Fiúként nevelve

10

...... Én pedig kérdő tekintettel bólintottam........

- Ez az egész akkor kezdődött mikor anyám világra hozott. Szegények voltak, és két felnőtt örökbe fogadott volna. Nehezen, de alkut kötöttek. Egy pénz összegért cserébe, odaadtak engem nekik. - nehéz lehetett neki....... Gondolom a szüleit hibáztatja. - Mivel a szüleim nem tehettek mást, így megértem őket. Nem hibáztatom, mert még magukra sem volt elég pénzük, nem, hogy rám. - rögtön elszégyeltem magam. Tényleg nem tehetnek róla. De milyen nehéz lehetett neki mikor megtudta ezt. Azzal együtt élni, hogy a szülei nem a vérszeri tiek és aztán még nehezebb lehetett rájönnie, hogy nem tehettek mást. Most, hogy jobban megnézem Dávidot, szemeiben szinte ugyan az a fájdalom látszik, mint Doméban. Mégis..... Neki nincs az az élettelenség. Lehet valami történt Dommal? Ha igen mi az? Lehet ő megtudta az igazat a bátyjával kapcsolatban, csak ő ezt rosszabbul fogadta? Vagy valami más történt vele? - Aztán miután felnőttem, egyedül élek. Szeretem a nem vérszerinti szüleimet. Kedvesek voltak és sajátjukként szerették, neveltek. Viszont elhatároztam, hogy megkeresem igazi szüleimet. Mikor megtudtam, hogy van egy öcsém, azonnal megkeresem az iskoláját és idejöttem. Viszont nem találkozhattunk. Anyukánkat még nem találtam, vagyis nem tudom, hogy hol laknak. Apánk és egy másik öcsém....... Meghaltak egy autóbalesetben. Ott voltam a temetésen, méghe nem is vettek észre.
Dominikről van egy kép, de a mostani Dominik teljesen más mint aki a képen van. Biztos vagyok, hogy valami történt vele, csak nem tudom mi. Talán ennyire megviselte az öcsénk és apánk halála? Nem tudom...... - mondta teljesen összezavarodva és Bizonytalanul. Szememben aggódás volt. - Nem tudom Anyukánkat mi van. Jól van? Túl lépett a halálukon? Mit dolgozik? Még mindig olyan szép mint amire emlékszem? Jóban vannak Dominikkal? Szeretik egymást? Jó a kapcsolatuk? Nem tudok semmit. Semmit sem. - mondta lehajtva fejét miközben megállt. Árából nem láttam semmit, csak, hogy lefolyó valami, majd halkan lecseppen a fapadlóra. Szomorúan, aggódva és sajnálattal fürkéztem Dávidot. Szörnyű lehetett neki. Fájt. Keresett mindenhol információkat vérszeri nti családjáról, de nem sokat találhatott. Főleg akkor fájhatott neki a legjobban, mikor apja és kis öccse meghaltak úgy, hogy nemhogy elköszönni nem tudott, de még látni sme tudta őket utoljára. Ilyenkor semmi sem segít...... Csak egy ölelés. Mikor volt utoljára, hogy megölelt ék őt? Gyengéden, félve, hogy összetörik, érintette meg és mikor már öleltem volna meg, hirtelen belém kapaszkodva ölelt szorosan. Fájt így látni. Vállai remegtek, pólomon pedig éreztem, hogy átázik. Nem bántam és nem is foglalkoztam vele. Sokkal jobban lekötött az előttem lévő fiú. Aki annyi fájdalmat élt át. Nem csak nekem vannak fájdalmaim. Mindenkinek van. Észre se vettem, hogy a körülöttem lévőknek is lehetnek ugyan olyan fájdalmai mint nekem, sőt még fájdalmasabb is. Kedvesen és finoman megemeltem kezem, majd fejére téve kezdtem el lágyan simogatni.

Dávid mikor már abbahagyta sírását, gyengén elengedett. Haja homlokára tapadt a könnyektől, szemei aladt piros csókok vannak, arcán még látszódnak az oda száradt és még mindig nedves könnyek, ahogy nyakán is. Szemei még csillognak kicsit, de szemeiben már csak halványan látszódik a fájdalom amit az előbb adott ki. Hálásan elmosolyodott.
- Köszönöm.
Én is elmosolyodtam lágyan.
- Bármikor. Tudom milyen rossz lehetett neked. Nem ugyan azt éltem át mint te, de egy és ugyan azt érezzük. - mondtam neki.
Meglepetten kezdett el vizslatni.
- Veled is történt ilyen fájdalmas dolog? - kérdezte meglepetten. - Nem látszik. Sőt, az ember azt hinné te egy kedves családban élsz és felhőtlen boldog életet éltlél és élsz. - most én lepődtem meg. Így lenne? Boldogan elmosolyodtam.
- Mindenkinek vannak fájdalmai, még, ha kicsi is. Senkinek sem lehet felhőtlen boldog élete.
- Olivér......(aki nem tudná, azért mivel ugye mikor Olivérnek ki kellett töltenie azt a lapot, a nevét is rá kellett írnia. Természetesen....) Lenne egy kérésem. - nézett komolyan szemeime, amitől egy kicsit megijedtem. Bizonytalanul bólintottam.
- Kérlek maradj mind végig Dominik mellett. Tudom, hogy van valamilyen baja és anya biztos segített rajta. De gondolom nem használt a segítsége. Mivel azt mondod láttad mosolyogni, így te tudsz rajta segíteni. - szemeiben reménykedés csillant meg.
Legyek mellette végig? De.... Hisz van anyukája, aki mindig mellette van. Még is miért pont én? Attól, hogy én láttam mosolyogni..... Áron is ott van. Ez nagy felelősség. De mégis...... Szívem azt kiáltja mondják igent. Látni akarom azt a mosolyt nem egyszer, nem kétszer. Rengetegszer. És, ha vele leszek, akkor többet tudható meg róla. De miért érzem ezeket? Miért akarok többet tudni róla? Miért nyugtat meg a jelenléte?
Teljesen összezavarodtam. Arcomra ez kiülhetett, mivel Dávid csettintése ébresztett fel gondolataim közül.
- Mi a válaszod? - kérdezte.
- Nem tudom.... Ott van neki Áron és az anyukája. Ok sokkal közelebb állnak hozzá mint én, aki nem rég ismerte meg őket. - bizonytalan voltam és összezavarodott. Agyam biztos volt benne, hogy Áron és Dom anyukája tud rajta segíteni, nem én pedig nem. Szívem viszont egyfolytában azt kiáltja mondják igent. Én mosolyogtattam meg, nem más. Mikor Áronnal volt, nem mosolygott. Szívem átvette fejem fölött az írányítást.
- De..... Lehet igazad van...... Rendben. Vele leszek. Végig. - mondtam határozottan, mire ő olyan boldog volt, hogy olyan embert még soha nem láttam. Felemelt, és egyfolytában azt mondta, hogy köszönöm. Cselekedete megmosolyogtatott. Nem értem. Ha ilyen kedves fiú, akkor miért kellett neki ilyen fájdalmas dolgokat átélnie? Nem csinált semmit.
- Gondolom menned kell. - mondta szomorúan, mikor lerakott a földre és még nézte óráját. Bólintottam.
- De nyugi! Mivel már klubb tag vagyok, sokat fogunk találkozni! - mosolyodtam el kisfiús arcán.
- Oké! - vigyorodott el. - Kísérjelek el? - kérdezte kedvesen felajánlva, de én megráztam fejemet.
- Tudod nem kéne, hogy az emberek észre vegyenek. - mondtam még akarva kínosan tarkóm.
- Tényleg! Bújkáltál mikor Dominik és barátai feléd közeledtek. Miért? - kérdezte értetlenül miközben fejét oldalra döntötte. ( csak nekem jut eszembe ilyenkor az, hogy kitöri a nyakát, annyira oldalra dönti a fejét? Xd)
- Hosszú történet..... - nevettem kínosan.
- Van időnk. Már, hogy ha neked nincs semmi programod. - nézett rám.
Egy gondterhelt sóhajt engedtem el. Nem tudok elmenekülni mi?
Végül is, ha ő megbízott bennem annyira, hogy elmondtam az előbbi bizalmas dolgot, akkor né miért ne mondhatnám el?
- Rendben. Tegnap szétvert három fiú és most úgy volt, hogy nem jövök suliba. De mivel szüleim elmentem hotelbe nem tudom mennyi időre, így nem tudtak kikérőt szerezni. A sérülései et is le kellett valahogy kezelni, szóval az egyetlen megoldás az volt, hogy bejövök Rosához. Ő pedig adott kikérőt és le is ápolta a sebeimet. De mivel semmi életjelet nem adtam Doméknak, sem, hogy mi van velem vagy, hol vagyok, így nem tudhatjká meg, hogy itt vagyok. Plusz megkérdezném, hogy mi történt velem, hol voltam stb. Én pedig nem szeretném elmondani nekik, hogy mi történt tegnap. Aggódnának. Tudod milyen nehéz volt úgy hazamenni, hogy ne lássanak meg az emberek? - kérdeztem a végét felháborodottan, mire Dávid aggódó tekintete, nevetésbe torkollott át.
- De ugye nincs semmi komoly? - hagyta abba a nevetést. Megráztam a fejem.
- Akkor rendben. - vigyorgott. - Nah, akkor menj, nehogy még észre vegyenek! - hesegetett, én pedig kuncog a köszöntem neki, amit viszonzott, majd elmentem onann.

Mikor bementem a ház ajtaján, kimerülve dőltem le a kanapéra, ami egy kis nyikkanást váltott ki belőlem, a sebeim miatt. Hahh. Ahoz képest, hogy pihennek kéne, tök mozgalmas napom volt. Végre vége az első hétnek, ami mit ne mondjak elég............. Izgalmas volt. De jó volt. Lettek barátaim. Jót nevettünk együtt. És.... Láttam Dom mosolyát. Elmondtam mi nyomja szívét. Ahogy testvére, Dávid is.
Viszont volt rossz is.......
Szerintem nem kell részleteznem mi a rossz. Magától értetődő.
Hátamra fordulva gondolkodtam Domon. Hogy miért? Én sem tudom. Lecsukom szemem, rá gondolok. Kinyitom szemeim, mosolyára gondolok. Nem értem még mindig, hogy miért érzek felé máshogy. Áron és Milán felé nem tápláló ilyen érzéseket. De akkor mi lehet ez? Ez a megnyugtató, védelmező érzés. Ami hívogat. Vágyakozik. Nem értem. Akárhányszor elgondolkodok ezen, összezavarodok. De nem tudok nem erre gondolni. Olyannyira zavar, hogy már nem tudok másra gondolni. De válaszokat nem kapok. Erről beszélnem kell Nikivel. Ő lehet tudja rá a választ. De nem akarom zavarni. Majd, ha találkozunk. Akkor majd mindent elmondok neki.
Gondterheltem sóhajtottam miközben legurultam a kanapéról, és egy fájdalmas nyögés mellett érkeztem a földre. Felkelve az egyáltalán nem kényelmes padlóról, kezdtem el a fürdő szobába vánszorogni........

Sry. Megint nincs átnézve. 
A hibákért is bocsi.

Tudom a zene nem illik ahoz a meghitt pillanathoz amikor Olivér/Lala Dáviddal beszél, de naon szeretem ezt a zenét!!!

Zene ajánló: One Direction - History

Kövi részig........
Bye bye~~