Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

Gilderoy Lockhart

  Másnap reggel az ébresztőóra csengését hallgatva az járt a fejemben, hogy mégsem volt olyan rossz a szünidő.
  Végül sóhajtva erőt vettem magamon és szememet dörzsölve felültem. A talárt szinte félálomban rángattam fel magamra, majd táskámat felkapva lesétáltam a klubhelyiségbe. Harry, Ron és Hermione már ott vártak rám.
  - Jó reggelt, Csipkerózsika! – vigyorgott Harry.
  - Ki? – kérdezte Ron, miközben kimászott a portrélyukon.
  - Csipkerózsika. Tudod, a királylány, aki száz évet aludt, mert elátkozták... Egy mugli mese – magyaráztam.
  - Biztos - vont vállat a fiú. 
  A nagyterem mennyezetét ma reggel komor, szürke viharfelhők uralták. A Griffendél asztalánál leültünk Neville és Roger, a Longbottom ikrek mellé. Miközben zabkását halmoztam a tányéromra, a mellettem ülő Hermione a tejeskancsónak támasztotta Lockhart egyik könyvét, úgy evett. Még mindig neheztelt a fiúkra az autós repülés miatt, ezért hűvösen viselkedett velük.
  - Mindjárt megjön a posta – pislogott felfelé Neville. – Remélem nagyi utánam küldi, amit otthon hagytam.
  - Mint az üstöd, két pár cipőd és a nefeleddgömböd? Mert ezeket szedtem még össze utánad – nézett rá Roger.
  Ekkor hangos szárnysuhogás kíséretében baglyok százai repültek be a nagyterembe. A diákok hamar levél- és csomagesőben találták magukat, és az otthonról küldött boríték könnyen a lekvárban kötött ki. Neville például egy nagy, formátlan csomagot kapott a fejére, Hermione bögréjébe pedig becsapódott valami, tejjel és tollakkal szórva tele a közelben ülőket.
  - Errol! – kiáltott Ron. A lábánál fogva felemelte szegény madarat és egy piros borítékot húzott ki a csőréből. A bagoly tehetetlenül lehanyatlott az asztalra és úgy is maradt. – Úristen!
  Ron arcából teljesen kifutott a szín, szemét le nem vette volna a kezében tartott küldeményről. Neville is úgy nézett rá, mintha mindjárt felkelne és bejelentené, hogy mostantól elmarad a karácsony.
  - Mi a baj vele? – ráncolta a homlokát Harry.
  - Küldött... küldött nekem egy rivallót – nyögte Ron.
  - Jobb, ha kinyitod – mondta Roger. – Ha nem teszed, még rosszabbul jársz. Így hamar túlleszel rajta.
  - Mi az a rivalló? – fordultam Neville-hez.
   - Amint Ron kinyitja, megtudod – felelte.
  A levél szélei már füstölögtek, amikor Ron reszkető kézzel feltépte. Hangorkán töltötte be a termet, mindenki a fülére szorította a kezét. A falakról peregni kezdett a vakolat, az evőeszközök táncot jártak az asztalokon, az ablakok zörögtek a kereteikben. Olyan volt, mintha tényleg felrobbant volna. 
  -... ELLOPNI A KOCSIT, AZON SE CSODÁLKOZTAM VOLNA, HA KICSAPNAK, KERÜLJ CSAK A KEZEIM KÖZÉ, ESZDBE SEM JUTOTT, HOGY APÁD ÉS ÉN MIT ÉLTÜNK ÁT, AMIKOR MEGLÁTTUK, HOGY ELTŰNT...
  Ron olyan mélyre csúszott az asztal alá, hogy csak mélyvörös homloka tetejét és a haját láthattuk. Nem is csoda: a teremben mindenki kíváncsian forgolódott a rivalló tulajdonosát keresve.
  -... AZ ÉJJEL ÉRKEZETT DUMBLEDORE LEVELE, AZT HITTEM APÁD BELEHAL A SZÉGYENBE, NEM AZÉRT NEVELTÜNK FEL, HOGY ILYENEKT CSINÁLJ, HARRYVEL EGYÜTT AKÁR MEG IS HALHATTATOK VOLNA...
  Most az összes fej felénk fordult. Ron még kisebbre húzta össze magát, bátyám pedig kissé vöröslő arccal meredt maga elé, mintha nem is hallaná a dobhártyaszaggató kiabálást.
  -... EGYSZERŰEN GYALÁZATOS, APÁDAT FELELŐSSÉGRE VONJÁK A MUNKAHELYÉN, AZ EGÉSZ A TE HIBÁD, HA MÉG EGYSZER EGY ROSSZ SZÓT HALLOK RÓLAD, AZONNAL HAZAHOZUNK!
  Az utolsó szavak után még sokáig csengett a csend. Végül Dumbledore felállt a tanári asztaltól, egy hosszú pillanatig felénk meredt, majd megfordult, és távozott.
  Mindenki egyszerre szólalt meg, visszatért a szokásos reggeli zsivaj. Hermione becsapta a Véres Napok Vámpírföldönt és a vele szemben ülő fiú feje búbjára meredt.
  - Nem tudom, mire számítottál, de tény, hogy...
  - Ki ne mondd, hogy megérdemlem! – csattant fel Ron.
  Szinte éreztem a belőle és Harryből sütő szégyen és lelkifurdalás hullámait, és már nem tűnt annyira hívogatónak a reggelim.
  A tanárok felé pillantva szöget ütött a fejembe valami.
  - A francba! Eddig egy szót sem szóltatok arról, hogy apukádé a kocsi, viszont most már az egész iskola tudja – túrtam a hajamba.
  - Most mi lesz? – kérdezte Harry.
  - A Minisztérium már úgyis tud róla – felelte Hermione. – Ennél nagyobb baj már nem nagyon lehet belőle.
  Harry és Ron egyszerre nyögtek fel.
  Nem emészthették magukat sokáig, mert megjelent McGalagony és elkezdte kiosztani az órarendeket. Az első óránk gyógynövénytan volt megosztva a Hugrabugosokkal.
  Felálltunk és a bejárati csarnokon keresztül kiléptünk a parkba. A levegő hűvös volt, ahogy az üvegházak felé siettünk. A rivalló után Hermione ismét barátságosan viselkedett Harryvel és Ronnal: nyilván úgy gondolta, már megkapták a büntetésüket.
  A többiek már ott álldogáltak Bimba professzorra várva. Pár perc múlva meg is jelent a réten, méghozzá Lockhart társaságában. Mindketten kötszereket cipeltek, és a hátuk mögött lengedező fúriafűz karjain is fehér foltok díszelegtek.
  - Á, szervusztok! – üdvözölt minket a türkizkék talárban feszítő Lockhart. – Épp most mutattam meg Bimba professzornak, hogyan kell gyógykezelni egy fúriafüzet. No, de a világért se gondoljátok, hogy jobb vagyok nála gyógynövénytanból! Csak épp sokszor volt alkalmam találkozni ezzel az egzotikus növénnyel útjaim során...
  És csak monda, mondta, mondta... Bimba közben elővett a zsebéből egy jókora kulcsot és az egyik ajtóhoz lépett.
  - Ma a hármas számú üvegházban fogunk dolgozni – jelentette be.
  Mindenki tudta, hogy a hármas üvegházban sokkal érdekesebb és izgalmasabb növények vannak, mint az egyesben, ahol tavaly dolgoztunk.
  Sorban beléptünk az ajtón, de Harryt Lockhart megragadta és maga mellé húzta.
  - Harry! Egy kis beszédem volna veled! Kedves Bimba professzor, ugye nem bánja, ha Harry késik néhány percet?
  Válaszra sem várva becsapta az ajtót. Tanácstalanul megvontam a vállam, majd Ronnal és Hermionével csatlakoztunk a többiekhez.
  Bimba a helyiség közepén lévő asztalhoz ment, amin fülvédők hevertek.
  - Egy pillanat türelmet kérek – dünnyögte.
  Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és Harry osont be mellénk.
  - Mit akart Lockhart? – suttogtam.
  - Nem fogod elhinni. A hírnévről papolt nekem, meg hogy ne így akarjam felhívni magamra a figyelmet. Kissé öntelt a pasas – húzta el a száját.
  - Ma mandragórát fogunk átültetni – köszörülte meg Bimba a torkát. A mellette álló asztalon fülvédők hevertek egymás hegyén-hátán. – Először is, ki tudja nekem felsorolni a mandragóra tulajdonságait?
  Mint mindig, most is Hermione jelentkezett először – és egyedüliként.
  - A mandragóra vagy szerencsegyökér hatásos regenerálószer – hadarta a lány, szokás szerint mintha felfalta volna a tankönyvet. – Megátkozott vagy átváltoztatott emberek visszaváltoztatásához használjuk.
  - Kitűnő – biccentett a tanárnő kicsit sem meglepve. – Tíz pont a Griffendélnek. A mandragóra a legtöbb ellenméreg alapösszetevője. Ugyanakkor veszélyes is lehet. Ki tudja megmondani miért? Miss Granger?
  - Aki a mandragóra sikolyát hallja, meghal.
  - Pontosan. Ezért újabb tíz pont jár. – Szerintem Hermione önmagában a házpontjaink felét megszerzi.  – Na már most, a mi mandragóráink még nagyon fiatalok.
  Bimba egy sor tálcára mutatott, amikben szabályos rendben ültetett növények sorakoztak. Ötletem sem volt, hogyan fognak ezek sikítozni.
  - Vegyetek egy fülvédőt! – utasított minket a prof.
  Kisebb tolakodás következett, mivel mindenki el akarta kerülini a rózsaszín és bolyhos darabokat. 
  - Mikor majd szólok, úgy tegyétek fel, hogy teljesen eltakarja a fületeket. Feltartott hüvelykujjal jelzem majd, ha levehetitek. Figyelem – fülvédőt fel!
  - Azta – nevettem el magam, de ezt persze senki sem hallotta. A fülvédők teljesen kizártak mindenféle zajt.
  Bimba feltűrte a talárja ujját, majd az megmarkolta az egyik növény bozontos leveleit és egy nagyot rántott rajta. Magasba emelte, hogy mindnyájan jól lássuk a sáros csecsemőt, aki a gyökér helyén bömbölt. Bőre halványzöld volt és a fejéből nőttek ki a levelek. 
  A tanárnő egy nagyobbfajta virágcserepet vett elő és nedves komposztot szórt bele, amibe aztán beleültette a mandragórát, úgy, hogy csak a levelei látszottak. Majd felemelte a ujját, jelezve, hogy elmúlt a veszély.
  - Mivel a mi mandragóráink még csak palántakorban vannak, a sikolyuk nem halálos – magyarázta olyan nyugalommal, mintha egy ibolyát locsolt volna meg. – Mindazonáltal, aki meghalja, hosszú órákra elveszíti az eszméletét. Biztos vagyok benne, hogy nem akarjátok ájultan tölteni a tanév első napját, ezért ügyeljetek rá, hogy munka közben végig  helyükön legyenek a fülvédők. Jelezni fogom, amikor véget ér az óra.
  - Egyszer becsempészek egy mandragórát Piton szobájába – álmodoztam. – Vagy küldök egyet Vernon bácsinak. Biztos imádná.
  - Négyen dolgozhattok egy tálcánál. Itt találtok elég cserepet, a komposzt azokban a zsákokban van – és vigyázzatok az Indacus toxicussszal, mert éppen nő a foga – az utolsó mondat végén Bimba hatalmas pofont adott egy sötétvörös növények, ami alattomosan a válla felé araszolt.
  Harry és én két Hugrabugos fiúval kerültünk párba, Ron és Hermione pedig Neville-lel és Lavenderrel.
  - Justin Finch-Fletchley a nevem – mutatkozott be vidáman a göndör hajú. – Ő pedig Ernie MacMillan. Természtesen tudjuk, hogy kik vagytok: Harry és Emily Potter.
  - Sziasztok – intett Ernie.
  - Nem semmi az a Lockhart, mi? – csevegett tovább Justin, miközben a komposztot lapátoltuk. – Iszonyúan bátor pasas. Olvastátok a könyveit?
  - Három oldalt tudtam elolvasni, utána azon gondolkodtam, mi értelme az életemnek, ha egyszer nem Gilderoy Lockhartnak hívnak – mormogtam Harrynek.
  - Én biztos meghaltam volna az ijedtségtől, ha engem támad meg egy vérfarkas a telefonfülkében – jegyezte meg Ernie.
  - De ő megőrizte a hidegvérét és durr! Fantasztikus, nem?
  - De-de – dünnyögtem.
  - Engem eredetileg Etonba akartak küldeni, de higgyétek el, nagyon örülök, hogy inkább ide jöttem helyette – mesélte Justin, mialatt a növényeket pakoltuk. - Persze anyám kezdetben kicsit csalódott volt, de miután elolvasta Lockhart egyik könyvét, azt hiszem rájött, milyen jó, hogyha van egy jól képzett varázsló a családban...
  - Minket meg a Stonewall Highba írattak be, ami a helyi béna suli – forgatta a szemét Harry. – De mit tehet az ember, ha szemetek a rokonai? 
  A továbbiakban nem sok alkalmunk volt beszélgetni, mivel felkerültek a fülvédők. Az átültetés Bimbát nézve egyszerűnek tűnt, de hamar kiderült, hogy korántsem volt az. A kis növények minden erejükkel ellenálltak: csapkodtak, karmolásztak é a fogukat csikorgatták.
  Komposztosan, földszagúan és kiizzadva siettünk vissza óra után a kastélyba, majd megmosakodtunk és rohantunk is átváltoztatástanra.
  McGalagony óráin esély sem volt lustálkodásra. A tanárnő körbe-körbe járkált a padok között és ellenőrizte a munkánkat. Egy bogarat kellett gombbá változtatni, és McGalagony nem titkolta, hogy ez bizony tavalyi anyag.
  A mellettem ülő Hermione óra végéig egy egész marokra való fényes gombot termelt, Harry csak kifárasztotta a bogarát, Ron törött varázspálcája - amit még a fúriafűz tett tökre és most csak egy darab Magifix ragasztószalag tartotta össze - sípolt, füttyögött és buborékokat fújt – a professzorasszony legnagyobb rosszallására.
  Megkönnyebbültem, amikor felhangzott az ebédidőt jelző harangszó. Igaz, már egy tucat apró, fekete gomb sorakozott előttem, azért az agyam nem örült a hirtelen terhelésnek a nyári pihenés után. Elpakoltam a tankönyveimet, majd a pálcámat is a táskámba süllyesztettem.
  - Ócska... szemét... vacak! – csapkodta mögöttünk Ron az asztalát. Nem kérdés, hogy az éppen sípoló hangokat kiadó pálcáját szidta. Már csak mi négyen maradtunk a teremben, mindenki elsietett ebédelni.
  - Írj haza, hogy küldjenek egy másikat – javasolta Harry.
  - Persze, aztán kapok még egy Rivallót – rázta meg vörös üstökét a fiú. – CSAKIS TE TEHETSZ RÓLA, HOGY ELTÖRÖTT A PÁLCÁD...
  A folyosón elhaladó Sinistra rosszalló pillantást vetett be a nyitott ajtón. Ron inkább behúzta a nyakát.
  A nagyteremben a szokásos ínycsiklandó illatok, zsivaj és tömeg fogadott minket. A Griffendél asztalának csak a legvégén találtunk helyet.
  - Milyen óránk lesz délután? – húzott maga elé Harry egy tálat tele spagettivel.
  - Sötét varázslatok kivédése – felelte Hermione.
  - Miért rajzoltad körbe kis piros szívecskékkel Lockhart óráit? – emelte fel Ron a lány órarendjét, amit az pirulva kapott ki a kezéből.
  Ebéd után a borús idő ellenére lementünk az udvarra. Hermione folytatta a Véres napok Vámpírföldön olvasását, mi pedig a kviddicsről beszélgettünk. Mi másról?
  Egyszer csak egy alacsony, szőke fiú lépett oda hozzánk fényképezőgéppel a kezében. Láttam tegnap a beosztáson... talán Colinnak hívják.
  - Megengeditek? – kérdezte izgatottan, tekintetét ide-oda kapkodta Harry és köztem. – Én... én Colin Creevey vagyok. Én is a Griffendélbe kerültem – tett egy bátortalan lépést felénk. – Szabad egy... nem zavar, ha... megengeditek, hogy csináljak egy képet?
  - Rólunk? – kérdezett vissza értetlenül Harry.
  - Bizonyítaná, hogy találkoztam veletek – bólogatott a fiú. – Mindent tudok rólatok.
  - Csak szerintem ijesztő ez? – sziszegte Ron.
  - Elmesélték a történeteteket. Azt, hogy hogyan menekültetek meg, amikor Tudjátokki meg akart ölni, és hogy eltűnt, meg minden és hogy még mindig vannak villám alakú sebhelyek a homlokotokon – itt a pillantása felfelé vándorolt. – Az egyik srác a szobánkban azt mondta, hogy ha a megfelelő oldatban hívom elő a filmet, akkor a fényképek mozogni fognak.
  - És rólunk miért akarsz fényképet? – ráncoltam a homlokom.
  - Az apám sima tejesember és egy csomó képet csinálok, hogy elküldhessem neki. Csúcs ez a hely, mi? Fogalmam sem volt, hogy a sok furcsaság, amit csinálok, az varázslat, amíg meg nem kaptam a levelet a Roxfortból. Tök jó lenne, ha rólatok is lenne egy képem – esedezve nézett ránk. – Esetleg odaadnám a képet a barátotoknak, én meg mondjuk közétek állnék... Aztán alá is írnátok nekem a képet, hogyha megérhetlek?
  - Aláírt fénykép? Potter, Potter, ti aláírt fényképeket osztogattok?
  Az egész udvar visszhangzott Draco Malfoy metszően gúnyos hangjától. Mögötte ott állt két elmaradhatatlan gorillája, Crack és Monstro.
  - Persze Malfoy, te is kérsz? – nyújtottam elé az üres kezemet. – Nézd, van mosolygós, meglepődött, de még kiafenekérdezettponttéged-eset is kaphatsz, ha nagyon szeretnél.
  - Irigykedsz? – szólalt meg Colin. Az egész válla volt olyan széles, mint Crack nyaka.
  - Irigykedek? – fintorgott Malfoy. Már nem kellett ordítania, mindenki minket hallgatott. – Mire? Kösz szépen, én nem akarok ragyát a homlokomra. Attól, hogy valakinek kilyukasztják a fejét, még nem lesz a világ csodája, szerintem. 
  - Kipróbáljuk? – döntöttem oldalra a fejem. – Én szívesen kilyukasztom a fejed. Aztán majd meglátjuk, mennyire leszel híres. Na, benne vagy?
  - Most is Weasleyt fogod bűnbaknak használni, mint a bátyád a kocsi ellopásakor? – gúnyolódott a fiú. – Ha még egyszer egy rossz szót hallok rólad... – váltott át fülsértő rikácsolásba.
  - Nyaljál csigát, Malfoy – csattant fel Ron.
  - Weasley is szeretne aláírt fényképet – folytatta Malfoy. – Többet érne, mint a ház, amiben otthon laknak.
  Ronnal egyszerre rántottuk elő varázspálcáinkat, de Hermione lepisszegett.
  - Vigyázzatok!
  - Mi folyik itt? Mi folyik itt? – Lockhart sietett felénk lobogó talárban. – Ki osztogat aláírt fényképeket?
  - Senki, hiszen csak magának van hozzá joga – szorítottam össze a fogam. Már csak ez hiányzott.
  Lockhart megragadta a vállunkat és a fülünkbe harsogta.
  - Micsoda kérdés! Hát persze, hogy megint te vagy az, Harry, csak most a húgod is csatlakozott! Pedig már azt hittem, megjött a józan eszetek.
  - Nem. Osztogattunk. Aláírt. Fényképeket – sziszegtem, de a tanár rám se hederített.
  - No, essünk túl rajta, Mr Creevey – Lockhart most Colinra vigyorgott. – Tripla portré, ez elég fair ajánlat, nem igaz? És mindhárman aláírjuk neked.
  Colin matatni kezdett a kamerával, majd elkészített legalább egy tucat fényképet. Szerencsénkre felhangzott a délutáni órák kezdetét jelző harangszó.
  - Indulás az osztályokba, gyerekek – oszlatta fel Lockhart a tömeget, majd ő is elindult befelé... még mindig magához bilincselve minket.
  Beléptünk az egyik mellékajtón, majd megálltunk a folyosó egyik kanyarulatánál. Azonnal kitéptem magam a szorításából és Harry is hasonlóan tett.
  - Remélem értitek, mi történt – szólalt meg a tanár. Most nem mosolygott. – Azért álltam mellétek, hogy falazzak nektek. Most, hogy a kis Creevey engem is lefotózott, a társaid nem fogják azt hinni, hogy sztárolod magad...
  - Mert nem is sztároltuk magunkat – tártam szét a karom. – Eleve fotózkodni sem...
  - Hogy is mondjam... pályafutásotok jelenlegi pontján még nem időszerű aláírt fotókat osztogatni – vágott közbe Lockhart. – Őszintén szólva beképzeltségnek tűnik. Minden bizonnyal eljön majd az idő, amikor hozzám hasonlóan mindenhova magaddal kell majd vinnetek egy tucatnyi képet, de – volt pofája kuncogni egyet -, itt még nem tartatok.
  - Adja az ég, hogy ne is kelljen – fordítottunk hátat és indultunk el az osztályteremhez.
  - „Őszintén szólva beképzeltségnek tűnik” – utánozta Harry. – Ezt pont az ő szájából hallani...
  Megérkeztünk a teremhez és elfoglaltunk két helyet a leutolsó sorban. Lockhart elegánsan késett, így Ron rögtön hozzánk fordult.
  - Tojást lehetett volna sütni a képeden – mondta Harrynek. – Te meg úgy néztél, mintha ki akarnád nyírni a fickót.
  - Sajnálnád? – vontam fel a szemöldököm, miközben feltornyoztam magam előtt a könyveket, hogy még véletlenül se lássam az ajtón belépő írójukat.
  - Én – hallottam a prof hangját -, Gilderoy Lockhart bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díjának Ötszörös Birtokosa... de most nem ez a lényeg. A bandoni sikítószellemet nem a mosolyommal űztem el.
  - Csak a maradék hidegvéremet - morogtam, de Hermione lepiszegett.
  - Látom, magatokkal hoztátok a műveimet – folytatta Lockhart. – Nagyon helyes. Arra gondoltam, kezdjük a mai órát egy kis felméréssel. No, nem kell megijedni, csak arra vagyok kíváncsi, milyen figyelmesen olvastátok el a könyveket, mit tanultatok belőlük...
  Körbejárt, kiosztotta a feladatlapot, majd visszasietett az asztalához.
  - Harminc percet kaptok. Óra indul!
  Felhajtottam a lapot és elkezdtem olvasni a kérdéseket.
1. Mi Gilderoy Lockhart kedvenc színe?
2. Mi Gilderoy Lockhart titkos vágyálma?
3. Véleményed szerint mi Gilderoy Lockhart eddigi legjelentősebb tette?
  És így tovább, a „Mennyi időt töltött Gilderoy Lockhart a védtelenek védelmével?”-en keresztül a „Hány párbajt nyert meg Gilderoy Lockhart a 153-ból, amin részt vett?”-en át, egészen a „Mikor van Gilderoy Lockhart születésnapja és mi volna az ideális ajándék számára?”-ig.
  Fél óra elteltével Lockhart beszedte a dolgozatokat és nézegetni kezdte őket.
  - Ejnye, ejnye... Alig néhányan emlékeztetek rá, hogy a kedvenc színem a lila. Pedig ezt többször is említettem a Jószomszédom a jetiben. Néhányatoknak figyelmesebben el kellene olvasnotok a Vándorlások egy vérfarkassalt is – a tizenkettedik fejezetben világosan kifejtem, hogy az lenne az ideális születésnapi ajándék számomra, ha megvalósulna a mágikus és mágiamentes népesség harmonikus együttélése – de nem utasítanék vissza egy üveg Ogden-féle Lángnyelv-whiskyt sem!
  Kár, hogy az év végi vizsga nem Gilderoy Lockhartból lesz, úgy érzem addigra mindent meg fogok tudni erről az emberről, ha tetszik, ha nem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, ahogy még sokan mások is a teremben, de Hermione feszülten figyelt mellettem és összerezzent, amikor meghallotta a nevét.
  - De Miss Hermione Granger tudja, hogy a titkos vágyálmom kiirtani a gonoszt a világból és piacra dobni a saját készítésű hajápolófőzetemet – okos kislány! Mi több – Lockhart gyorsan végigfutott a teszten -, dolgozata hibátlan! Hol van Miss Hermione Granger?
  A lány kissé remegő kézzel jelentkezett.
  - Kitűnő! – csillantotta meg mosolyát Lockhart. – Sőt, csodás! Tíz pont a Griffendélnek! Ellenben... – most egy másik lapot emelt fel -, volt aki semmit sem írt a dolgozatára. Ez bizony nagy kár. Most nem fogok neveket mondani – egyenesen rám nézett -, de az illető jobb, ha összeszedi magát, mert véges ám a jóindulatom!
  - Tényleg üresen hagytad? – kérdezte Ron.
  - Egyik könyvét sem olvastam, így nem is tudhattam a válaszokat – vontam meg a vállam.
  Lockhart egy letakart ketrecet emelt ki az asztala alól, majd megköszörülte a torkát, hogy visszanyerje a figyelmet.
  - Jól vigyázzatok! Az én feladatom felfegyverezni titeket a varázslóvilág legmegátalkodottabb szörnyetegeivel szemben. Ebben a teremben lidérces álmokkal találkoztok majd, de amíg engem láttok, nem kell félnetek. Csupán annyit kérek, hogy őrizzétek meg a nyugalmatokat.
  Drámai mozdulattal megragadta a kék leplet. Az első sorban ülő Neville kicsit összehúzta magát.
  - Kérlek benneteket, ne sikoltozzatok – suttogta a tanár. – Megvadulhatnak tőle.
  Mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki feszülten figyel, mély lélegzetet vett és lerántotta a kendőt.
  - Igen – zengte olyan hatásosan, hogy szinte hallottam a fúvószenekar aláfestő szólamait -, frissen befogott kelta tündérmanók.
  Seamus Finnigan nem tudta tovább türtőztetni magát. Hangos horkantással felnevetett – sehogyan sem lehetett rémült sikolyként értelmezni.
  - Parancsolsz? – mosolygott kínosan Lockhart.
  - Ezek nem... nem annyira veszélyesek – Seamus szinte fuldoklott.
  - Csak ne becsüld le őket – emelte fel az ujját Lockhart. – Ördögi kis bestiák tudnak lenni.
  Kétkedve néztem a körülbelül húszcentisek lehettek: acélkék színük volt, hártyás szárnyuk és éles hangjukon ha megszólaltak, mintha egy sereg papagáj vitatkozna. Néhányan a rácsot zörgették, mások egymással vitatkoztak és a fogukat csattogtatták.
  - Helyes – szólt fennhangon Lockhart. – Lássuk, mihez kezdtek velük.
  Azzal kinyitotta a ketrecet – és a poklot engedte szabadon. A tündérmanók rakétaként repültek szét és mindent felforgattak: kitörték az ablakot, felborogatták a tintatartókat, kitépkedték a könyvek lapjait, táskákkal dobálóztak, felakasztották Neville-t a csillárra, leszaggatták a falon függő Lockhart-posztereket... Egy perc sem telt belé és a padok alatt kuporogtunk.
  - Gyerünk, tereljük vissza őket – harsogta Lockhart. – Ne féljetek tőlük, hiszen ezek csak tündérmanók! – magasba emelte a pálcáját és suhintott egyet. – Hessberöpsi tündemanca!
  A varázsige a legkisseb hatással sem volt a kis ördögökre. Sőt, egyikük megragadta a prof pálcáját és kihajította a törött ablakon.
  Mikor megszólalt a csengő, mindenki fejvesztve menekült az folyosóra. Amikor Lockhart kimászott az asztala alól, már csak mi maradtunk bent – ugyanis Ronnak beakadt a táskája az egyik szék lábába.
  - Legyetek szívesek, fogjátok be a maradékot – szólt ránk és kiviharzott az ajtón.
  - A maradékot? – akadtam ki teljesen. – Ez hihetetlen!
  - Azt akarja, hogy gyakorlati tapasztalatot szerezzünk – magyarázta Hermione naivan. – Immobilus!
  Az ügyes dermesztő átokkal egyszerre négy manót is megdermesztett a levegőben.
  - Gyakorlati tapasztalatot? – vonta fel a szemöldökét Harry, miközben elhessegetett egy tündért, aki mindenáron meg akarta szabadítani a szemüvegétől. – Hermione, Lockhart nem csinált semmit, csak hadonászott!
  - Ugyan már! – méltatlankodott a lány. – Hiszen olvastátok a könyveit... Fantasztikus dolgokat művelt!
  - Mondja ő – dörmögte Ron.

  Sziasztok, egy hosszabb szünet után, de újra tudom hozni a következő részt. Remélem tetszett <3