Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

Dobby intelme

  Csaknem felkiáltottam meglepetésemben. Az ágyunkon egy gyerekméretű, emberforma teremtmény terpeszkedett. A legelső dolog, ami feltűnt rajta, a hatalmas denevérszerű fülei voltak, majd a párnahuzat, amit ruha gyanánt viselt és ami kopottasan és rongyosan lógott róla. Hatalmas zöld szemei láttán rögtön a sövény jutott az eszembe.
  Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Lentről felszűrődött Dudley hangja.
  - Szabad a kabátjukat, Mr és Mrs Mallter?
  A látogató lemászott az ágyról és olyan mélyen meghajolt, hogy hosszú orra a padlót súrolta.
  - Harry és Emily Potter - sipította hihetetlenül magas hangon. Lehetetlen volt, hogy ne hallják lent is. - Dobby már olyan régen szeretett volna találkozni veletek, uram és kisasszonyom... Micsoda megtiszteltetés...
  - Köszönjük...? Azt hiszem - pislogtam. - Mi is végtelenül meg vagyunk tisztelve, meg minden, de... Ki vagy te?
  - Dobby, kisasszonyom - hajolt meg újra... Dobby. - Simán Dobby. Dobby a házimanó.
  - Értem - biccentett Harry. - Nem szeretnénk udvariatlannak tűnni, de az időpont cseppet sem alkalmas rá, hogy házimanókat fogadjunk a szobánkban.
  A nappaliból felhallatszott nénikénk fülsértő jódlizó nevetése. A "kedvesnek tűntetjük fel magunkat és reméljük, hogy jól megfizetitek ezt a nehéz feladatot" hadművelet úgy tűnik, jól halad.
  - Persze azért örülünk, hogy megismerhetünk - tette hozzá bátyám a manó lehorgadt fejét látva. - Megtudhatnánk látogatásod célját?
  - Hogyne, uram. Dobby azért jött, hogy elmondja nektek... Jaj, de nehéz uram és kisasszonyom... Dobby nem is tudja, hol kezdje....
  - Mondjuk ülj le - mutattam az ágyra. - Úgyis azon ültél, amikor bejöttünk.
  Nagy rémületünkre a manó hangos és heves sírásra fakadt.
  - Üljek le! - óbégatott a kezeibe temetve arcát. - Soha... Még soha, de soha...
  Mintha a vacsoravendégek kissé elhallgattak volna.
  - Bocs, ha megbántottalak - sziszegtem. - Nem volt szándékos... Gondoltam ne csak állj ott, mint egy szerencsétlen.
  - Megbántani Dobbyt - nyöszörögte a manó. - Dobbyt még soha nem kínálta hellyel varázsló vagy boszorkány. Nem vagyok rá méltó.
  - Atyaég - meresztettem nagy szemeket Harryre. Gyorsan visszatereltük a zokogó manót az ágyra és adtunk neki egy csomag zsepit.
  Amikor kissé összeszedte magát, hálásan és csodálattal pislogott felénk.
  - Nem sok jól nevelt varázslóval és boszorkánnyal találkozhattál - jegyezte meg Harry. De ez csak olaj volt a tűzre.
  A vendégünk először bólintott - de utána elkerekedtek teniszlabdányi szemei és felpattant. Megragadta az ablak kilincsét és elkezdte az üvegnek verni a fejét, s hozzá még óbégatott is.
  - Rossz Dobby! Rossz Dobby!
  - Mit művelsz!? - kaptam volna a pálcám után... csakhogy az a gardróbban pihent. Jobb híján újra megragadtuk a manót és visszaültettük az ágyra.
  De a zajra már Keira és Hedvig is felébredtek, és csak hogy fokozzák a hangzavart, szárnyaikkal kezdték el csapkodni a kalitkák rácsait.
  - Ssss, nyugi - csitítgattam őket. - Dobby, ezt mégis miért csináltad?
  - Dobbynak bűnhődnie kellett, kisasszonyom - hebegte a manó kissé keresztbeálló szemekkel. - Dobby majdnem rosszat mondott a családjáról.
  - Milyen családról beszélsz? - ráncolta össze a szemöldökét Harry.
  - A varázslócsaládról, uram, akit Dobby szolgál... Dobby házimanó uram... egy házat és benne egy családot kell szolgálnia örök időkig.
  - És a család tudja, hogy itt vagy? - érdeklődött Harry.
  - Jaj, nem, nem tudják... - borzongott meg a vendégünk. - Dobby szigorúan megbünteti magát, amiért eljött hozzátok. Dobby ezért rácsukja majd a fülére a kandallóajtót. Ha csak sejtenék, uram és kisasszonyom...
  - De azt észreveszik, ha rácsukod a füledre a kandallóajtót - ráncoltam a homlokomat. - Vagy ez nálatok napi rutin?
  - Észreveszik, kisasszonyom. Dobbynak mindig meg kell fenyítenie magát valamivel. Nem is szólnak érte, kisasszonyom. Sőt, néha azt is mondják, adjak magamnak több büntetése.
  - De hát miért nem hagyod ott őket? Miért nem szöksz meg? - záporoztak Harry kérdései.
  - Miért hagyják, hogy büntesd magad!? - háborodtam fel. - Nem normális a családod!
  - A házimanó csak akkor jöhet el, ha felszabadítják, uram. A család pedig nem adja vissza Dobby szabadságát. És a család úgy gondolja, a büntetés megtanítja Dobbyt, hogy legközelebb ne hibázzon.
  - És én még azt hittem, nekünk van a legrosszabb sorsunk - rázta a fejét bátyám. - A családodhoz képest Dursleyék emberszámba mennek. Sok házimanó él még így? Nem tudunk rajtad valahogy segíteni?
  Dobby ismét könnyes és zajos hálálkodásban tört ki, alig tudtuk lecsendesíteni.
  - Nagyon kérlek, maradj csendben - sziszegte Harry. - Ha Dursleyék meghallják, hogy itt vagy...
  - Hadd hallják - fontam össze a karom. - De Dobby... Ez szörnyű...
  - A Potter ikrek segíteni akarnak Dobbynak - hüppögte Dobby. - Dobby hallott a varázserőtökről, uram és kisasszonyom, de hogy ilyen nagylelkűek is vagytok... Dobby sose hitte volna.
  - Ha neked az nagylelkűség, hogy nem akarjuk, hogy szenvedj... - vontam meg a vállam. - Milyen környezetben nőttél te fel?
  - Amit a varázserőmről hallottál, abból egy szó sem igaz - tette hozzá sietve Harry. - A Roxfortban még csak évfolyamelső sem voltam. Hermione a legjobb...
  - Hülye tanulós tárgyak, mi? - fújtam.
  - Harry és Emily Potter szerény és alázatos - állapította meg Dobby. - Harry és Emily Potter nem is említik, hogy legyőzték Tudjátokki nagyurat.
  - Úgy érted, Voldemortot - javítottam ki.
  - Ne mondd ki a nevet! - jajveszékelt Dobby fülére szorított kézzel. - Ne mondd ki!
  - Tudjuk, hogy sokan nem szeretik, nyugodj meg - sziszegte Harry. - Például Ron...
  Elhallgatott. Ronra gondolni is fájdalmas volt.
  - Dobby azt hallotta - súgta rekedten a manó -, hogy ti, uram és kisasszonyom, pár hete másodszorra is megküzdöttetek a Sötét Nagyúrral...
  - Vol... - még időben az ajkamba haraptam.
  - És megint megmenekültek - nyitotta tágra a szemét Dobby.
  Bólintottunk, mire a manó szemében ismét könnyek csillantak meg.
  - Ah, uram és kisasszonyom - törölgette meg teniszlabdaszemeit. - Ti olyan bátrak és vitézek vagytok! Máris ezer veszélyt legyőztetek. De Dobby azért jött, hogy megvédjen titeket, hogy figyelmeztessen, még akkor is, ha ezért rá kell csuknia a fülére a kandallóajtót... Harry és Emily Potter, nem mehettek vissza Roxfortba!
  Fülsértő csönd ült a szobára. Hallani lehetett a lenti evőeszközök csendüléseit és a beszélgetés foszlányait.
  - Hogy micsoda? - húztam össze a szemem. - Ezt nem komolyan mondod, ugye?
  - Te nem tudod, milyen itt lenni - hitetlenkedett Harry is. - Nekünk nem itt van a helyünk, hanem a te világodban, a Roxfortban!
  - A szükségesnél egy pillanattal sem fogunk több időt tölteni a Privet Drive-on. Szeptember elsején felülünk a vonatra és Dursleyék a tanév végéig nem látnak minket és mi sem őket. Mindannyiunk elméjének épsége érdekében.
  - Nem-nem-nem-nem - rázta a fejét Dobby, denevérfülei csak úgy csapkodtak az arca előtt. - Harry és Emily Potternek itt kell maradnia, ahol biztonságban van. Ti, uram és kisasszonyom, túl becsesek és jók vagytok ahhoz, hogy elveszítsünk titeket. Ha visszamentek a Roxfortba, halálos veszélybe kerültök.
  - Miért is? - értetlenkedtem.
  - Tervet kovácsolnak - súgta Dobby drámai hangon. - Szörnyű dolgok készülnek a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában. Dobby már hetek óta tudja. A Potter ikrek nem kockáztathatják az életüket. Túl fontosak nekünk.
  - De miért csak minket figyelmeztetsz? - szegeztem a manónak a kérdést. - Ha ez igaz, akkor mindenki veszélyben lesz... Mondd csak, ki tervezi ezeket a dolgokat?
  Dobby olyan hangot hallatott, mintha fulladozna, aztán hatalmas koppanással verte be a fejét a falba.
  - Jól van, nyugalom! - szólt rá Harry. - Nem mondhatod meg: megértettük - hirtelen levegő után kapott. - Ugye nem Vol... Tudodki keze van a dologban!?
  - Elég ha bólintasz, vagy megrázod a fejed - tettem hozzá, mivel Dobby feje megint vészesen közel került a falhoz.
  - Nem. Nem Tudjátokki nagyúr az, uram és kisasszonyom - a manó úgy meredt ránk tágra nyílt szemeivel, mintha utalni akarna valamire.
  - Nincs testvére, vagy gyereke - próbálkoztam.
  A manó megrázta a fejét, és a szemei, ha egyáltalán lehetséges, még nagyobbra nyíltak.
  - Feladom - tártam szét a karom.
  - Gőzöm sincs, hogy ki más tudna szörnyű dolgokat csinálni Roxfortban - morfondírozott Harry. - Hiszen ott van Dumbledore - ugye tudod, kicsoda Dumbledore?
  Dobby nagyot bólintott.
  - Albus Dumbledore a Roxfort igazgatója. A valaha volt legdicsőbb igazgató. Dobby jól tudja. Dobby azt hallotta, hogy Dumbledore professzor varázsereje vetekszik Tudjátokki hajdani hatalmával. De uram és kisasszonyom - vendégünk itt suttogóra fogta  a hangját -, vannak olyan erők, amikel Dumbledore nem... amikkel egyetlenegy becsületes mágus sem...
  És mielőtt megmoccanhattunk volna, a manó leugrott az ágyról, megragadta az asztali lámpát és fülsiketítő jajveszékelés közepette püfölni kezdte vele a saját fejét.
  Odalent hirtelen csönd lett, majd döngő lépések moraja hallatszott és felzendült a bácsi hangja:
  - Dudley, te haszontalan, már megint bekapcsolva hagytad a televíziót?
  - Dobby, most azonnal el kell bújnod! - kaptam ki a lámpát a kezéből. - Az ágy alá vagy a szekrénybe... Gyorsan!
  Betuszkoltuk a manót a ruhák közé, majd amikor nyílt az ajtó, már az ágyon hevertünk, ártatlan arccal.
  - Mi az istennyilát műveltek ti idefent!? - sziszegte vörös arccal Vernon bácsi. - Elrontottam miattatok a japán golfozós viccem poénját! Még egy hang, és azt is megbánjátok, hogy  a világra jöttetek!
  - Miről beszélsz? - nyitottam tágra szemem. - Mi semmit nem hallottunk... Szerintem te képzelődsz és most a nagyon fontos vendégeid hülyének néznek.
  - Még egy hang... - csapta be a bácsi az ajtót.
  Felpattantunk és kiengedtük Dobbyt a szekrényből.  
  - Látod, milyen helyen élünk? - támaszkodott Harry az ajtónak. - Most már érted, miért kell mindenképpen visszamennünk a Roxfortba. Az az egyetlen hely, ahol vannak barátaink.
  - Legalábbis reméljük, hogy vannak - szúrtam közbe keserűen.
  - Milyen barátok azok, akik még levelet sem írnak a Potter ikreknek? - kérdezte ravaszul Dobby.
  - Biztos  csak... - kezdte Harry, de közbevágtam.
  - Mégis honnan tudod, hogy egy levelet sem kaptunk? - szegeztem az ujjam a manóra. - Válaszolj, Dobby!
  - Harry és Emily Potter ne legyen mérges Dobbyra - állt egyik lábáról a másikra a manó. - Dobby esküszik, hogy csak jót akart...
  - Elloptad a leveleinket!? - döbbentünk meg.
  - Itt van az összes Dobbynál, uram és kisasszonyom - a manó egy nagy köteg borítékot húzott elő a párnahuzatából. A címzésekből felismertem Ron macskakaparását, Hermione gyöngybetűit, sőt, még egy Hagrid által girbegurba betűkkel írt levelet is felfedeztem.
  Dobby a nyakát behúzva pislogott ránk.
  - A Potter ikrek ne legyenek mérgesek... Dobby azt remélte, hogy ha uram és kisasszonyom azt hiszik, a barátaik megfeledkeztek róluk, nem térnek vissza a Roxfortba. Jaj, nem tehetitek ki magatokat ekkora veszélynek! Megkapjátok a leveleiteket, ha megígéritek, hogy nem mentek vissza az iskolába.
  - Majd mi eldöntjük, vállaljuk-e a kockázatot - sziszegtem összeszorított fogakkal. - Ha pedig tényleg akkora a veszély, figyelmeztesd Dumbledore-t.
  - Azonnal add ide a barátaink leveleit!
  A manó láthatóan elszomorodott.
  - Akkor szegény Dobbynak nincs más választása...
  Kinyitotta az ajtót, kiszaladt rajta, és már a lépcsőn trappolt lefelé, amikor utánairamodtunk.
  - Szegény Dobby, mi? -  üzentem Harrynek gondolatban, (kicsi korunk óta tudtunk így beszélni, de fogalmam sincs, miért) miközben nesztelenül osontunk a lépcsőn. - Szegény mi. Ha kiderül, hogy Dobby itt járt, vagy észrevesznek minket...
  - Dobbynak nem kell tovább aggódnia az életünkért - vetett rám egy komor pillantást bátyám.
  A hallba érve körülnéztünk. A manónak híre-hamva sem volt, de az étkezőből kihallatszott Vernon bácsi hangja:
  -... Mr Mallter, mondja el Petuniának azt a tréfás anekdotát az amerikai vízvezeték szerelőkről. Nagyon kíváncsi rá...  
  Képzelem, mennyire - futott át az agyamon, miközben beosontunk a konyhába.
  Petunia néni mesteri, lila, cukrozott pudingja másfél méterrel a padló elett lebegett, halálra készen. Hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Ha ez leesik...
  - Meg kell ígérnetek - csendült Dobby hangja a konyhaszekrény tetejéről -, uram és kisasszonyom, hogy nem mentek vissza a Roxfortba!
  - Ezért megölnek minket - nyögte Harry.
  - És pont ezt akarod elkerülni, nem? - tettem csípőre a kezem. - Dobby...
  - Ígérjétek meg.
  - Soha!
  A manó fájdalmas pillantást vetett ránk.
  - Akkor Dobbynak meg kell tennie ezt. A ti érdeketekben.
  A rövid életű puding rövid zuhanás után tragikus véget ért a konyhakövezeten. Mintha lassítva néztem volna végig.
  Ahogy a tál egy utolsó csörömpöléssel ezer apró darabra robban szét, ahogy a lila massza elborít mindent, ahogy a bútorokra és a falakra felfröccsen a tejszínhab, ahogy a bácsi padlizsánlila és a néni falfehér arca megjelenik az ajtóban. Dobby addigra természetesen köddé vált.
  Eleinte úgy tűnt, a bácsinak sikerül eltussolnia az ügyet "az unokaöcsénk és az unokahúgunk kissé gyenge idegzetűek... nem bírják az idegeneket". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy figyelmeztessem a vendégeket, meneküljenek, mielőtt még nem késő, de inkább befogtam a szám és a hozzám vágott seprűvel elkezdtem feltakarítani a tál darabjait.
  Igen, még viszonylag olcsón megúsztuk volna, ha... ha nem jelenik meg a bagoly.
  Petunia néni épp mentolos édességgel kínálgatta a vendégeket, amikor a nyitott ablakon beszállt az ebédlőbe egy gyöngybagoly. Két levelet pottyantott Mrs Mallter fejére, megfordult és dolgavégeztén továbbállt. A hölgy egy sikítószellemet is megszégyenítő visítás közepette menekült ki a házból, még a kabátját is a fogason felejtette. Mr Mallter is csak addig a pár szóig maradt, amíg elmagyarázta, hogy a felesége halálosan retteg a madaraktól és hogy igen ízléstelennek tartja Dursleyék tréfáját.
  - Harry - fordultam bátyámhoz -, kellemes volt ez a tizenkét év, de úgy hiszem, most eljött a vég.
  - Ezt bizony jól látod - hörögte Vernon bácsi mögülünk. Szemében démoni fény csillogott, amíg a kezünkbe nyomta a két levelet. - Olvassátok!
  Szép lassan bontottam fel a pergament. Biztos voltam benne, hogy nem szülinapi jókívánságot kaptunk.