Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

A legrosszabb születésnap

  A Privet Drive 4. szám alatt ma reggel is paprikás hangulat uralkodott a reggelizőasztalnál – Mr Vernon Dursleyt (mindenki kedvenc Vernon bácsiját) ugyanis korán reggel hangos bagolyhuhogás riasztotta fel, ami  ikertestvérem, Harry és az én szobámból hallatszott. Az senkit nem érdekelt, amikor mi hajnalig nem tudtunk elaludni az unokatestvérünk szobájából üvöltő tévé hangjaira, de ha Keira vagy Hedvig a nap bármely szakában megsuhogtatták a szárnyukat, akkor máris lehetetlenek és semmirekellők vagyunk.
  - Ezen a héten már harmadszor! – üvöltött a bácsi, paprikapiros képét az arcunkba tolva. – Ha nem tudjátok megnevelni azt a baglyot, kidobom a házból!
  - Ha nem fejezed be az ordibálást, kiengedjük a „Tollas bestiákat”, hogy a te szavaiddal éljek – néztem nyugodtan a szemébe. – Be vannak tanítva egy brutális kínzásra – itt hatásszünetet tartottam, és morcosan néztem Harryre, aki az elfojtott  nevetésével majdnem hiteltelenné tette a dramatikus fellépésemet -; az ellenségeink szempilláinkat kicsipkedésére. Én nem kockáztatnék.
  - Emily... - kezdte volna a bácsi, de szavait elnyomta az unokatestvérünk, Dudley szájából felhangzó böfögés.
  - Eszek még szalonnát – ennyi volt a hozzáfűznivalója.
  - Találsz a serpenyőben, csillagom – felelte mosolyogva Petunia néni. – Addig kell jóllakatnunk téged, ameddig megtehetjük. Még gondolni is rossz rá, milyen lehet az az iskolai koszt...
  - Laktató – kavargattam unottan a teámat, utalva ezzel Dudley nem hétköznapi széleségére. 
  - Add ide a serpenyőt! – fordult unokatestvérem bátyámhoz.
  - Elfelejtetted a varázsszót – felelte morcosan Harry.
  A rövid kis mondat fantasztikus hatással volt a család többi tagjaira. Dudley levegő után kapkodott és a Richter-skálán legalább egy négyes erősségű földrengést produkált. Petunia néni felsikkantott és majdnem kiborította a teáját, Vernon bácsi lüktető halántékkal pattant fel a helyéről, én pedig annyira nevetni kezdtem, hogy majdnem Dudley mellett kötöttem ki a földön.
  - A légy szívesre gondoltam – magyarázta Harry, de már késő volt.
  - MIT MONDTAM NEKED!? – mennydörögte a bácsi, egy hangorkánt is elindítva a földrengés mellé. – MEGTILTOTTAM, HOGY KIEJTSD AZT AZ OCSMÁNY SZÓT EBBEN A HÁZBAN!
  - Ne vedd ennyire a szívedre – nyeltem el a nevetésemet.
  - HOGY MERÉSZELED MEGFENYEGETNI DUDLEYT!? – üvöltött tovább a bácsi. – SZÁZSZOR MEGMONDTAM NEKED, NEM TŰRÖM, HOGY EBBEN A HÁZBAN A BAROMSÁGAIDRÓL BESZÉLJ!
  - Jesszusom – meresztettem a szememet. Vernon bácsi még mindig padlizsánlila képpel fújtatott, Petunia néni viszont holtsápadt volt, és éppen termetes fiát igyekezett felültetni.
  - Rendben – szólt Harry. – Megértettem.
  A bácsi úgy zihált, mintha a bejárattól neki kellett volna futólépésben behozni az újságot. Leült, de apró szemeivel még mindig idegesen bámult ránk.
  Amióta nyár elején hazaérkeztünk, a Dursley család úgy kezelt minket, mintha időzített bombák lennénk. Ugyanis mi a lehető legmesszebb voltunk a Dursleyék által istenített „normális élet”-től.
  Ugyanis mi a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola volt első- és leendő másodéves tanulói voltunk. A tanév ideje alatt a kastély falai között élhettünk, de nyárra „haza” kellett jönnünk – és ez rajtunk kívül talán csak „családunkat” viselte meg.
  Ennyire talán még soha nem vártam, hogy vége legyen a nyárnak, és újra felszállhassunk a piros Roxfort Expresszre, hogy aztán visszatérhessünk a mozgó festmények és az éneklő lovagi páncélok közé. Hiányzott a kastély, hiányoztak a falikárpitok mögé rejtett titkos átjárók, a hatalmas park a kviddicspályával, hiányoztak az órák (bár a bájitaltant Piton jelenléte nagyban megkeserítette), a bagolycsőrben érkező levelek, a klubhelyiségben állandóan pattogó tűz, a mellette álló, talán túlságosan is kényelmes karosszékek, a toronybeli hálószoba, a vendégeskedések Hagridnál a Tiltott Rengeteg szélén álló kunyhóban és maga a kviddics.
  De alighogy beléptünk a Privet Drive 4. számú ajtaján, elkobozták a tankönyveinket, az üstjeinket, a Nimbusz versenyseprűinket és a varázspálcánkat is. Pont az érdekelte őket a legkevésbe, hogy a nyárra feladott házikat nem tudjuk megcsinálni. De még attól sem enyhült meg a kőszívük, hogy ha egész nyáron nem edzünk, elveszthejük a helyünket a Griffendél kviddicscsapatában. Hiszen a muglik sosem játszottak kviddicset, nem is érthették, mi a jó a seprűlovaglásban. Vernon bácsi még a baglyaink, Keira és Hedvig kalitkáját is lelakatolta, nehogy üzenni tudjunk a barátainknak, és így legyen pár jó percünk a nyáron.
  Külsőre nem hasonlítottunk se a jól megtermett Vernon bácsira, se a hosszúnyakú Petúnia nénire, sem a hájpacni Dudleyra. De egyébként Harryvel csak annyi bennünk hasonlóság, hogy soványak és alacsonyak vagyunk. Bátyám, aki húsz perccel korábban született nálam, már kezd lenőni. Szeme zölden csillog kerek szemüvege mögött, és szénfekete haját sosem tudja rendesen megfésülni. Nekem kicsivel váll alattig érő sötétvörös hajam van, ami hullámokat vet az alján. A szemem sötétbarna, orrom körül pedig apró szeplők ülnek.
  A végére hagytam a legjobbat: a sebhelyeket. Ezek a hegek azok, amik még a varázslóvilágban is híressé tesznek minket. Harrynek a homloka jobb, nekem a bal oldalán húzódik a villám alakú emlék. Igen, emlék, ugyanis örökké emlékeztetni fog a szüleink halálára.
  Körülbelül egyévesek voltunk, amikor Voldemort, minden idők leggonoszabb és legnagyobb feketemágusa eljött hozzánk. No persze, nem hívtuk. megölte a szüleinket, majd ránk is pálcát emelt... de nem tudta véghez vinni a merényletet. Ugyanis valamilyen úton-módon a nekünk szánt halálos átok nem működött, és mi ott maradtunk árván, egy-egy sebhellyel a homlokunkon, Voldemort pedig eltűnt. De csak eltűnt, nem halt meg.
  Előző év végén visszatért. Egy tanár osztotta meg vele a testét, hogy aztán Voldemort ihasson a Bölcsek kövéből kinyerhető életelixírből. Az utolsó pillanatban hiúsítottuk meg a kísérletét, de még mindig életben van. Gyakran ébredek fel éjszaka rémálmokra, amik után órákig nézem a sötét mennyezetet, és azon gondolkozom, vajon most épp miben mesterkedik a szüleink gyilkosa.
  Ebben a pillanatban Vernon bácsi megköszörülte a torkát.
  - Mint tudjuk, igen fontos nap a mai.
  Erre felkaptam a fejem. Lehetséges, hogy eszükbe jutott, hogy éppen ezen a huhogós napon ünnepeljük a születésnapunkat?
  - ...hisz könnyen lehet, hogy ma megkötöm életem legnagyobb üzletét.
  Hát persze. Miért is köszöntenének meg minket? Egyetlenegyszer sem kaptunk tortát, sőt, rendes ajándékot sem (már ha a kilyukadt zokni vagy a karácsonyról megmaradt csomagolópapír nem számít annak). Most sem voltak képesek másról beszélni, csak arról a hülye vacsoráról.
  Vernon bácsinak már egy ideje máson sem járt a borsónyi agya, minthogy meghívott egy híres építkezési vállalkozót és nejét vacsorára, és azt hitte, hogy a fúróit jól el tudja adni. 
  - Jó lesz, ha még egyszer át tudjuk ismételni a menetrendet - folytatta Vernon bácsi, hevesen gesztikulálva a villájával. - Nyolc órára mindenki elfoglalja a helyét. Petunia, te hol leszel?
  - A fogadószobában - felelte engedelmesen a néni. - Felkészülök szívélyes fogadásukra.
  - Ezerszer érdekesebb lenne ez a vacsora, ha nem játszanák meg magukat - súgta Harry.
  - Csend legyen! Dudley?
  - Én nyitok nekik ajtót - unokatestvérünk mesterkélt vigyort erőltetett szalonnazsíros arcára. - Szabad a kabátjukat, Mr és Mrs Mallter?
  - Imádni fogják őt!
  - Kitűnő, Dudley! És ti?
  - Mi ülünk a szobánkban, csendben maradunk, és úgy teszünk, mintha nem is lennénk, és ezzel régi álmotokat váltjuk valóra - mondtam el ezredszerre is a szerepünket.
  - Pontosan - bólogatott kaján vigyorral a bácsi. - Én bevezetem őket a fogadószobába, bemutatlak téged, Petunia és itallal kínálom őket. Aztán nyolc óra tizenöt perckor...
  - Bejelentem, hogy tálalva van - vágta rá a néni.
  - Találjuk ki, ki fog teríteni - húztam el a szám bátyámra nézve.
  - Te pedig, Dudley, azt mondod, hogy...
  - Átkísérhetem az ebédlőbe, Mrs Mallter? - nyújtotta karját Dudley egy láthatatlan nő felé.
  - Tökéletes kis úriember! - szipogta meghatottam az anyja.
  - Még a végén Mr Mallter féltékeny lesz - mormolta Harry.
  - És ti?
  - Mi ülünk a szobánkban, csendben leszünk, és úgy teszünk, minta nem is léteznénk - felelte Harry.
  - Ahogy mondod... Vacsora közben találó bókokkal járunk a vendégek kedvében. Ötletek, Petunia?
  - "Vernon mesélte, hogy ön igen kitűnően golfozik, Mr Mallter... Muszáj elmondania, hol vette ezt a csodás ruhát, Mrs Mallter!"
  - Remek - csapta össze a tenyerét a bácsi. - Dudley?
  - Ilyesmire gondoltam - erőltetett udvarias kifejezést Dudley az arcára. - "Az iskolában fogalmazást kellett írnunk a példaképünkről. Én önről írtam, Mr Mallter".
  Ez már nem csak Petunia néninek, de nekünk is sok volt. A néni könnyekbe tört ki és magához ölelte egy szem fiacskáját, mi pedig az asztal alá buktunk az elfojtott nevetéstől. Úgy éreztem, pár bordám biztos elrepedt.
  - És a kölykök?
  Nyugalmat erőltettem magamra és felegyenesedtem.
  - Ülünk a szobánkban bla, bla, bla... csöndben leszünk bla, bla, bla...
  - De még mennyire, hogy úgy tesztek! - bólogatott a bácsi. - Mallterék nem tudnak rólatok, és ez így is van jól. A vacsora végeztével, Petunia, te átkíséred Mrs Malltert a fogadószobába kávézni, én pedig a fúrókra terelem a szót. Ha szerencsém van, még a tízórás hírek előtt nyélbe ütjük az üzletet. Holnap ilyenkor már a mallorcai nyaralónk berendezését fogjuk tervezgetni.
  Engem valahogy nem dobtak fel ezek a fényes kilátások. Nem hittem, hogy Dursleyék Mallocán jobban fognak szeretni minket, mint a Privet Drive-on.
  - Helyes: én most bemegyek a városba a szmokingjainkért. Ti pedig – nézett ránk a bácsi szikrázó szemekkel -, ne legyetek láb alatt, amíg a nagynénétek takarít.
  - Ne aggódj, gyakorolunk estére – intettem.
  Követtem Harryt a napsütötte hátsó kertbe. Átvágtunk a gondosan nyírt pázsiton és lezuttyantunk a kerti padra.
  - Szép kis szülinap, mi? – hajtottam hátra a fejem. – Se egy üdvözlőlap, se egy ajándék... és egész este a szobában fogunk kuksolni.
  - Ronnak és Hermionének azért igazán eszükbe juthatott volna a szülinapunk – morogta Harry.
  - Várjunk még estig. A baglyoknak is idő kell, hogy ideérjenek.
  - De hát egész nyáron egyetlenegy levelet sem írtak – túrt a hajába Harry. – Pedig Ron még azt is megígérte, hogy áthív minket. Az lett volna a nyár fénypontja. Mit nem adnék most egy levélért. Akárkitől. Még Malfoytól is.  
  - Minden rendben, jól érzed magad? – „mértem meg” bátyám lázát. – Nekem ugyan egy cseppet sem hiányzik Malfoy. A kviddics viszont annál inkább. Talán nem dobnak ki a csapatból év elején...
  Harry hirtelen felegyenesedett. Tekintetével nyugtalanul fürkészte a sövényt. Odakaptam a fejem, vörös tincsem csak úgy csapkodtak a levegőben. Ahogy a növényre néztem.. az visszanézett rám. Két hatalmas zöld szem pislogott a levelek között.
  Talpra szökkentem, de ugyanebben a pillanatban gúnyos hang csendült fel a hátunk mögött.
  - Tudom ám, milyen nap van ma.
  Dudley döcögött felénk a pázsiton. A szemek elkerekedtek, majd eltűntek.
  Nem foglalkoztam unokatestvérünkkel, a sövényhez szaladtam és félrehúztam az ágakat... de csak egy rég elhagyott madárfészket találtam.
  - Tudom ám, milyen nap van ma – ismételte Dudley.
  - Gratulálok – válaszolta unottan Harry. – Látom, végre sikerült megtanulnod a hét napjait.
  - Ma van a születésnapotok. Hogyhogy senki nem írt nektek? A dilisek sulijában sincsenek barátaitok?
  - Vigyázz, még a végén eljönnek a dilisek és újra malacfarkat növesztenek neked – forgattam a szemem.
  - Mit csinálsz a sövénnyel? – kérdezte Dudley gyanakodva, mivel még mindig nem mozdultam a helyemről.
  - Fel akartuk gyújtani egy átokkal, de idejöttél – morogta Harry.
  - Ne-nem szabad! – hőkölt hátra Dudley. – Apu meg-megmondta, hogy nem varázsolhattok, különben kidob a házból. És nincsenek barátaitok, akik befogadnának titeket.
  Itt szakadt el nálam a cérna. Felemeltem a kezeimet és úgy tettem, mintha nagyon koncentrálnék.
  - Abrakadabra! Hókusz-pókusz! Csiribí-csiribá! Mi van még... Szezám tárulj!
  - ÁÁÁÁÁÁÁ! – üvöltött fel Dudley. Nagy igyekezetében hasra is esett, annyira menekült tőlünk. – Azt csinálja! AAAZT csinálja!
  Súlyos árat fizettem e csekélyke örömért. Mivel a sövényben semmi kár nem esett és Dudley is egyben volt még, Petunia néni kikövetkeztette, hogy szó sem volt varázslatról, de jó adagnyi munkát sózott a nyakunkba. Igen, mindkettőnkébe, hiába csak én csináltam rosszat. De ez így volt kiskorunktól fogva – mindenért együtt bűnhődtünk.
  Amíg Dudley a házban ténfergett és sorra ette a jégkrémeket, mi addig ablakot pucoltunk, kocsit mostunk, füvet nyírtunk, gyomláltunk, locsoltunk, kifestettük a padot, megmetszettük a rózsákat és kifényesítettük az ereszt (hogy mi értelme volt, azt még mindig nem tudom). Tudtam, hogy nem szabadott volna válaszolnom Dudley provokálására. De még pár ilyen alkalom és remélhetőleg a szomszédok feljelentik Dursleyéket kiskorúak rabszolgaszerű dolgoztatásáért, vagy valami hasonlóért.
  Már fél nyolc is elmúlt, mire felhangzott Petunia néni rikácsolása.
  - Befelé! És csak az újságpapírra lépjetek!
  Addigra már sajgott a karunk, festékes volt a ruhánk, tisztítószerszag áradt mindenünkből és Harry tarkója le is égett (milyen jó is a hosszú haj). Bent kellemes hűvös volt, a sütőből malacsült illata áradt, a hűtő tetején pedig egy hatalmas, lilára színezett puding csücsült.
  - Egyetek gyorsan, egy-kettő! – sürgetett minket a lazacszín kisestélyibe öltözött néni. – Minjárt itt lesznek Mallterék!
  Állva befaltuk a szelet kenyeret és sajtot, ami a vacsoránknak hívta magát. Petunia néni csak azt leste, mikor végzünk, és szinte kikapta a kezünkből a tányért.
  - Sipirc a szobátokba!
  A nappali előtt elhaladva megpillantottuk Dudleyt és Vernon bácsit, akik díszcsomagolásban... akarom mondani szmokingban feszítettek.
  Alighogy felértünk a lépcső tetejére, megszólalt az ajtócsengő és a fordulóban megjelent a bácsi paprikapiros arca.
  - Ha csak megnyikkantok...
  Vitatkozni sem volt erőm, kimerültem bólintottam egyet. Lábujjhegyen végigosontunk a folyosón, majd amilyen halkan csak tudtuk, kinyitottuk a szobánk ajtaját. Az egyetlen dolog, amit el tudtam képzelni programnak az este hátralévő részében, az az alvás volt. Az ágyam felé fordultam, hogy lerogyjak rá..
  A gond csak az volt, hogy az ágyon már ült valaki.

  Sziasztok, remélem tetszett a rész. Ha igen, akkor azt jelezzétek egy vote vagy komment formájában. Ahogy eddig is volt, minden vasárnap hozom majd az új részeket. Sziasztok <3