Cloud ☁️ 9 ➵ JeongChan ✓

☁️

Másfél hónappal ezelőtt

– Szia, Chan – mosolygott Jeongin félénken. Megbeszélték, hogy találkoznak, hisz rengeteg elintézendő dolguk volt.
– Szia – köszönt vissza vidáman a másik. – Régóta vársz? – kérdezte, amint leült a vörös mellé a padra.
– Nem. – Csak legyintett. A Nap már alacsonyan járt, de még kellemesen meleg volt. Az utca narancssárga fényárban úszott, mintha valaki leöntötte volna az épületeket festékkel.
Csendbe burkolóztak, egymás mellett gubbasztottak, akárcsak két galamb a villanydróton.

– Szép az ég – szólalt meg hirtelen Chan, mire Jeongin felemelte az eddig lehajtott fejét és a cipői helyett az eget kezdte bámulni.
– Ja – biccentett és megint némaság ölelte körbe őket. Nem volt ez rossz, kínos sem, mégis tapintható volt közöttük a feszültség. – Szóval, jutottál valamire? – A szavak nehezen csúsztak ki a fiú ajkain, mintha valami visszatartotta volna azokat.
– Nem nagyon – ingatta a fejét a szőke és a másikban megint eltört valami, vagy talán tovább törött. – Vagyis, nem tudom.
– Mit nem tudsz ezen, Chan?! – fakadt ki Jeongin. Kétes érzések kavarogtak benne, egyszerre volt csalódott és mérges. – Ebben semmi bonyolult nincs.
– De te ezt nem értheted-
– Persze, már megint ez. Te ezt nem értheted – utánozta Chan hangját gúnyosan. – Magyarázd el akkor, hogy megértsem. – Kihívó szemekkel nézte az ausztrált, állkapcsa előreugrott. A másik pedig apróra húzta össze magát, vállait leeresztette. – Most miért nem beszélsz? Máskor bezzeg be nem áll a szád – köpte. Egyre idegesebb lett, rosszul érezte magát. Valahogy helytelennek érezte a viselkedését, de képtelen volt kontrollálni magát. – Mindegy, nem is értem, miért jöttem el.
– Jeongin...
– Veled se mennék semmire, talán jobb is ez így.
– Figyelj rám...
– Mindenki idióta?!
– Sajnálom.
– Sajnálhatod is. De nem ér semmit. – És Chan egyedül ücsörgött tovább a padon és figyelte, ahogy a vörös hajkorona egyre távolabb kerül tőle.