Fiúként nevelve

4

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?.........

Az egész napot nyugtalanul töltöttem amiatt amit mondott a szöszi.
Bár lehet túl izgulom az egészet. De, ha túl izgulom, akkor az emberek miért félnek tőle annyira, hogy inkább elmennék onnan?
- Héj, minden rendben van? - kérdezte hirtelen a mellettem lévő Milán. Épp a füvön ülünk és eszünk.
- Áh. Rá se ránts. - mosolyodtam el egy kicsit, hogy biztosítsam tényleg semmi baj, de láthatóan nem hisz nekem.
- Jól van, jó van. Emlékszel amikor szöszi a helyére ment és levágta magát a székbe első órán? - kérdeztem mire bólintott. - Na, amikor elment mellettem, azt suttogta, hogy nem végeztünk. - sóhajtottam kétségbeesetten. Bár az még rá tett egy lapáttal mikor Milán arca falfehér lett.
- M-mi az? - kérdeztem zavartan.
- Azt hittem...... Huu. - fújt ki sgy adag levegőt. - Most már tényleg nagy szarban vagy. - veregette meg vállam.
- Sokat segítettél ezzel. - forgatom meg szemem.
- Most már nem lehet kiszámítani mit fog csinálni, de biztos, hogy fájdalmas lesz. Nagyon figyelmesnek kell lenned és vigyáznod magadra. Nem akarlak még jobban terhelni ezzel, de ezt mindenképp tudnod kell. Állítólag a fiúkat szexuálisan is bántotta szóval vigyázz. - mondta aggódó és egyben biztató pillantasokkal. Most rajtam volt a sor, hogy falfehér legyek.
- Na jó! - állt fel hirtelen, mire én Ijedten néztem rá. - Mivel tegnap kihagytuk a bemutatkozást, így mára átrakjuk. - vigyorgott. Tereli a témát, hogy ne legyen rossz a hangulat. Ez megmosolyogtatott.
- Oh. Szóval bemutatsz a barátodnak? - kérdeztem érdeklődő fejjel, mire bólintott.
Én is felálltam majd elindultam. Viszont mivel nem hallottam lépteket mögülem, hátrafordultam.
- Jössz? - kérdeztem, mire szomorúból, vidám a váltott az arca.
Emiatt kérdő fejjel néztem rá.
- Azt hittem megint itt hagysz mint múltkor. - vakarta kínosan tarkóját. Én kuncogva mondtam neki, hogy vezessen oda.
Egyszer csak két fiúra mutatott.
Az egyik...... Az én új padtársam. Nem mindig vele vagyok, csak amikor a matematika óra van. . De nem szólunk egymáshoz.....
- Ők azok? - kérdeztem mire megint csak bólintott.
- Héj! Áron! - kiáltotta, mire nem csak ők, hanem mindenki aki kinn volt, ide nézett. Én kínosan vigyorogva néztem, hogy az emberek akik idenéztek, visszafordulnak mit sem törődve velünk.
Mikor már épp csesztem volna le Milánt, azt veszem észre, hogy Milán és az az Áron fiú, egymásnak fut vigyorogva, majd lepacsizva egymásnak ugrottak. Értem. Szóval van valamilyen pacsijuk.
Gondterhelten a fejemre csaptam, majd szemügyre vettem Áront és új padtársam.
Áron: Barna haja van, és barna szeme. Nem tudom miért, de olyan macis (?) beütése van.

Padtársam: Megszokott semmit mondó szemei és arca engem fürkésztek, majd barátomat. Zárkózott.

Lassan odalépkedtem, majd Milán azonnal be is mutatott.
- Ő itt Olivér. - mosolygott.
- Heló! - bólintottam.
- Szia! - vigyorgott.
- Ez a komor, de kedves fiú itt mellettem pedig Dominik. - úgy látszott, hogy nagyon felháborodott az említett, de inkább nem mondva semmit, bólintott köszönés képp.
És ekkor beállt a kínos csend. Mármint csak lett volna csend, hisz a két fiú nagyon jól elvoltak egymással.
Mivel nagyon érdeklődtem Dominik iránt, így felé vedtem lépteimet.
- Szia! - köszöntem még egyszer.
Ő pedig megint csak bólintott.
Mi ez, valami szokás?
És újra beállt a kínos csend.
Egy nagyot sóhajtva kezdett el beszélni.
- Nem kell velem lenned, ha nem akarsz. Senki sem kényszerít. - mondta komoran.
Én meglepetten néztem rá, aztán haragosan.
- Honnan veszed, hogy kényszerből vagyok veled? Hát vedd tudomásul, hogy nem kényszerből vagyok itt veled, ebben a pillanatban. - mondtam mélyen bele nézve szemébe.
Arcán egy kis meglepettséget vettem észre, viszont nem vagyok benne biztos, mert csak egy pillanatra volt olyan.
- Csak tudod.... - kezdtem bele megint kínosan. - Soha sem voltam jó ebben az ismerkedős dologban. - vakartam tarkóm.
- Én sem. - mondta vállát vonva. Hát azon nem nagyon lepődök meg......
- Nos.... - gondolkodtam el, hogy mi lenne a legjobb témát felhozni. Ekkor felcsillantak a szemem. - Erős vagy? - kérdeztem.
Ő semleges szemekkel bólintott.
- Tudsz harcolni? - kérdeztem újra, és a reakció ugyan az volt, mire nekem még jobban felcsillantak szemeim.
Viszont ekkor a csengő szólt, hogy bekéne menni.
- Ahj. Majd szeretnék veled párszor harcolni! - mondtam végül neki, mire egy kis villanás volt az élettelen szemében. De ez is csak egy pillanatig tartott és újra élettelen semmit mondó arca és szeme volt. Ekkor Milán megfogja a karomat és maga után húzva futottunk be a terembe.

- Gyere már! Nekem még vacsorát kell főznöm! - nyavajgott rám várva Milán. Vége lett minden órának és úgy döntöttünk, hogy megint együtt megyünk haza. Vagyis elkísér.
Kérdőn néztem rá, miközben mellé érve kezdtünk el haza felé venni az irányt.
- Nem mondtam volna? Van három kis testvérem. Két fiú meg egy lány. És mivel ilyen szép nagy családom van, így minden házi feladatot - ebbe értsd vacsora, reggeli megcsinálása, porszívozás, mosás stb. - elosztunk a családban. De csak anya, apa és én tudunk főzni és mosni, így ezt a két dolgot hármónk között szoktuk kiválasztani ki fogja csinálni. Húgom tanul főzni, de még kicsi. Nem rég kezdte el, de nagyon ügyes! - mondta mosolyogva miközben családjáról álmodozott. Milyen jó is lehet...... Egy normális családban élni tele szeretettel. Elfogadnak úgy ahogy vagy és nem kell semmi változás. Nem kell megváltoznod, mert olyannak szeretnék amilyen vagy....... Bárcsak nekem is ilyen családom lenne.......
A gondolatra keserűen elmosolyodtam, ahogy rájöttem ez nem lehetséges.
- Oli? - kérdezte a mellettem sétáló fiú aggódó arccal. A becenévre megint csak kérdőn néztem rá.
- Áh! Nem baj, ha így hívlak? - vigyorgott.
Én mosolyogva megráztma a fejem, jelezve nem baj.
- De visszatérve rád. - terelte vissza a témát.
- Nem fontos. Csak..... Mindegy. - mondtam egy kis szomorúsággal hangomban.
- Csak? Oli, látom, hogy valami bánt! - mondta mélyen bele nézve szemeimbe.
Sóhajtottam.
Nem mondom el az egészet. Csak egy kis apró részletet.
- Rendben. Nekem nem olyan nagyon jó a családom mint neked. De örülök, hogy ilyen boldogan mesélsz a családodról. És szeretnék rólad többet megtudni szóval nyugodtan mesélhetsz róluk többször is. - mosolyogtam. Igazat mondtam, nem volt benne semmi hazugság. Érdekelt, hogy milyen egy normális család. Ahol nem kell tettétned az érzéseid, az életed.
Elöször bizonytalanul nézett rám, viszont szemeiből ki tudtam olvasni mit gondol.
'Majd elmondja, ha akarja. Nem akarom erőltetni.'
Örülök, hogy megért és nem kérdezősködik.
Elmosolyodva szólalt meg.
- Rendben. Képzeld, volt egyszer-
És amíg elnem érkeztünk a házamhoz, addig beszélt. Mivel még érdekelt, hogy milyen történetei vannak magáról és családjáról, így most az ő házához mentünk. Néha nevetünk, valamikor vicces fejet vágott.
- Nah akkor itt is lennénk. - mondta mosolyogva egy házra mutatva, amiből hangok szűrődtek ki. Hát tényleg egy mozgalmas élete lehet.
- Ha gondolod egyszer bemutatlak nekik! - ajánlotta.
- Rendben! Úgy is érdekelnek a tüzes kis lurkók. - mondtam én is elmosolyodva. Bólintott, majd elköszöntünk egymástól.

Hazaérve, mikor bementem a házba, apám fogadott, szigorú tekintettel.
- Megjöttem. - mondtam apámnak.
- Hol voltál eddig? - kérdezte még mindig szigorúan.
- El kísértem barátomat a házáig. Itt lakik nem messze. - válaszoltam egyszerűen.
Ő pedig meglágyult fejjel elmosolyodott és bólintott.
- Rendben. Gyere enni. Anyád főzött. - indult a meg terített asztalhoz, majd mikor levettem cipőm és táskám letette, én is utána indultam.
Lassan mindenki leült az asztalhoz, majd elkezdtünk enni. Minden erőmmel azon voltam, hogy minél többet egyek, hogy ne vegyék észre, hányingerem van. Félre ne értsetek. Nem az étel a rossz, hanem egyszerűen, ha a 'családommal ' eszek vagy valamit csinálok, akkor hányingerem van és rosszul vagyok. .
- Köszönöm az ételt, nagyon finom volt. - mondtam jól nevelten, majd felálltam és tányéromat megfogva mostam, majd raktam el.
- Ennyit edtél? - lepődött meg anyám.
- Igen. - válaszoltam egyszerűen.
- Sokat kell enned, hogy megerősödj, fiam. De rendben van. Biztos megint az iskolában ettél. Örülnék, ha nem mindig csak az iskolában, hanem itt is étkeznél velünk együtt. - mondta apám. Fiam, mi?
Bólintottam, majd felkapva tákám, jó estét kívántam mind kettőjüknek és puszit adtam anyám arcára.
Miközben próbáltam feltűnés mentesen felszaladni a lépcsőn, kezemmel folytottam vissza a feltörekvő hányás. Lehet túl sokat erőszakolt magamba.
A fürdőszobába érve, azonnal ledobtam a táskám és a WC - hez hajoltam, majd kihánytam az összes ételt amit vacsorásztam.
Szemeim bekönnyeztem a kellemetlen érzésre.
Majd mikor végeztem, erőtlenül fogatmostam.
Még most elvégeztem a fürdést és barátjait, visszaesétáltam a szobámba és fekvettem a pizsamám és azonnal bedőltem ágyamba........