Fiúként nevelve

9

Olivér/Lala sz.

Szerencsére nem nagyon jártak az emberek és nem is figyeltek engem, így nem kell magyarázkodnom, hallgatni sugdolózásuk rólam és sajnálkozó tekintetük éreznem magamon.
Mikor hazaértem, kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Az asztalon egy papírt láttam meg.
Odalépve, kezdtem el olvasni.

'Szia Olivér!
Apáddal elmentünk egy hotelbe, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Van ennivaló vacsorára a hűtőben, hátha eszel.
Puszi, Anya és Apa!'

Elmosolyodva fejeztem be az olvasást, mert gondolták rám, de amint rájöttem, hogy nem Lala, hanem Olivér van ráírva, azonnal lejött arcomról mosolyom. Mit hittem? Ők Olivért szeretik. Nem engem. Csak Olivér. Csak ő. Miért kell minden nap a tudatomba vésni, hogy  nem engem  szeretnek? Olivért szeretik. Nem engem. Én nem Ő vagyok. Még, ha őt is játszom, akkor sem ő vagyok. Szemeet csípni kezdték a könnyek, és szép lassan, lefolytak arcomról.
Már csak egy kérdés volt a fejemben. Csak egy szó.
Miért?

Reggel újra az órám csörgésére ébredtem. Mikor megmozdultam, azonnal felkiáltottam. Felhúztam pizsama pólóm és kikerekedett szemekkel néztem a véraláfutásos és kék helyeket.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Nem megyek suliba.
Ez volt az első gondolatom. Viszont kikérő kell. Anyámék nincsenek itt. Egy kis gondolkodás után csak egy jutott az eszembe. Gyengélkedő. De akkor a suliba kell mennem. Fájdalmasan sóhajtottam, miközben fekvettem ruháimat. Újra bekötöttem a nőies részemet, majd mikor elkészültem, megfésültem hajam. Hosszabb lett. Igen. A hajam eléggé gyorsan nő, még, ha nem is hosszúra. Majd elmegyek hajvágásra.
Telefonomat felvettem, majd lementem a konyhába. Gyorsan megcsináltam kettő tükörtojást. Ekkor rájöttem, hogy nem kell sietni, sőt jobb, ha becsengetés után megyek.
Így lassan, jól esően megettem kajámat, ittam egy pohár vizet és elmostam, majd el is raktam a mocskos tányérokat és poharamat.
Mikor már megnéztem hány óra, észre vettem, hogy már mehetek, mivel 8-9 perce becsengettek.
Bezártam az ajtót magamután, és el kezdtem a buszhoz menni. Még mindig fájt, bárhogy mozogtam, de próbáltam tudomást se szerezni róla. Így egy dologra koncentráltam......
Dom mosolyára. Valahogy megnyugtat. Megtölt egy fajta melegséggel és nyugodt leszek tőle.

A sulihoz érve, körül néztem, hogy biztos, hogy nincs itt senki. Mikor megbizonyosodtam róla, hugy nincs, megnyugodva sóhajtottam, majd kezdtem el a gyengélkedő felé venni az irányt.
Mivel nem kellett sokáig várni a buszra, így gyorsan ideértem.
Miközben jártam a folyosót, unottan körül néztem. Olyan mintha valaki figyelne. Viszont mikor körül nézek, senkit sem látok. Lehet beképzelem.
Mikor célomhoz értem, bekopogtam.
- Gyere! - szólt a rég hallott női hang. Nem akarok olyan helyzetbe kerülni megint. Viszont mivel sebeimet le kellene kezelni és a kikérő is fontos, így benyitottam.
Rose háttal ült nekem.
- Szia miért vagy itt? - kérdezte, miközben a székével együtt megfordult. Elöször meglepettséget, majd teljes sajnálatot mutatott arca. Olyan érzésem volt, mintha valaki hallgatózna...... Megráztam fejemet. Biztos csak beképzelem mint az előbb.
- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen, és hangom ugyan olyan mint mikor suliban vagyok. - Kikérőt szeretnék ameddig már nem érzek fájdalmat. És kérem szépen kezelje le sebeim. - kértem miközben belenéztem szemeibe. Ő kezeit tördelve szólalt meg.
- Figyelj én sajnálo- közbe szóltam, akármennyire illetlen. Nem vagyok benne biztos, hogy hallgatóznak, de inkább elővigyázatosabb leszek.
- Elnézést, hogy közbe szólok. Vegyük úgy, hogy nem történt semmi akkor. Rendben? - kérdeztem.
- Rendben. - bólintott megértően, majd sóhajtott egyet. Amúgy szerintem nem rossz egy nő. Erős, kedves, gyönyörű. - Nem kell velem így beszélned. Beszélhetsz az igazi hangodon és  tegezz. Itt nem kell megeröltetned a hangod. Bozinytalanul ugyan, de bólintottam. Nem kéne, hogy elmenjen a hangom.
- Akkor kérlek..... - utaltam sebeimre és a kikérőre.
- Oké. Vedd le a pólódat.
- Biztos kell ez? - kérdeztem. Mi van, ha az aki hallgatózik, rájön a kilétemre? És, ha néz minket?
- Igen. Sajnos muszáj lesz. Ha nem veszed le, nem tudom lekezelni. Sóhajtva vettem le lassan pólómat. Ő meglepetten vette észre betekert részemet.
- Nem kényelmetlen neked? - kérdezte finoman. Én elmosolyodtam. Tényleg kedves.
- De. Kényelmetlen és szorít. - mosolyogtam. Ő sajnálkozó szemekkel nézett. Halkan és lassan felállt székéből és finoman, kedvesen átölelt. Meglepetten és meghatódva csillogott a szemem. Olyan mintha az anyám lenne...... Mint egy törődő anya. Szememből könnyek kezdtek el folyni. Vállaim megremegtek. Remegve visszaöleltem és arcom mellkasának döntöttem. Anyukám anyám helyett. Mintha törődne velem. Foglalkozna azzal, hogy ennyire el van cseszve az életem. Már nem foglalkoztam azzal vagy azokkal az emberekkel akik hallgatóztak. Egy kis idő múlva Rose megszólalt.
- Nagyon erős vagy tudod? - hallottam meg fájdalmas és aggódó hangját. - Nem tudom miért csinálod ezt, de azt igen, hogy fáj neked. Tudd, hogy bármi történjék veled, számíthatsz rám. - engedett el, én pedig könnyeimet letöröltem. Szemeiben szeretet, aggódás csillogott.
Bólintottam, jelezve megértettem.