappal ezelőtt

– Jeongin! – Valaki ránehezedett a vörösre, amivel kiroppant a gerince és megroggyant az ágya. Hangosan felnyögött a súly alatt.
– Egyszer el fogod törni a gerincem, Bang Chan – nyöszörögte a szenvedő fájdalmasan, mire csak egy halk kuncogást kapott válaszul, meg kettő kart, amint körbefonták. – Ezzel nem segítesz.
– Nem is az a célom – nevetett.
– Megfojtasz – folytatta a másik tompa hangon, teljesen belenyomódott a matracba.
– Csak elárasztalak a végtelen szeretetemmel – mondta Chan vidáman, majd összeborzolta Jeongin haját és lemászva róla, az ágy végébe ült, ezzel hagyva, hogy a fiatalabb is kényelmesebben helyet foglalhasson – mármint, nem zavarta őt ez a közelség, szerette ő a szőkét.
– De jó nekem – vigyorgott a vörös.

– Szóval, mit szerettél volna mondani? – kérdezte Chan visszautalva a telefonbeszélgetésükre, ugyanis Jeongin szinte teljesen kétségbeesetten hívta fel őt tíz perccel ezelőtt, hogy sűrgős dologról kell beszélniük. A vörös hirtelen lefagyott, hiába tervezte el, hogy mit hogyan, valahogy nem tudta elkezdeni a mondanivalóját. Ezt a másik is észrevette, viszont azt hitte, hogy a fiú meggondolta magát és mégsem akarja beavatni őt. – Nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd, nem erőltetem rád.
– De, de, mindjárt, csak adj egy percet – sóhajtotta Jeongin és hátradőlt a párnájára. Feje zsongott és hevesen vert a szíve; izgult. Tenyerével eltakarta arcát, majd felült. – Chan, én nagyon szeretlek.
– Oh – nyögte döbbenten a szőke. Nem tudta hová tenni a szavakat, azt sem tudta, hogy értelmezze azokat. – Én is, de ez most hogyan jön ide...?
– Mert én úgy szeretlek. – Kiemelte az   úgy szót, hátha leesik a másiknak, ami meg is történt.
– Mármint – kezdte, de elakadt. Hangja kicsit riadtnak hangzott, ami elbizonytalanította Jeongint. – Úgy?
– Szerintem egyre gondolunk, szóval igen. – Lesütötte a szemeit, talán mégsem kellett volna szerelmet vallania a legjobb barátjának. A filmekben is mindig rosszul sül el.
– Aha, értem – motyogta Chan. Szemei zavarosak voltak, mintha menekülni szeretett volna. – Fogalmam sincs, mit kéne mondjak. Vagyis, de tudom, csak nem tudom, hogy mondjam. – Jeongin szíve ezer darabra tört, ha nem millióra. Teljes mértékben elfogta őt a mélabú és már bánta a pár perccel ezelőtti tettét. Most mident elveszített ezzel.
– Sajnálom, nem kellett volna. – Fejét lehajtotta és az ölét bámulta. Hangja mérhetetlenül keserű volt. – Jobb, ha most hazamész.
– De, Jeongin-
– Hagyj most magamra egy kicsit – csattant fel hirtelen, majd sokkal lágyabban tette hozzá: –, kérlek. – Chan méregette egy fél percig őt, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy a fiú rendben lesz egyedül és felkelt az ágyról, köszönt, aztán elment.
Jeongin elsírta magát.