Fiúként nevelve

3

...... Majd elkezdett kergetni otthonig......

Mikor elértünk a házamhoz, lelassítottunk. Lihegve támaszkodtunk a térdünkön, vigyorogva egymásra.
Mikor már normálisan lélegeztünk, elköszötnünk egymástól, majd intve elment. Nekem pedig a boldog vigyorgás eltűnt az arcomról, ahogy eszembe jutott, otthon vagyok. Hamis mosollyal az arcomon, kinyitottam a bejárati ajtót. Szerencsére otthon nem kell mélyített hangon beszélnem, mert belátták, hogy ha itthon nem tudok normálisan beszélni, akkor a suliban elmegy a hangom és rájönnek titkomra.
- Megjöttem! - mondtam, mire anyám ideszaladt hozzám.
- Szia Olivér! Hogy telt a napod? - mosolyodott el.
- Jól. - válaszoltam röviden.
- Szereztél barátokat? Mesélj valamit! - faggatott,miközben levettem a cipőmet. Már fájdalmasan sóhajtottam volna, de visszatartva próbáltam kedvesen mosolyogni és válaszolni.
- A tanárok jók, nincs velük baj. Az osztály is jó. Igen van barátom.... - mondtam a végét halkabban. Nem akartam megemlíteni, hogy mi történt a gyengélkedőn. Nem is kell tudniuk róla. Nincs közük hozzám.
- Értem. Örülök. Kész a vacsora. Ha gondolod gyere egyél és azután fel mehetsz tanulni. - ajánlotta.
- Köszönöm, de nem. Nem vagyok éhes. Az iskolában ettem. - próbáltam finoman visszautasítani. Mindig elmegy az étvágyam, ha rájuk nézek vagy Olivérnek szólítanak. Vagy, ha egyáltalán beszélgetünk, egy légtérben vagyunk. Hányingerem van a családomtól.
- Rendben. - mondta szomorúan. Valamikor magamba gyömöszölöm a kaját, ha még a torkom olyannyira összeszorul, hogy sehogy se megy le, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy nem eszek itthon.
- Akkor én felmegyek, tanulok és lefekszem aludni. Kimerült vagyok a mai nap miatt. Jó éjt apa! - köszöntem végül apámnak, aki visszaköszönt, majd felmentem. A keserű íz a számban és a hányinger, egyszerre folytogat, ami miatt úgy érzem mindjárt elhányom magam, viszont mégsem. Volt már olyan, hogy tényleg elhánytam magam, nem is egyszer. Viszont mostanában már nagyon ritkán fordul elő. Általában mikor eszek. Azután kiszoktam hányni a vacsorám. Csendesen. Úgy, hogy senki ne vegye észre.
Beérve a szobámba, ledobtam a táskám. Szerencsére nem adtak fel házit, csak egy tantárgyból, de azt is csak azoknak, akik nem tudták befejezni a feladatot. Én persze betuttam fejezni szóval nincs probléma. Sóhajtva néztem a plafont. Miért? Miért kell nekem ilyen családban felnőnöm? Miért ezt a családot kaptam? Miért nem tudok normális életet élni? Miért nem tudok normális barátokat szerezni? Szeretni? Én..... Soha nem akart a ezt. De nem is számít, hogy én mit akarok igaz? És igen...... Könnyeim szemeimet csípni kezdték, majd szépen lassan lefolytak arcomról. Nem mutatom senkinek, hogy míg kívülről mosolygok, belül már rég összetörtem és a barátnőm segített összeragasztani szívem, ha nem is teljesen.
Szüleim nem foglalkoznak azzal, hogy én mit is akarok igazából. Csak az számít, hogy ők mit akarnak. Nem lehet saját döntésem. Nem lehet saját életem. Mindenről ők döntenek. Hogy hogy éljem az életem, hogy viselkedjek, hogy hogy tanuljak, mit csináljak. Nem bírom ezt......
Sajnos mivel le kell feküdnöm aludni és fürödni és bepakolni, így be kellett fejeznem a sírást. Letörölve könnyeim, felálltam, majd a fürdőszobához kezdtem el csoszogni. Ott végeztem teendőimmel, majd minden erőmet bevetve próbáltam a leggyorsabban végezni mindennel, hogy végre befekhessek a puha, mennyei ágyamba, ami olyan kényelmes, hogy azonnal elalszok. A gondolatra gyorsan befejeztem mindent és azonnal bevetettem az ágyamba magam. Régen mikor még kicsi voltam, vették szüleim nekem egy óriási macit. Mivel az a két nem között volt, így megkaphattam. És lehet, hogy ők nem tudnak róla, de nekem még mindig megvan. Így macimat elővéve kezdtem el ölelgetni, ami megnyugvást adott. Olyan érzés mintha ez a plüss maci egy olyan személy aki hagyja, hogy öleljem. És ez nagyon jó érzés. Szüleim soha nem öleltek meg. Nem maradt más mint ez a plüss. De nem zavar. Jó ez így. Sőt örülnék, ha nem kapnék semmit a szüleimtől. Sem parancsot, sem fájdalmat, sem nevet, semmit. Elköltöznék és boldogan élném egyedül és a macimmal az életem. Szabályok és parancsok nélkül. Lányként.
Ezeken gondolkodva aludtam el.......

Reggel a megszokott idegesítő csörgésére keltem, amitől már annyira elegem van, hogy azonnal felkelek. És tudni kell rólam, hogy én, ha felkelek, nem tudok egy könnyen visszaaludni. Szóval nyűgösködve hagytam el a mennyországot és kezdtem el készülődni, hogy menjek a börtönbe. Mikor megmostam az arcom, teljesen üdén és felfrissülve kaptam fel a táskám és siettem le a lépcsőn. Köszöntem anyáéknak és bekapva egy kis szendvicset, zártam be magam mögött az ajtót. Mivel nem a leghamarabb szoktam felelni és lány vagyok akinek fiúnak kell öltöznie, így nem is a leggyorsabban az elkészülődés. Futva siettem buszmegállóhoz, ahol már mindenki beszállt. Így olyan gyorsan futottam oda, hogy még a leggyorsabban futó is megirigyelné. Mikor már odaértem, egy kéz jött ki a busz ajtajából, amit én megfogva húztam be magam a járműbe. A sofőr szúrós szemmel méregetett amiért késtem. Viszont én inkább a kéz tulajdonosát figyeltem, aki nem más mint Milán.
- Jó reggelt! - vigyorgott.
- 'Reggelt. - mosolyodtam el. Milán egy kicsit furcsán méregetett, de egy vállrántás után némán vártuk, hogy ledzálljunk.
Mikor végre megérkeztünk, megkönnyebülten sóhajtottam fel.
Leszállva a buszról vártam meg Milánt, majd ketten kezdtünk el elindulni az osztály felé. Megérkezve hangokat hallottunk a teremből. Viszont nem azt a nevetés hangot. Hanem a fájdalmas nyöszörgést, mikor valakit vernek. Ijedten nyitottuk ki Milánnal az ajtót és ami a szemünk elé tárult, az szörnyű volt. Az osztályban a fiúk a sarokban álltak és rettegve vagy éppen azt kiálltva, hogy 'harc, harc! 'nézték, ahogy egy szőke hajú fiú, idegesen rugdosott egy kis vézna törékeny szemüveges fiút, aki már épp, hogy eszméleténél volt. Két csatlósa lefogta a fiút.
Nem értem miért, de magamtól cselekedtem. Ledobtam a táskám, és mielőtt egy újabb rugást intézett volna a szöszi, a fiú elé álltam, így hason talált a lába. Hát....... Bakhm. Basszus. Nem a legjobb élmény volt, ahogy egy fiú lába teljes erőböl a gyomrodba vágódik. Viszont sokkal keményebb volt az az edzés amit a férfival csinálunk. A férfi név szerint Patrik. Ilyenkor azért örülök, hogy tanulok harcot. Mindenki lefagyott és mielőtt még Milán beleszólt volna, a figyelmetlenségüket kihasználva tökön rúgtam a két fiút aki tartotta a törékenyt és behúztam egyet a szöszinek. Szememben és arcomon a teljes gyűlöletet, undort és haragot lehetett látni, amit a szöszi meg is nézett. Senki se szólt, újabb néma csend következett miközben szőke barátunk azt a helyet fogta ahol beverted neki. Ekkor a meglepődés eltűnt arcáról és haragot lehetett látni. Nem is kicsit. Már épp kezdett volna eldurvulni a dolog, mikor bejott a tanár. Mindenki hideg vérrel nézte, hogy mi fog most következni.
- Leo! - aham szóval a szöszi barátunk külföldi. - Már megint mit csinál?! - kérdezte teljes felháborodással. - Most azonnal az igazgatóiba! Ti ketten benne voltatok? - mondta szigorúan, mire az említett cöccögve elhagyta a helyiséget. A kérdésre pedig megráztam a fejem. Jó benn voltak. De végül is nem bántották.
Észre sem vettem, de időközben eltűnt a fiú akit rúgott. Gondolom elfutott és ő volt az aki szólt a tánárnak.
- Ugye nem történ bajod? - kérdezte a tanárúr. - Nem egyszer volt már ilyen eset szóval gondolom mi történhetett. Ha rendben vagy ülj le, ha pedig rosszul érzed magad, menj el a gyengélkedőre. - csendesen felálltam és megszóltam.
- Rendben. De engedélyével kivihetem ezt a két fiút? - kérdeztem a csatlóaokra ítélve. A tanárúr meglepetten bólintott, majd mind két fiút a vállamra vettem és kivittem az osztályból. Szegények egész idő alatt nyöszörögtek. Járni meg szerintem most nem nagyon tudnak. Leraktam őket az ajtó mellé, majd újra bementem az osztályba és leültem a helyemre.
- Rendben. Mindenki üljön le a helyére, az óra elkezdődött. - Milán felébredve ámulásából, idesietett hozzám miközben mindenki más leült a helyére.
- Nem emlékszel mit mondtam, hogy kit kerülj?! - kérdezte suttogva. Elgondolkodtam majd eszembe jutott.
'Kivéve egy valakit. Szőke haja és kék szeme van.'
Áh! Szóval vagyok olyan szerencsétlen, hogy a legveszélyesebb fiút magamra haragítom már a második nap.
Kínosan elmosolyodtam, mire ő felháborodottan szólal meg.
- Ne mosolyogj! Most nagyon nagy szarban vagy ugye tudod? - kérdezte komolyan, mire egy kicsit elszégyekve magam, lehajtottam a fejem. - Szerencséd, hogy van egy ilyen jó barátod mint én, aki segít neked, mert van olyan kedves! - fényezte magát beképzelten, amin kuncogtam egy kicsit, viszont abba kellett hagynunk, hogy a tanárúr ne vegye észre.

Már egy ideje ment az óra, mikor kicsapódott az ajtó.
- Na, de kérem! Kopogás? És nem lehetne finobban kinyitni az ajtót? - kérdezte a tanárúr. A szöszi aki bejött csak egy vállrántással intézte el és visszacsapta magaután, majd helyére sétált. Viszont miközben mellettem elment, úgy suttogott nekem, hogy csak én halljam.
- Még nem végeztünk.... - mondta, majd mikor helyére ért, levágódott a székre amit a tanár megint csak nem nézett jó szemmel, viszont most sem foglalkozott vele. Gondolom nem egyszer történt már ez.
Viszont én nem nagyon tudtam figyelni az órán. Mibe keveredtem? Mit fog csinálni velem? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?