Fiúként nevelve

1

- Mindent bepakoltál Olivér? - kérdezte anyám mosolyogva. Utálom a nevem. Persze születésemtől fogva Olivérnek hívtak. Anyám teljesen elszörnyedt mikor megtudta, hogy egy lányt fog világra hozni. Főleg mikor az az autóbalesete történt. Elvesztette a méhét így nem tudott egy fiút szülni. Akkor teljesen összeomlott, hogy nem lesz ki tovább vigye a családnevet. Viszont ekkor egy olyan nagyon jó ötletet talált ki, hogy anya helyett én voltam romokban. Senki sem barátkozott velem, kivétel egy lányt. Nikit. Ő meg mindig velem van és akkor is velem volt mikor én depresszióba zuhantam. Azóta nem is mosolyogtam csak, ha vele vagyok. Ő mindenben segített. Ezért is védem meg mindentől. És mindenkitől. Apám elküldött harcra egy férfihoz. Nagyon kedves. Van egy családja a feleségével és egyetlen kis lurkójukkal. Szinte már mindenben fiúsan viselkedem. Az évek múlásával elfogadtam és kezdem megszeretni ezt a fiú vagyok dolgot. Hajamat levágatták és átfestették,ruháimat kicserélték, igen még fehérneműt is. Az egyetlen probléma a mellkasom volt. Viszont szüleim erre is találtak egy nagyon jó ötletet. Hogy úgy érződjön, hogy azért a mellkasomnál van bőr és nem full kemény, így hosszú csíkokba vágtak pólókat, pulóvereket és nekem pedig be kellett kötnöm a felső részem. Szerencsére vagy nem szerencsére, nem az a nagy mellém volt. Viszont nem is az a kicsi. A kettő között van, mégis egy kicsit a kicsihez közelebb van. Szóval nem látszott semmilyen dudor mikor bekotottem és pólót vettem fel rá. Amikor tesi óra lesz, az öltözéssel lesz egy kis probléma, de majd megoldom azt is valahogy.
- Persze. - mondtam.
- Ne vigyünk el téged? - kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában.
- Nem kell anya, de azért köszi. - mosolyodtam el teljesen hamisan, amit ő egyáltalán nem vett észre.
- Akkor hát én mentem! - megpusziltam gyorsan anyát és már ki isentem az ajtón.
Ismeritek azt az érzést amikor új suliba kerülsz és úristen mit gondolnak rólad meg stb? Na hát én majdnem ugyan ebben szenvedek. Csak nekem nehezebb lesz mivel csak fiúk között leszek. Az öltözésnél fogok a legjobban izgulni.
A buszhoz érve, pár fiút vettem észre, akik ugyan azt az egyenruhát viselték mint én. Szorongva ugyan, de a buszmegállóhoz mentem, majd vártam a buszt.
- Helló! - hallottam még egy hangot mellőlem. Kérlek istenem mond, hogy nem hozzám beszélt. Viszont mikor már a vállamat is megkocogtatta az ujjával, akkor már biztos lehettem benne, hogy bizony hozzám beszélt.
- Szia. - mélyítettem el a hangom. Egy idő után elég megeröltető így beszélni, de mivel nem nagyon szoktam beszélni, így nem kell ezzel is bajlódnom.
- Helló! - vigyorgott egy zöld hajú fiú rám. -  Milán vagyok. Tudod nincs egyetlen egy barátom se akit ismernék és te voltál a legnormalisabb szóval mi lenne, ha haverok lennénk? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Bocs, de nem vagyok az a barátkozó típus. - mondtam ridegen. Ő pedig lekonyult ajakkal, újra próbálkozott.
- Kérleeek! - hisztizett.
- Ismered az iskolát belülről? - kérdeztem. Ha ismeri akkor lehet jó hasznát veszem.
- Jah. Miért? - kérdezte értetlenül.
- Ok. Leszek a haverod. - mondtam, mire boldogan vigyorogva vállam a karolt. Viszont én ekkor megfogtam a karját, és átdobtam a hátamon keresztül. Ő ezt meglepetten, majd mikor földre ért, fájdalmasan vette tudomásul. Én úgy néztem rá mint aki meg akarja ölni amiért hozzám ért.
- Woah! Ez király volt! - állt fel csodálattal a szemében. Én viszont a minket néző embereket figyeltem. Nem nagyon nézték jól szemmel amit az előbb csináltam.
-Bocs. - mondtam és kezemet neki nyújtottam. Viszont mikor már majdnem összeért a kezünk, rájöttem, hogy a kezem nem pont a legfiúsabb és azonnal el is vettem kezem. Ő pedig mint aki mely depresszióba zuhant, sírt azt mondogatva: Szörnyű vagy! És, hogy 'Gonosz!'
Én pedignem bírtam tovább és kuncogtam. Mikor meghallotta kuncogásom, kikerekedett szemekkel nézett rám. Én azonnal lefagytam és arcvonalaim rendeztem. Szerencsére megérkezett a busz, szóval nem tudott rákérdezni semmire. Huu. Ha most ilyen szarul megy a titkolózás, akkor a jövőben mi lesz?
Mikor fölszálltunk a buszra, olyan tomegnyomor volt, hogy alig vártam, hogy odaérjünk.
Mikor leszálltunk, olyan nagy lendülettel jött le mindenki, hogy majdnem pofára estem. Vártan egy kicsit, majd szerencsére Milán is megjött. Intettem egyet a kezemmel, hogy jöjjön és elindultam. Milán futva utánam jött.
- És hova kell menni? - kérdeztem.
- Gyere. - intett most ő. Én sietve próbáltam utolérni őt. Félek, hogy már az első nap rájönnek, ha még nem akkor a másodikon. Nem értem a szüleim, hogy lehetnek ennyire hülyék, hogy egy lányt egy fiú gimnáziumba küldenek még akkor is, ha fiúnak neveltek. Csak a személyiségem maradt meg olyan amilyen én vagyok. Erre Niki ébresztett rá. Hogy, ha nincs is semmi ami önmagamat jelképezné a személyiségem mindig olyan lesz amilyen én igazából vagyok. A személyiséget nem tudják megváltoztan, csak befolyásolni. Rengeteget köszönhetek a szavainak. Csak benne tudok megbízni.
Egyszer csak megállt egy teremnél.
- Itt vagyunk! - vigyorgott.
Ekkor egy hatalmas nagy gombóc nőtt a torkomba. Mi lesz, ha rájönnek? A testem attól, hogy izmos és erős vagyok, attól még mindig csajos, csak a ruha takarja el.
- Nem kell ennyire félni! - tette vállamra egyik kezét, amit én egy ijedt nézéssel figyeltem.
- Nem lesz semmi. Nem nagyon figyelik, ha újak jönnek. Szval nem lesz semmi ami miatt félned kéne. Kivéve egy embertől. Szőke haja és kék szeme van. Magas. Max. Őt kerüld távolról. - mondta komolyan. Hát oké...... Ha ő mondja akkor biztos. Jobban ismeri mint én.
- Rendben. - bólintottam. Egy kicsit nyugodtabban kinyitottam az ajtót.
Mikor beléptem, csak pár ember nézett ide, a többi nem nagyon foglalkozott itt létemmel. Igaza volt.
- Gyere ülj mellém. - indult el egy irányba. Miközben követtem őt, gyorsan végig néztem a társaságon. Hm. Legalább nem egy olyan osztály ahol olyan rondák a fiúk, hogy ránézel, hányingert kapsz.
Én kívülre ültem ő pedig belülre.
- Szereted az xbox játékokat? - kérdezte Milán.
- Jah, miért? - ült ki az arcomra egy kérdő grimasz.
Ekkor felcsillantak a szeme.
- Valamikor eljöhetnél hozzám, hogy játszunk! - jött bele az aurámba.
- Hm. Nem is tudom..... Miért is ne? - végül is....... Csak nem fog majd rájonni abból, hogy lány vagyok mert játszunk. Plusz sok xbox játékot ismerek.
- Tényleg. - jutott eszembe valami. - Itt klubokba vagy mikbe is kell menni igaz? - kérdeztem. Mire ő bólintott.
- Én focizom. Van sok felé választék. De, ha nem is tetszik semelyik, akkor csinálhat sz egy sajátot, de legalább 3 vagy 4 tagnak kell lennie rajtad kívül. - mondta az információkat. Én csak bólintani tudtam, mivel bejött egy tanár. Gondolom az osztályfőnökünk.

- Ennyi volt. - mutatta meg az utolsó dolgot Milán az iskolában. Miután az ofő elmondtam a fontosabb infókat, azután eltöltöttük beszélgetéssel és ismerkeséssel a maradék időt. Azután pedig Milán körbe értett az iskolában és még mutatott mindent.
- Te jó vagy matekból? - kérdezte reménnyel téli hanggal a mellettem sétáló fiú.
- Jah. Mindenből jó vagyok. - vigyorogtam. De jó! Az előbb még olyan rideg voltam, most meg mennyit vigyorgok. Ebből cska nem jön rá,hogy milyen nemű vagyok. Vagy mégis...?
- Akkor kérlek szépen had járjak hozzád korrepre! - kérlelt könyörgő szemekkel. Gondterhelten sóhajtottam. Nem lesz ez így jó. Észre fogja venni a titkomat, ha ennyire össze leszünk bújva.
- Nem tudom.....nekem dolgom is van szóval nem tudom mikor érek rá. - vakargattam tarkóm.
- Csak ráérsz valamikor! Vagy.... - ekkor pervezen kezdett el vigyorogni. -.... Csak nem csaj van az ügyben? - huzogatta szemöldökét.
- Phf. - folytottam el nevetésem. Persze. Pont én csajozni. - Hát akkor szívesen bemutatlak a csajaimnak. Vagyis a tankönyveknek. - erre felnevetett.
-  De csak nem tanulsz mindig! Mi vagy te valami stréber? - értelenkedett.
- Nem, de én gondolok a jövőmre például. - mondtam miközben bementünk a következő terembe.
- Ez a baj az iskolával! - nyavajgott. - Elveszi az életed és nem lehetsz barátaiddal, nem játszhat, nem bulizhatsz, nincs időd csajozni, nem csinálhatsz semmit azon kívül, hogy tanulsz!
- Hát ez van. Fogadd el. - vontam meg vállam miközben leültünk egy padba.
Ő csak egy nagy levegőt kiengedve a padra feküdt.
- És mi a másik ok ami miatt nincs időd rám? - nézett rám még mindig durcásan. Ezen elmosolyodtam.
- Harc. - mondtam röviden. Huhh. Már nem nagyon bírok így beszélni.
- Harc? - vonta fel szemöldökét. - Harcot tanulsz? - lepődött meg kicsit. Én csak bólintottam.
Viszont megint ekkor bejött egy tanárúr és el kezdte az órát. Mikor elmondtam, hogy mikre számítsunk mikor vele leszünk órán, ültetést kezdett el. Már szinte azt hittem, hogy mi így fogunk maradni mikor meghallottam a nevünket.
-........ Rendben Milán te ülj Áron mellé. Olivérhez pedig menjen...... Dominik. - fejezte be a tanár.
Milán egy szomorú arcot vágva köszönt el és ült új 'párjához' .
En pedig figyeltem és még néztem, hogy hogy is néz ki a padtársam.
Fekete haja szépen kifésülve lapul fején, miköz én szeme szürke és úgy csill- nem..... Egyáltalán nem csillog. Mint egy élőhalott, szeme el van sötétülve és nincs benne élet. Bőre világos. Mikor ránézek, olyan mintha bármilyen bántót mondok, azon nyomban összetörne. Mégis szemében az látszódik, hogy sok fájdalmas dolgot megélt és nem foglalkozik azzal ha valaki szóval bántja.
Mindig is jól ki tudtam olvasni a szemekből, hogy milyen ember is az a valaki.
De úgy igazából milyen ember lehet ő?