Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

Az Odú

  - Ron! – hebegte Harry. Gyorsan odamászott az ablakhoz és kinyitotta. – Hogyan... és hogyhogy...?
  Amint észrevettem, Harry miért is képedt el, leesett az állam. Barátunk egy türkizkék autóból hajolt ki –  ami két és fél méterre a föld fölött lebegett. Az első két ülésről Fred és George, Ron ikerbátyai vigyorogtak ránk.
  - Ha látnátok az arcotokat...
  - Mi van veletek? – kérdezte Ron. – Miért nem válaszoltál a leveleimre? Vagy tucatnyi meghívást küldtem, aztán ma apa hazajött és mesélte, hogy hivatalos figyelmeztetést kaptatok, mert varázsoltatok a muglik előtt...
  - Nem mi voltunk – ráztam meg a fejem. – Apukád különben is, honnan tudja?
  - A minisztériumban dolgozik – magyarázta a fiú. – Tudjátok, hogy nekünk csak a suliban szabad varázsolnunk...
  - Bagoly mondja verébnek – húzta fel Harry a szemöldökét.
  - Ja, ez nem számít – nevette el magát Ron. – Ez apué. Nem mi varázsoltuk el, mi csak kölcsönvettük. De hogy éppen azok előtt a muglik előtt nyomjátok a bűbájt, akiknél lakotok...
  - N-e-m m-i v-o-l-t-u-n-k – mondtam szájbarágósan. – Érted? Ha van elég benzinetek, el is tudjuk mesélni. Nem egy rövid történet.
  - Majd útközben elmondjátok. Azért jöttünk, hogy elvigyünk titeket magunkkal.
  - De hát ti sem bűvölhettek ki minket innen...
  - Nem is lesz rá szükség. Szerinted miért hoztam el őket? – biccentett Ron a bátyai felé.
  - Ezt kössétek rá a rácsra – dobott nekünk egy kötelet Fred... vagy George. Valamelyik.
  - De csak csendesen – húztam meg jól a csomót. – Ha Dursleyék felébrednek, a rendőrséget is kihívják. 
  - Nyugi – adott gázt Fred(?).  – Húzódjatok távolabb az ablaktól!
  Visszavonultunk. Hedvig kíváncsian figyelte az eseményeket. Keira ellenben békésen aludt... amíg a rács hangos csattanással ki nem szakadt a helyéről. Akkor méltatlankodva felnézett, de úgy tűnt, hogy felfogta az események fontosságát és csendben maradt. Ron a kötélnél fogva gyorsan visszahúzta a rácsot a kocsiba. Egy pisszenés sem hallatszott, ahogy megmentőink újra az ablakhoz tolattak.
  - Szálljatok be! – siettetett Ron.
  - A cuccaink nélkül? Mindenünket bezárták a gardróbba – rágcsáltam a szám szélét. – Minket pedig a szobába.
  - Nem gond – húzta ki magát George. – Álljatok hátrébb!
  Az ikrek az ablakon át gyorsan bemásztak a börtönünkbe... akarom mondani a szobába. Egy hullámcsatot vettek elő és elkezdték piszkálni a zárat.
  - Sok varázsló nevetségesnek tartja az efféle mugli trükköket – motyogta koncentrálva Fred. – De szerintünk érdemes megtanulni őket, ha egy kicsit macerásak is.
  - Én is gondoltam erre, de elvették az összes hajcsatomat – panaszkodtam. – Sőt, még a hajgumijaimat is – biztos, ami biztos.
  Halk kattanás hallatszott és az ajtó kitárult.
  - Így ni – suttogta George. – Mi felhozzuk a ládákat, ti pedig szedjetek össze mindent, ami a szobából kell.
  - Még jó, hogy nem volt időnk kipakolni – motyogtam.
  Kapkodva összedobáltuk a cuccainkat és összesen két sporttáskát nyújtottunk ki Ronnak. Az ikrek is feltuszkolták az első ládát a lépcsőn. Már a másodikat hoztuk fel, amikor megütötte a fülünket Vernon bácsi köhögése.
  Még nesztelenebbül és még gyorsabban cipekedtünk. Épp az első bőrönd puffant a kocsi hátsó ülésén, amikor a bácsi újra köhögött.
  Egy szívszorító koppanás után, amikor a ládám kicsúszott George ujjai közül és az ablakkereten landolt, indulásra készen álltunk.
  - Várjatok – kaptam fel egy cetlit és egy ceruzát. gyors üzenetet firkantottam Dursleyéknek, hogy elmentünk és hogy nem jövünk vissza a jövő tanév végégig. – Még a végén kihívják a rendőrséget – magyaráztam.
  Közben George is átmászott a párkányon és már az anyósülésről nézegetett vissza.
  Harry már az ablakpárkányon guggolt, amikor öblös huhogás hangzott fel az asztalról, és nyomban felharsan a bácsi ordítása:
  - ÁTKOZOTT BAGOLY!!!!
  - Hedvig! Keira!
  Egy ugrással a kalitkákért mentem, majd kiadtam a zsémbes állatkákat Harrynek. A lépcsőn már közeledtek a döngő léptek, amikor Ron átvette a kalitkákat; Harry már fél lábbal a kocsiban volt, mikor a bácsi elkezdett dörömbölni az ajtón – ami engedelmesen kinyílt.
  Az a pillanatnyi megdöbbenés, ami megállította, az alatt bátyám máris a kocsiban termett, én pedig felszökkentem a keretbe és megragadtam bátyám kinyújtott kezét.
  - Petunia! – viharzott be Vernon bácsi a börtönünkbe. – Megszöknek! MEGSZÖKNEK!
  Vasmarokkal szorította meg a bal bokámat. A kezeimet közben Harry és most már Ron is húzták.
  - Kezdtem átérezni, milyen lehet a kötelek élete – nyögtem.
  - Gyerünk, gyerünk – csikorgatta a fogát Harry.
  Jobb lábammal vaktában hátrarúgtam.
  - ÁÁÁÁÁH!
  A szorítás engedett és Vernon bácsi az arcára szorított kézzel hátratántorodott. A fiúk behúztak a járműbe és Fred szinte azonnal gázt adott, és elsuhantuk a kihalt Privet Drive felett.
  - Hagytunk üzenetet – kiáltottam vissza a teljes Dursley családnak, akik szájtátva bámultak ki a rácsavesztett ablakon. – Nem kell aggódnotok miattunk!
  - Viszlát jövő nyáron – intett Harry vigyorogva.
  Hamarosan elhagytuk a kivilágított várost és a sötétségbe burkolódzó ég felé vettük az irányt.
  - Ki tudjátok engedni Hedviget és Keirát? – kérdezte Harry. – Már hetek óta nem nyújtóztathatták ki a szárnyaikat.
  - Persze – bólintott Ron. Öt perc múlva már a két bagoly már az autó körül körözött. – Halljuk most a sztorit – helyezkedett el, már amennyire a csomagoktól tudott. – Mi történt?
  Elmeséltük nekik Dobby titokzatos felbukkanását, még titokzatosabb figyelmeztetését, hogy mi lett a levelekkel és a pudinggal. Döbbent csend volt a válasz.
  - Nekem ez bűzlik – szólalt meg Fred.
  - Gázos a dolog – bólogatott George. – Szóval nem is mondta meg, ki áll a dolog hátterében?
  - Nem jött össze neki – sóhajtott Harry. – Valahányszor kikotyogott volna valamit, inkább elkezdte a falba verni a fejét.
  - Szerintetek hazudott? – kérdeztem.
  - Hát, annyi biztos, hogy a házimanóknak komoly varázserejük van, de azt többnyire a gazdájuk engedélyével használhatják.
  - Szóval azt mondod, Dobbyt elküldték hozzánk, hogy megijesszenek minket – töprengtem. – Mondjátok csak, kiknek lehet házimanójuk? Csak úgy kinézed a Varázslények rabszolgának – most akciósan folyóiratból, hogy „Hű, de király ez a manó, anyu vegyél nekem egyet”?
  - A manó azdája csak egy nagy múltú és gazdag varázslócsalád lehet – mosolygott George. – Van valaki ilyen a suliban, aki neheztel rátok?
  - A Draco Malfoy név mond nektek valamit? – néztünk össze Harryvel.
  - Draco Malfoy? – fordult hátra az egyik iker. – Ő nem Lucius Malfoy fia?
  - Biztos – vontam meg a vállam. – A Malfoy nem túl gyakori név...
  - Apa mesélt egyszer-kétszer Malfoyról – magyarázta Fred. – A fickó annak idején Tudjátokki lelkes híve volt. De amikor Tudjátokki eltűnt, Lucius Malfoy rögtön azt mondta, hogy tévedés volt az egész. Rossz duma – fintorgott. – Apa szerint Malfoy Tudjátokki egyik bizalmasa volt.
  - Hogy lehet még szabadlábon, ha ezt mindenki tudja? – háborogtam.
  - Gazdag és befolyásos – forgatta a szemét George.
  - Szóval Dobbyt simán küldhették Malfoyék – sóhajtottam. – Remek.
  - Azért örülök, hogy elmentünk hozzátok – szólt Ron. – Már kezdtem aggódni, hisz egyetlen levelemre sem válaszoltatok. Eleinte azt hittem, Errol a ludas...
  - Ki?
  - A baglyunk – magyarázta Ron. – Vén, mint az országút. Jó párszor előfordult már, hogy kézbesítés közben kényszerleszállást kellett végrehajtania. Úgyhogy kölcsön akartam kérni Hermészt...
  - Még mielőtt megkérdezitek, Hermész az a bagoly, akit Percy kapott anyáéktól, amikor prefi lett – szólt hátra a válla felett Fred.
  - De Percy nem adta kölcsön – folytatta Ron. – Azt mondta, neki is kell.
  - Percy egész nyáron nagyon furcsa volt – csóválta a fejét George. – Tényleg rengeteg levelet írt és állandóan bezárkózott a szobájába. Naponta kétszer azért mégsem suvickolhatta a prefektusi jelvényét... Ne nyugat felé menjünk Fred – szólt rá testvérére.
  - Gondolom megkérdeztétek a szüleiteket mielőtt elkötöttétek ezt a kocsit, amit egyébként nem is használhatnátok – dünnyögtem cinikusan.
  - Hát, ööö...
  - Gondoltam.
  - De ha sikerül visszacsempészni a garázsba... Apa ma egész éjjel dolgozik, és remélhetőleg anyának nem fog semmi feltűnni.
  - Mit dolgozik édesapátok a Mágiaügyi Minisztériumban? – kérdezte Harry.
  - A legunalmasabb ügyosztályon van – felelte Ron. – A mugli tárgyakkal való visszaélési ügyekkel  foglakozik.
  - Biztos... – bólogattam.
  - Az a lényege, hogy nem szabad mugli eredetű tárgyakat megbűvölni, mert azok esetleg visszakerülhetnek egy mugli házba vagy boltba. Tavaly például meghalt egy vén boszorkány és a teáskészlete egy régiségkereskedőhöz került, akitől megvette egy mugli nő, hazavitte és abban akart teát felszolgálni a barátainak. Kész rémálom volt – apának hetekig túlóráznia kellett.
  - Mi történt?
  - A teáskanna megvadult és telefröcskölte az egész házat forró löttyel. Egy fickót meg kórházba kellett szállítani, mert a cukorcsipesz beleharapott az orrába. Apa azt sem tudta, hol áll a feje, mert csak ő meg egy Perkins nevű öreg boszorkánymester dolgoznak az osztályon. Kettejüknek kellett eltussolni az egészet felejtésátkokkal meg mindennel...
  - És a kocsi? – vontam fel a szemöldököm. – Azokra van valami kivétel?
  - Hát igen, apa imádja a mugli cuccokat – nevetett fel Fred. – Tele van velük a fészer. Szétszedi,  tartóztatnia magát. Anyát az őrületbe kergeti ezzel a hobbival.
  - Ott a főút – mutatott le George a halovány holdfényben éppen csak kivehető útra. – Tíz perc múlva otthon vagyunk. Ideje is – már kezd pirkadni.
  A horizontot rózsaszínes-lilás-vörösesre színezte a felkelő nap. Fred lejjebb ereszkedett a kocsival, így megláthattuk a sakktábla-mintás szántóföldeket és a zöld erdőket is.
  - Arra van a falu – mutatott ki a szélvédőn Ron. – Widra St. Capdel a neve.
  Egyre alacsonyabban repültünk. A fák levelein már átszűrődtek a nap első aranyos sugarai.
  - Talajt fogunk – csettintett Fred, amikor a kocsi nagyot döccenve leereszkedett a fűre. Egy düledező garázs mellett álltunk meg, és végre megpillanthattuk Ronék házát.
  Olyan érzésem volt, mint amikor elkezdesz építeni egy aprócska dolgot, majd eszedbe jut valami, hozzáépíted, majd még valami, azt is hozzárakod, ez jól nézne ki itt, ide még ezt, és a végén egy egész házat kapsz. Persze, nem egy normális házat, hanem egy düledező, görbe, egyedi házat. Mintha mindenhonnan tornyok nőttek volna ki, a tetőn a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a kémények és még véletlenül sem volt szimmetrikus vagy egyenletes. Jókora, rendezetlen kert tartozott hozzá, girbegurba kerítéssel. A kapu mellett egy földbe szúrt tábla hirdette: Az Odú. A bejárat mellett gumicsizmák és egy rozsdás üst hevert. A bokrok mellett kövér tyúkok kapirgáltak.
  Az egész hely szöges ellentéte volt a szögletes, tiszta és kiszámítható Privet Drive-nak.
  - Nem valami fényes hely – vonta meg a vállát Ron.
  - Csodálatos – jelentette ki Harry.
  - Most pedig csendben felosonunk az emeletre – adta ki az utasítást Fred. – Megvárjuk, amíg anya reggelizni hív minket. Akkor aztán Ron leszalad és elújságolja, hogy az éjjel megérkezett Harry és Mily. Anya boldog lesz és soha nem derül ki, hogy elkötöttük a kocsit.
  - És a ládák? – kérdeztem. – Nem hagyhatjuk őket itt...
  Elnémultam, amikor Ron arcára pillantottam. ami csúf, zöldes színt öltött. Erre mindnyájan megpördültünk a tengelyünk körül.
  Mrs Weasley közeledett felénk, elriasztva az útjába kerülő tyúkokat. Ahhoz képest, hogy alacsony, jókedélyű asszonyság volt, most kifejezetten hasonlított egy feldühödött anyamedvére. 
  - Ajaj! – nyögte Fred.
  - Te jó ég! – fogta a fejét George.
  Mrs Weasley megállt előttünk, ökölbe szorított kezét a csípőjére tette és végigjáratta a tekintetét lesütött szemű gyerekein és nem-gyerekein.
  - Nos – szólt kimérten.
  - Jó reggelt, anya – köszöntötte George ártatlanul.
  - Van fogalmatok róla, mennyire aggódtam? – suttogta az asszonyság vészjóslóan.
  - Ne haragudj anya, el kellett mennünk... -  próbálkozott Ron, de ez nem segített.
  - Három üres ágy! Semmi üzenet! A kocsi sehol... le zuhanhattatok volna... majd megőrültem az aggodalomtól... de mit érdekel az titeket... még soha életemben... na, várjatok csak, majd ha hazajön apátok... Bill, Charlie vagy Percy soha nem csináltak ilyet...
  - Bezzeg-Percy – morogta Fred.
  - PERCYNEK A KISUJJA IS TÖBBET ÉR NÁLAD! – harsogta Mrs Weasley, s ujjával jól mellbebökte a fiát. – Meghalhattatok volna, megláthattak volna titeket, apátok elveszíthette volna az állást miattatok! És akkor miből élünk?
  S ez így folytatódott óráknak tűnő perceken keresztül. Csak egyik lábamról a másikra állva feszengem. Mikor végképp kifogyott a szuszból, Mrs Weasley Harryhez és hozzám fordult.
  - Nagyon örülök, hogy eljöttetek hozzánk, kis drágáim. Gyertek, kerüljetek beljebb és reggelizzetek meg szépen.
  Sarkon fordult és visszacsörtetett a házba. Ron nyomában mi is elindultunk, kikerültük a tyúkokat és a konyhában találtuk magunkat.
  A helyiség kicsi volt és zsúfolt. Középen egy faasztal állt, körülötte székekkel. A bútorok szorosan egymáshoz préselve álltak, a falakról díszek, konyhaeszközök és „Ne felejtsd el!” üzenetek lógtak. A könyvespolc épphogy nem roskadt össze a Bűvöljünk becsináltat!, a Süteménymágia és a Lakomák varázsütésre vaskos súlya alatt. A faliórának több mutatója is volt, egészen pontosan kilenc. Mindegyiken a Weasley-család egy-egy tagja látszott. A számokat feliratok helyettesítették, mint Csináld meg a teát!, Elkéstél meg Etesd meg a tyúkokat.
  Mrs Weasley zajosan és kissé szétszórtan állt neki reggelit készíteni. Miközben a serpenyőbe hajigálta a kolbászkákat, folyamatosan motyogott az orra alatt.
  - Titeket nem hibáztatlak, kis drágáim – mosolygott ránk és vagy nyolc-kilenc kolbászt kotort a tányérjainkra. – Mi is aggódtunk Arthurral. Épp tegnap este mondtuk, hogy magunk megyünk el értetek, ha péntekig nem válaszoltok Ron leveleire. De azért – három-három óriási tükörtojást tett a kolbászok mellé -, a fél ország felett átrepülni egy teljesen illegális kocsival... Bárki megláthatott volna titeket.
  - Borult idő volt – erősködött Fred.
  - Evés közben nem beszélünk – intette le az anyja.
  - Éheztették őket – próbálkozott George.
  - Te is hallgass – Mrs Weasley ezt már sokkal kedvesebben mondta.
  Ekkor egy alacsony, hálóinges alak lépett be  konyhába. Amint megpillantott minket, felsikkantott, sarkon fordul és elszaladt.
  - Ginny – súgta Ron. – A húgunk. Egész nyáron Harryről beszélt.
  Kaján vigyor ült ki az arcomra, miközben Harry arca mélyvörösre váltott.
  - Így van – mosolygott Fred is. – Autogramot fog kérni tőled.
  Több szó már nem is esett az asztalnál, amíg mind az öt tányér ki nem ürült. Nem gondoltam volna, hogy meg tudok enni ennyi kaját egyszerre, de mégis sikerült.
  - Hű, de álmos vagyok – ásított Fred. – Megyek, lefekszem és...
  - Nem fekszel le! – ripakodott rá az anyja. – Aki éjjel röpköd, nappal is röpködjön. Menj, és törpementesítsd a kertet! Már megint elkanászodtak nekem...
  - De anyaaa...
  - Ti meg segítetek neki – tette hozzá Mrs Weasley George-nak és Ronnak címezve. Majd hozzánk fordult. – Feküdjetek le, kis drágáim. Nem ti kértétek, hogy vigyék el azt az átokverte kocsit.
  Valóban nagyon álmos voltam.
  - Inkább segítek Ronnak – szólalt meg Harry. – Még sosem láttam törpementesítést. Mily, te is jössz?
  - Persze – ásítottam.
  - Kedves, hogy felajánljátok, de nincs abban semmi érdekes – legyintett az asszonyság. – Lássuk csak, mit mond Lockhart a témáról...
  A könyvek közül kiemelt egy vaskos kötetet. George felmordult.
  - Anya, tudjuk, hogy hogyan kell törpementesíteni egy kertet!
  A könyv gerincére a Gilderoy Lockhart Kártevőkalauza címet nyomtatták cikornyás aranybetűkkel. A borítón egy szőke férfi kacsintgatott valamennyiünkre. Mrs Weasley kedvtelve nézegette.
  - Csodálatos ember! – sóhajtott. – Úgy ismeri a kártevőket, mint a tenyerét. Remek ez a könyv...
  - Anyának tetszik a pasas – súgta Fred. Ami azt illeti, tényleg elég jóképű volt.
  - Ne légy nevetséges, Fred – intette le az anyja. – Na jó, ha azt hiszitek, jobban tudjátok, mint Lockhart, lássatok hozzá. De jaj nektek, ha utána egyetlen törpét is találok a kertben!
  A Weasley-fiúk kedvetlenül kicammogtak a kertbe. Innen még jobban kitűnt, milyen rendezetlen. Mindent elborított a buja zöld.
  Hatalmasat ásítottam. Harry furán nézett rám.
  - Ha ennyire fáradt vagy, miért nem mentél lefeküdni?
  - Még csak az kéne – méltatlankodtam. – Te felajánlod a segítséged én meg elmegyek aludni? Tudod, milyen önző vagy?
  - Hogyha befejeztétek – köszörülte meg a torkát Ron, aki félig eltűnt egy bokorban -, akkor talán meg akarjátok nézni ezt.
  A bokájánál fogva felemelt egy igen ocsmány teremtményt. Kicsi volt, vastag bőrű és büdös. Kopasz feje leginkább egy krumplira hasonlított. Karmos lábaival dühösen kapkodott Ron karja után és éles fejhangon sipítozott (Ereszte el! Ereszte el!).
  - Megmutatom, mit kell csinálni vele.
  A feje fölé emelte a törpét és elkezdte pörgetni.
  - Ettől nem lesz semmi bajuk – magyarázta közben. – Csak jól el kell szédíteni őket, hogy ne találjanak vissza a törpetúrásba.
  Hirtelen eleresztette a törpe lábát. Az szép ívben átesett a kerítés túlsó oldalára és puffanva ért földet.
  - Kevés vagy – fitymálta George. – Fogadjunk, hogy az enyém a fatuskón túl esik le.
  - Ez fáj nekik? – kérdeztem.
  - Jó kövérek, úgyhogy nem – rázott meg egyet az arcom előtt Fred. – És ne sajnáld őket – ronda dolgokat tudnak csinálni.
  Az első párat még bizonytalanul dobtam el, de aztán belejöttem és versenyezni kezdtünk. A cél a rét másik oldalán álló fa volt – odáig persze egyikünk sem tudott eldobni, de George egyik dobása már majdnem elérte.
  - Nem túl okos társaság – magyarázta Fred. – Amint rájönnek, hogy törpementesítés folyik, egymással versengve másznak elő bámészkodni. Képtelenek megtanulni, hogy jobb, ha veszteg maradnak.
  A kidobált gnómok fejüket rázva felálltak és libasorban elindultak az ellenkező irányba.
  - Előbb-utóbb visszajönnek – sóhajtott Ron. – Szeretnek itt... Apa elkényeztette őket, mert szerinte viccesek.
  Hangos ajtócsapódás hallatszott.
  - Megjött! – kiáltott George. – Itt van apa!
  A Weasley-fiúk csapot-papot otthagytak és a ház felé szaladtak.
  - Ne álljatok úgy, mint két szerencsétlen – kiáltott Fred. – Gyertek!
  A konyhában Mr Weasley lerogyott az egyik konyhai székre, levette a szemüvegét és beletúrt ritkuló vörös hajába. Sovány, kopaszodó férfi volt, zöld talárja gyűrötten lógott.
  - Micsoda éjszaka! – motyogta és a teáskannáért nyúlt. – Kilenc riasztás. Kilenc! Ráadásul az öreg Mundungus Fletcher rögtön rontást akart küldeni rám, amint hátat fordítottam neki.
  - Találtál valamit, apa? – kíváncsiskodott Fred.
  - Csak egy pár zsugorodó kulcsot és egy harapós szenesvödröt – ásított Mr Weasley. – Volt egy eléggé csúnya eset, de abban nem voltunk illetékesek. Mortlake-et bevitték kihallgatásra egy pár feltűnően öreg vadászgörény miatt, de az a Kísérleti Bűbájok Bizottságára tartozik, hál' istennek.
  - Mi értelme van zsugorodó kulcsot csinálni? – kérdezte Ron.
  - Szimpla mugliugratás. Eladnak a muglinak egy olyan kulcsot, ami folyton icipicire zsugorodik, hogy sose lehessen megtalálni, amikor szükség van rá... Persze nehéz ezt bárkire is rábizonyítani, hiszen a mugli nem fogja beismerni, hogy a kulcsa összemegy, inkább azt mondja, hogy mindig elveszíti. Szegénykéim annyira vakok, ha varázslatról van szó, hogy még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt történik... De a mieink sem jobbak. El se hinnétek, hogy egyesek miket nem képesek elvarázsolni...
  - PÉLDÁUL AUTÓKAT? – Mrs Weasley robogott be a konyhába, kezében a piszkavas akár kardként is érezhette magát.
  Mr Weasley eltátotta a száját és bűntudatosan nézett a feleségére.
  - A-autókat, Molly drágám?
  - Igen Arthur, autókat – vágta rá az asszonyság villogó szemmel. – Mondjuk a varázsló vesz egy rozsdás tragacsot. Azt mondja a feleségének, hogy csak szét akarja szedni, megnézni, hogyan működik, de valójában megbűvöli a kocsit, hogy repülni tudjon!
  - Nos, kedvesem, tudod, az a helyzet, hogy hogy ezt joga van megtenni, bár, talán, öhm, helyesebb lenne, ha elmondaná a feleségének – habogott összevissza Mr Weasley. – A törvényben ugyanis van egy kiskapu... Amíg nem áll szándékában repülésre használni a kocsit, addig önmagában az, hogy a kocsi tud repülni nem...
  - Arthur, te írtad a törvényt, és te rendezted úgy, hogy legyen benne egy kiskapu! Azért, hogy továbbra is játszhass a mugli csecsebecséiddel a sufniban! Egyébként közlöm veled, hogy Harry és Emily ma reggel abban a kocsian érkeztek ide, amivel te nem akartál repülni.
  - Harry? És Emily? – hökkent meg Mr Weasley. – Miről beszélsz?
  Körbenézett, majd megállapodott a tekintete rajtunk és felpattant a székéből.
  - Uramisten, a Potter ikrek vannak itt? Borzasztóan örülök, Ron már rengeteget mesélt rólatok...
  - Köszönjük – mosolyogtam.
  - A fiaid ma éjjel a kocsiddal repültek el értük és vissza! – mennydörögte Mrs Weasley. – Ehhez nincs hozzáfűznivalód!?
  - Tényleg? És hogy ment a kocsi? – csillant fel Mr Weasley szeme, de rögtön hangnemet váltott, ahogy felesége szikrázó tekintetébe nézett. – Akarom mondani, ez felelőtlenség volt, fiúk, nagy-nagy felelőtlenség...
  - Hadd veszekedjék ki magukat – mormogta Ron. – Gyertek, megmutatom a szobámat.
  Kiosontunk a veszekedő házaspár mellett és egy szűk folyosón végighaladva el is értük a hepehupás lépcsőt.
  A harmadik fordulónál járhattunk, amikor egy félig nyitott ajtó elé érkeztünk. Épp csak egy vörös hajzuhatagot tudtam kivenni és már be is csapódott az ajtó. Furcsa.
  - Ginny – magyarázta Ron. – Furcsa, hogy ilyen szégyenlős. Máskor sosem csukja magára az ajtót.
  - Hmm, nekem azért lenne egy-két tippem – vigyorogtam. Fölfelé menet Ronnal együtt homályosan célozgattunk, Harry meg természetesen fülig vörösödött.
  Végül elértünk egy kopottas ajtóhoz, amin táblácska díszelgett : Ronald-rezidencia.
  A szoba belsejében mintha festékbomba robbant volna. MINDEN narancssárga volt: a falak, a mennyezet, az ágytakaró, a függöny és még a padlónak is narancsos árnyalata volt. A hámló tapéta hetvenöt százalékát változatos – de természetesen narancs – poszterek borították, amik mind ugyanazt a hét boszorkányt és varázslót ábrázolták. Mind seprűket tartottak a kezükben és kviddicstalárt viseltek.
  - Ennek a kviddicscsapatnak szurkolsz? – kérdezte Harry.
  - Igen, ők a Chudley Csúzlik csapata – bólintott Ron. – Kilencedikek a bajnokságban.
  Az egyik sarokban tankönyvek, egy üst és bájitalhozzávalók hevertek szerteszét egy rakás képregény mellett. Az ablakpárkányon egy algásodó akvárium állt, ennek tetején hevert Ron varázspálcája. Makesz mellette szunyókált.
  - Egy kicsit szűk a szoba – feszengett Ron. – Nem olyan nagy, mint a tietek volt a mugliknál. Ráadásul a padlásszelem alatt lakom, az pedig folyton nyögdös és veri a csöveket...
  - Ez a legjobb ház, amiben valaha jártam – vágott közbe Harry.
  - Össze sem lehet hasonlítani Dursleyékével – tettem hozzá.
  Ron fülig elpirult örömében.