Fiúként nevelve

2

Milyen ember lehet ő?

- Milyen az új padtársad? - kérdezte Milán miközben ebédes dobozát nyitotta ki.
- Nem beszéltem vele. Miért? - kérdeztem.
- Csak mert nekem nagyon jó! - nyújtotta ki a nyelvét. - Okos ami majd hasznos lesz, ha nem tanultam és tök jól el lehet vele beszélgetni!
- Tényleg? Jó neked. - kezdtem el enni szendvicsem.
- Hm. Mit csináljunk? - kérdezte. Majd mintha valami eszébe jutott volna. - Gyere! - fogta meg kezem, de Ijedten elrántottam tőle. Ő meglepetten nézett rám.
- Elöször had pakolja el. - nyikorgott a hangom. Basszus, basszus, basszus. Nem jó ez így! Gyorsan köhögtem, hogy ne vegye észre.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan.
- Persze csak innom kell. - próbáltam valahogy normális hangnemben beszélni. - Elmegyek a gyengélkedőre. Bocsi! - pakoltam össze gyorsan. Sietve tettem meg a lépéseket a gyengélkedőhöz. Odaérve nagy tömeget pillantottam meg. Nehezen átfurakodva a tömegen, egy nőt pillantottam meg. Akkor már érthető ez a tömeg.
- Nah, át tudtál jutni? - nézett rám dühösen a nő.
- Elnézést csak a torkom... Kh. - köhögtem.
- Nem tudod hányszor vertek már át ezzel. - forgatta szemeit.
- Komolyan. Kh.... Kh. - hogy lehet, hogy a hang mélyítéstől ennyire elmegy a hangom?
- Rendben. - sóhajtott. - Fiúk menjetek már el! - rúgott egy fiúba aki elől volt, ezzel hátra tolva a sereget. Miután hátralökte őket, bezárt kulcsra az ajtót.
- Nah szóval mit is akarsz? Nincs rád időm. Ha szerelmet akarsz vallani, el kell, hogy szomorítsalak, nem fogom viszonozni. - nézett teljes bizalom nélkül.
- Ki kérem magamnak! Tényleg elment a hangom! - szólaltam meg igazi hangomon. Mikor megláttam meglepődött arcát, azonnal megváltoztattam hangom.
- Mármint.... Izé... Kh. Kh. - köhögtem el a végét.
- Te szent jósagos ég! - kiáltott,mire én ijedten néztem rá . - Te...... Lány vagy?! - próbált halkan kérdezni,mivel a fiúk akik még mindig az ajtónál nyüzsögnek, meghallhatják.
Lemondóan sóhajtottam, majd bólintottam.
Kezét a szája elé kapta, majd azonnal elsietett, amit én kérdő tekintettel követtem, mind addig amíg hozott vizet és mézet.
- Egyél és igyál nyugodtan. - mondta biztatoan miközben leult az asztalára. Mikozben megtettem amire kért. Viszont nagyon feltűnően vizsaltott. Mikor már kezdett kényelmetlen lenni, rákérdeztem.
- Van valami furcsa rajtam?
- Nem rajtad! Te vagy maga a furcsaság! - emelte fel hangját amit én ijedten vettem észre. - Mit keres egy lány egy fiú gimnáziumban? - kérdezte halkabban és értetlenül.
- Hát tudja...... Ez úgy történt....... Ez egy hosszú történet. - mondtam végül.
- Van időm. - felelte lazán.
- De nekem órám van! - hitetlenkedtem.
- Nyugi kikérlek óráról, de csak mert egy: a csajok tartsanak össze - itt rám kacsintott, majd folytatta. - és kettő mert elment a hangod és le fogsz bukni. Azt meg csak nem akarod. - nézett rám komolyan.
- Huuh. Rendben. - adtam be derekam.
- Akkor elkezded? - kérdezte várakózóan. Bólintottam.
Viszont elbizonytalanodtam.
- Nem lehetne ezt titokban tartani úgy, hogy nem is mondom el miért van ez az egész? Kérem! - vizslattam szemeit könyörgően.
- Nem. - mondta szigorúan. - Vagy elmondod, vagy sajnos be kell mennem az igazgató hoz egy egy-
- Jól van rendben! - fújtam ki a levegőt mérgesen. Ő fölényesen elvigyorodott. Persze egy felnőttnek így kell megoldani a valami, ha el akarja érni célját. Fenyegetéssel. És amúgy is, hogy lehet ilyen laza?
- Az egész akkor - és elmondtam mindent. Hazudhattam volna, de nem vagyok jó az ilyesmiben. Fura mi? Az egész életem egy nagy hazugság még sem tudok hazudni. Mi van, ha már ez is csak egy hazugság? A gondolatra keserűen elmosolyodtam.
- Értem. - zavarta meg gondolataimat a nő. - De ez nem mehet sokáig ugye tudod? Elég pár nap és rájönnek. Vagy egy hét vagy annál kevesebb nap is elég. Ha nem is mindenki, de akik közel vannak hozzád, például egy barát, könnyen rájöhet a titkodra. És mi ez a neveltetés? - akadt ki. - Hogy lehet így nevelni valakit?! Ha meg fiujuk született volna és lányt akarnak akkor amputáltatni fogják vagy mi? - ekkor riadtan rám nézett. - Ugye nincs himbilimbid? - kérdezte aggódóan.
Egy grimasszal és elpirulna válaszoltam.
- Dehogy is! - mondtam felháborodva. - hogy juthat ilyen eszébe?
- Már bocsáss meg, de a szüleidből ezt simán kinézném. Egy kín lehet az életet. Miért nem jele-
- Elnézést, hogy már másodjára a szavába vágok és tudom, hogy ez illetlenség. De nem akarom megtenni. És, ha most megbocsát visszamennék órára. Jobban vagyok a hangom és a torkom is már jól van. Köszönöm a segítséget. További jó napot. - mondtam ridegen és  felkapva a papírt amin a felmentés állt kinyitottam a kulccsal az ajtót és kimentem. Még egy gyors pillantás ól láttam, hogy szomorúan figyel.
A folyosón sétálva olvastam a felmentést. Meglepődötten figyeltem, hogy holnap és holnap után hamarabb haza mehetek, ha a torkom megint fájna. Mivel elment az idő, így szekrényemhez mentem és követtem a táskám. Ebéd előtt beraktam és mivel mikor elmentem Milántól és nem raktam el az uzsonnás dobozom, így egész végig a kezemben volt. Viszont most szépen belehelyeztem táskába, és vállamra kapva kezdtem el kisétálni az épületből.
Igaza van annak a nőnek. Elég pár nap és rájönnek. Ha nem is mindenki. De akik megtudják, lehet, hogy tovább adják másnak. És akkor ki is rúghatnak. Mikor már a kerítésnél jártam, Milánt vettem észre, aki a keritésnek dőlve állt az égre vezetve tekintetét. Szomorúnak tűnt. Ugye nem miattam mert csak úgy itt hagytam? Ekkor észre vett és egy mosolyt varázsolva az arcára, kezdett el beszélni. Tudtam, hogy az a mosoly csak állarc.
- Téged vártalak! - mosolygott erőltetetten. Szívem megfájdul ahogy ránézek. Ahj. Miért kell ennek megtörténnie? Miért kell szomorúnak lennie? Észre vehette az aggódás az arcomon, ezzel azt gondolva, lebukott ami nem hazugság. Keserűen elmosolyodott, majd zsebrevágva a kezét, újra szóra nyitotta száját.
- Elkísérlek hazáig. Beszélni akarok veled. - mondta komolyan és szomorúan is.
Bizonytalanul bólintottam, majd elkezdem felé sétálni.
Mindne lépésemet követte csöndesen. Én is csöndben voltam, hátha belekezd mondandójába, de még így is csak 2-3 perc elteltével kezdett bele.
- Tudod...... Nem muszáj barátok lennünk, ha nem akarod. - mondta halkan.
Meglepődve megálltam, ami őt is megállásra késztetett.
- Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül. Tudtam..... Tényleg miattam ilyen szar a hangulata.
- Ne játszd meg magad! - emelte fel hangját ami miatt megijedtem kicsit, de próbáltam nem kimutatni. - Tudom, hogy titkolsz valamit és, hogy kerülsz! Még meg érinteni sem érinthetlek meg! Mi bajod van velem? Ha nem akarod, hogy barátok legyünk, akkor mond ki! - mondta és szemeiben kis könnycseppet jelentek meg. Szívem majd összeszakadt ahogy őt néztem.
- É-én.... - viszont a torkomon akadó görcs, nem nagyon hagyott beszélni.
Lemondóan lehajtotta fejét, így eltakarva szemeit.
- Tudtam...... Tudod - nézett fel meggyötört szemeivel engem figyelve. - Eddig mindig kihasználtak akiket én barátoknak gondoltam. Most próbáltam én barátokat szerezni, de úgy tűnik nem sikerült. De én kedvellek! Kevés időt töltöttünk együtt tudom, még is megkedveltelek! - nézett mélyen szemeimbe.
Összeszedve minden erőmet, legyőztem a görcsöt a torkomban és megszólaltam végre.
- Én is kedvellek. - mondtam őszintén. - Te vagy úgy az első barátom, hogy itt vagyok. És örülök, hogy te jöttél hozzám legelöször nem pedig más. Örülök, hogy barátok lettünk! De..... Van egy titkom amit nem mondhatok el. És azért kerüllek mert..... Ez..... Ahj. - kifújtam egy nagy adag levegőt. - Ha hozzám érsz, lehet rájössz a titkomra. Nincs semmi bajom veled. De ezt nem mondhatom el neked. Sajnálom. - hajtottam le fejemet. Próbáltam a lehető legkevesebbet elmondani neki. Lépéseket hallok és már arra számítok, hogy elmegy mellettem, viszont egy felsőtestet érzek a fejemmel. Meghallom boldog nevetését.
- M-mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Én is örülök, hogy pont hozzád mentem és nem pedig máshoz. - hallottam hangján, hogy vigyorog. - Nem muszáj elmondanod a titkodat. Meg értem, ha nem akarod elmondani. De kérlek, ha majd eléggé bízol bennem mondd el. - viszont mintha megrázta volna az áram, azonnal elengedett. Én ezt értetlenkedve figyeltem.
- Azt mondtad, hogy nem érhetek hozzád emlékszel? - nevetett kínosan.
Mint a budha ki felvilágosult, lepődtem meg. Nem jött rá? Pedig rájöhetett volna hisz átölelt. Vagy...
- Neked volt már barátnőd? - kérdeztem érdeklődve.
Egy kicsit zavarba jött, de megrázta fejét. Akkor így már érthető. Nem tudja milyen egy lányt megérinteni.
- De ez, hogy kapcsolódik most ide? - döntötte fejét oldalra értetlenked.
- Csak megkérdeztem. - vontam vállat.
- Jól van akkor ne mond el! - durcizozz be.
- Nem is mondom! - nyújtottam ki nyelvem játékosan,mire csak egy meg lepődött arcot vágott, majd elkezdett otthonig kergetni.......