Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

A felirat a falon

  Halloween estéjén morcosan csörtettem el a feldíszített Nagyterem mellett, majd Harrytől, Rontól és Hermionétől elbúcsúzva a könyvtár felé indultam. Barátaim beszélgetve baktattak le a lépcsőkön, hogy aztán a kimúlásnapi partin töltsék el az estéjüket, míg én beteg és szadista embereket keresgethettem. Remek.
  Frics már várt rám egy nagy halom könyv társaságában. Morgott egyet, majd elém lökte az egyik poros, megfakult bőrkötéses művet. A borítóján szigorú, fekete betűk hirdették, hogy M. Hirley A büntetés jótékony hatási a gyermeknevelésben  a borzasztó könyv címe.
  Undorodva fellapoztam és elkezdtem olvasni az igencsak hosszú bevezetés egy részét.

  „A különböző kínzások tehát nemcsak hasznosak, hanem egyenesen kívánatosak is a mai modern világban, a XVII. század közepén. Bátran kijelenthetem, hogy újfajta módszereim a legvásottabb gyermekeket is megnevelik, hogy aztán tisztességes és egyenes emberek váljanak belőlük. E könyv megírása során kikértem számos szakértő véleményét, és örömmel állítom, hogy mind egyetértettek az eszmémmel és biztosítottak, hogy alkalmazni is fogják. Hiszen még a legkötelességtudóbb, legengedelmesebb alkatú kis embernek sem árthat egy kis nevelés és tekintélyparancsolás.”

  - Gyerünk, láss munkához – vicsorgott a gondnok. – Legyen már valami értelme az ittlétednek.
  Na azt lesheted. A legtöbb, amit tehettem, az az volt, hogy minél több könyvből „írtam ki” „meggyőző érveket” (valójában csak gyorsan félreraktam őket és a pergameneken csak kedves üzeneteket hagytam a gondnoknak).
  Talán másfél óra telhetett el így. Mindketten csendben „dolgoztunk”, csak a könyvek lapjainak suhogása hallatszott, meg persze Madam Cvikker, az ijesztő könyvtárosnő lépteinek zaja, aki minduntalan körülöttünk szorgoskodott.
  Épp befejeztem a Bilincsek és láncok – kínzások az évek során olvasását és ásítottam egy nagyot. Ma is hajnalban kellett kelnünk a kviddicsedzés miatt. Oliver tényleg kezd megőrülni. Vajon mi lenne, ha lehajtanám a fejem és behunynám a szemem egy pillanatra?
  -... tépni... szaggatni... ölni...
  Egy pillanat alatt magamhoz tértem. Felpattantam a székemről és körbefordultam.
  - Ülj vissza! – böffentette Frics. – Még korántsem végeztünk, nehogy azt hidd!
  - Nem hallotta? – kérdeztem még mindig a félhomályos polcokat fürkészve.
  - Ha kezdesz megőrülni, csak szólj, és viszlek az igazgató úrhoz – röhögte a férfi. – Eggyel kevesebb diák ebben az iskolában... Már ez is siker, nem gondolod?
  -... éhes vagyok... nagyon éhes...
  Szó nélkül futni kezdtem. Követtem a furcsa, sziszegő, testetlen hangot, ami egyre halkult és halkult... de mintha fölfelé ment volna. Hallottam magam mögött a gondnok nehézkés, döngő lépteit és gyorsítottam. Elértem a márványlépcsőt és kettesével szedtem a fokokat.
  -... ölni... ölni kell...
  Nem érek oda időben... valaki meg fog halni... Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból és fülemet szinte a kőfalaknak tapasztva rohantam, de a lény még mindig előttem volt... Nem voltam elég gyors.
  Már a második emeletre vezető lépcsőfokokat róttam, amikor eszembe jutott a pálcám. Előhúztam és szorosan megmarkoltam. Erre még szükségem lesz.
  -... vérszagot érzek... VÉRSZAGOT ÉRZEK...
  Már a hányinger kerülgetett és majdnem kiköptem a tüdőm. A hang még egyszer, utoljára fölharsant, majd néma csend vett körül. Nyomasztó, idegőrlő, halálos csend.
  Majd egy sikoltás hasított a levegőbe a folyosó végéről. Hermione hangja volt.
  - Nenenenene – suttogtam és izzadó tenyeremmel a pálcámba kapaszkodtam.
  Majdnem elhasaltam a kanyarban, ahogy az utolsó folyosóra értem. Harry, Ron és Hermione nekem háttal álltak és egy vörös betűkkel írt feliratra meredtek.

  FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!

  - Jézusom! – hőköltem hátra. Hangom visszaverődött a csupasz falakról és mindhárman döbbenten fordultak meg.
  - Mily! Jól vagy? – suttogta Harry.
  - Mi az ott, alatta? – kérdezte rekedtes hangon Ron és a falra mutatott. Az egyik üres fáklyatartóra akasztva egy sötét árnyék lógott. Közelebb léptem, de a lábam megcsúszott a kőpadlóra kiömlött vízben. Ron és Harry elkaptak, s most már négyen araszoltunk előre. Mikor felfogtam, mit is látok, hátrahőköltem.
  Mrs Norris lógott árnyékként, mereven és mozdulatlanul, mint egy fa, tágra nyílt szeme üvegesen meredt a semmibe.
  - Tűnjünk el innen – szólalt meg Ron.
  - Nem kellene megpróbálnunk segíteni rajta? – kérdezte Harry.
  - Hidd el nekem, jobb, ha nem találnak itt minket – lépett hátra Ron.
  Ekkor ért el hozzánk a nagyteremből kitóduló diákok zsibongása. Egyre közeledtek, majd végül a legelsők már a folyosó végén álltak.
  Mintha lecsavarták volna a világ hangerejét. Senki sem szólt, senki sem mozdult, mi pedig magányos szigetként álltunk a diákok néma tengerében.
  Pár pillanat múlva kiáltás törte meg a döbbent csendet.
  - Az utód ellenségei reszkessenek! Ti következtek, sárvérűek!
  Draco Malfoy (természetesen) villogó szemmel furakodott előre a tömegben, ami utat is engedett neki, hála kipirult arcának és torz vigyorának, ahogy a macskára nézett.
  - Mi folyik itt? Mi ez a csődület?
  Frics, aki ezek szerint egész eddig engem keresett, kifulladva tört utat magának a tömegben. Mikor meglátta Mrs Norrist, megtántorodott és az arcára szorította a kezét.
  - A macskám! A macskám! – visongott. – Mit csináltatok Mrs Norrisszal? – tébolyult tekintete most rám villant. – TE! Te voltál! Meggyilkoltad a macskámat! Megöllek! Szét...
  - Argus!
  Dumbledore érkezett a helyszínre, nyomában a sápadt McGalagonnyal, a kárörvendően vigyorgó Pitonnal és a csacsogó Lockharttal. Sebes léptekkel elhaladt mellettünk és leakasztotta az élettelen macskát a fáklyatartóról.
  - Jöjjön velem, Argus – szólt nyugodt hangon, de a szeme szigorú volt. – Mr Weasley, Miss Granger, Mr Potter és Miss Potter szintén.
  - Az én szobám van a legközelebb, igazgató úr. Itt van egy emelettel feljebb – nyalizott Lockhart. – Ha gondolja...
  - Köszönöm, Gilderoy.
  A néma tömeg utat nyitott nekünk. Lockhart természetesen Dumbledore nyomában loholt, mi őket követtük lehajtott fejjel, a sort pedig a két házvezető zárta. Szinte éreztem, ahogy a bájitaltanár pillantása égeti a hátamat.
  Mikor beléptünk Lockhart szobájába, a falakon nagy mozgolódás támadt. Döbbenettel vegyülő derűvel figyeltem, ahogy a festett portréalakok sietve elbújtak a képkeretek mögé, hogy eltakarják a hajukban díszelgő hajcsavarókat. Az egyikük még arcmaszkot is viselt.
  Az igazi Lockhart gyertyákat gyújtott, majd utat engedett Dumbledore-nak, aki letette Mrs Norrist az asztalra, majd közel hajolva vizsgálni kezdte. Mi a fénykörökön kívül foglaltunk helyet és aggódva vártuk a fejleményeket.
  Az igazgató egészen közel hajolt a macska testéhez, finoman tapogatta, bökdöste az állatot, majd a homlokát ráncolta. Valószínűleg a sötét varázslatok kivédése professzorunk idegesítette, aki folyamatosan a badarságaival traktálta.
  - Biztos, hogy átokkal ölték meg, valószínűleg a Transzmográfiai Tortúrával. Magam is rengetegszer használtam... nagy kár, hogy nem voltam ott – tudok egy remek ellenátkot, ami megmenthette volna...
  A kommentárokba időnként belevegyült Frics panaszos, mekegő zokogása, aki a tenyerébe temette az arcát, hogy még véletlenül se kelljen ránéznie halott kedvencére. Sajnáltam, de magamat még egy kicsit jobban. Tudtam, ha Dumbledore hitelt ad Frics vádaskodásának, secperc alatt repülök az iskolából. Valószínűleg a VillámVarázzsal és a sárral már túl messzire mentem.
   Dumbledore most varázsigéket motyogott az orra alatt és pálcájával újra meg újra megbökte a macskát – hiába. Mrs Norris még mindig úgy festett, mintha kitömték volna.
  - Hasonló merényletek sorának voltam tanúja annak idején Ouagadogou-ban – fecsegett tovább Lockhart. A portréalakok már visszamerészkedtek a kereteikbe és most egyetértően bólogattak. – A történetet részletesen leírtam az önéletrajzomban. Persze, miután elláttam a város lakóit amulettekkel, többé egyetlen támadás sem történt.
  Szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor Mrs Norrisnak nem készítene-e egyet, de Harry úgy nézett rám, mintha pontosan tudná mi jár a fejemben.
  Dumbledore végül felegyenesedett.
  - A macska nem pusztult el, Argus – szólt halkan. Lockhart nyomban abbahagyta az általa megelőzött gyilkosságok összeszámlálását, holott még csak kétszázhuszonhétnél járt.
  - Nem pusztult el? – köhögte Frics. – De akkor miért hideg és merev?
  - Mert kővé dermesztették.
  - Mindjárt gondoltam – bólogatott Lockhart, mire McGalagony kérdő pillantást vetett rá.
  - De hogy miként, azt nem tudom – nézett fel az igazgató.
  - Kérdezze meg őt - fröcsögte a gondnok és remegő ujját rám szegezte.
  - Ez nem lehet egy másodéves műve – rázta a fejét Dumbledore. – Aki ezt tette, jártas a fekete mágiában... – elhallgatott.
  - De ő tette, ő tette! – visongta Frics. – Hiszen ön is látta, mit írt ki a falra! Megtalálta... az irodámban... tudja, hogy én... Tudja, hogy kvibli vagyok! – bökte ki. – Látta a VillámVarázsos levelemet!
  - Egyetlen ujjal sem nyúltam Mrs Norrishoz – fakadtam ki. – És nem, pálcát sem szegeztem rá! Egész este Friccsel voltam büntetőmunkán! Ráadásul azt sem tudom mi az a kvibli!
  - Emily, el tudnád nekem mondani, mi történt akkor, amikor a büntetést kaptad, valamint a ma estét? – kérdezte Dumbledore.
  - Persze – vettem egy nagy levegőt. – Frics azért hívott le az irodájába, mert összesároztam a folyosókat kviddicsedzésről jövet – direkt használtam egyes számot – már csak az kell, hogy Harry is belekeveredjen. – Amíg lent voltunk, valaki ledobott egy szekrényt valahonnan magasról. Frics elrohant megnézni, nekem meg persze, hogy feltűnt a bordó levél! Aztán Frics visszajött és meg is kaptam a büntetésem. Ma este hét órától a könyvtárban voltam, előtte pedig egész nap a barátaimmal.
  - És hogy kerültél a második emeletre? – kérdezte az igazgató.
  - Rosszul lettem – böktem ki. Úgy éreztem, nem tanácsos olyan hangokat emlegetnem, amiket senki más nem hall. És végül is, még mindig kerülgetett a hányinger.
  - Ha megengedi, igazgató úr – szólalt meg Piton. Hát, ő aztán biztos nem fog megvédeni. – Meglehet, hogy Miss Potter tényleg véletlenül került oda. Mindazonáltal van itt egy sor gyanús körülmény. Miért mászott fel egészen a második emeletig?
  - Sajnálatos módon az első emeleti és a földszinti mosdókban problémák akadtak – szólt közbe most McGalagony.
  - És a többiek? – akadékoskodott Frics. – Ők mit kerestek ott?
  Harry, Ron és Hermione egymás szavába vágva magyarázkodtak.
  -... kimúlásnapi parti... sok száz kísértet látott minket... ők is tudják bizonyítani, hogy ott jártunk...
  - Ez eddig rendben is lenne – hunyorgott Piton. – De ezután miért nem mentetek át az ünnepségre? Miért a második emeletre mentetek?
  - Mert... mert fáradtak voltunk és le akartunk feküdni – mondta Harry.
  - Vacsora nélkül? – vágta rá a bájitaltantanár. – Nem hinném, hogy a kísértetek emberi fogyasztásra alkalmas ételeket tálalnak fel a partijaikon.
  - Nem voltunk éhesek – hazudta Ron, hogy elnyomja gyomra árulkodó korgását.
  - Érdekes – bólogatott Lockhart. – Amikor az eszkimóknál jártam...
  - Gilderoy, ez most nem a legjobb időzítés – intette le Dumbledore. – Meggyógyítjuk a macskát, Argus.
  - Kővé dermesztették Mrs Norrist! – rikácsolta Frics. – Valakinek bűnhődnie kell!
  - Majd ha elkapjuk a tettest, megbűnhődik – ígérte Dumbledore. – Mindenkit ártatlannak tekintünk, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Most elmehettek.
  Szinte futólépésben távoztunk. Egy emelettel feljebb kerestünk egy üres osztálytermet, ahova bezárkóztunk.
  - Ki kezdi? – sóhajtottam.
  Harryék elmesélték, hogy a kimúlásnapi parti borzalmas volt, és hogy úgy döntöttek, visszamennek a lakomára, amikor Harry hallott egy furcsa hangot. Követték, és végül megtalálták Mrs Norrist, nem sokkal előttem. Én is beszámoltam nekik a könyvtárról és a hangról, amit hallottam.
  - Szerintetek szólnunk kellett volna nekik a hangról? – fejeztem be.
  - Nem – felelte habozás nélkül Ron. – Ha valaki olyan hangokat hall, amit senki más, az még a varázslók világában sem számít jó jelnek. Biztos nem egymást hallottátok?
  - Biztos – bólintottunk egyszerre. - Szerinted Harry vagy én szomjazik vérre?
  - Az egész ügy olyan furcsa és zavaros – tördelte a kezét Hermione.
  - Egyáltalán mit jelent az a feliart a falon? – kérdeztem. – Mi az, hogy „feltárult a Titkok Kamrája”?
  - Nekem valahogyan ismerősen cseng – ráncolta a homlokát Ron. – Ha jól emlékszem, valaki egyszer mesélt nekem egy titkos helyiségről, ami itt van valahol a Roxfortban... talán Bill.
  - És mit jelent az, hogy kvibli? – kérdezte Harry.
  - Hát... – kuncogott Ron -, igazából nem vicces a dolog, de mivel Fricsről van szó... Szóval kviblinek az olyan embert hívják, aki varázslócsaládban született, mégsincs benne mágia. A kvibli nagyjából a mugli származású varázsló ellentéte. Kvibliből nagyon kevés van, de ha Frics a VillámVarázsból tanulja a mágiát, akkor elég valószínű, hogy tényleg az. Ez sok mindent megmagyaráz.
  - Például hogy miért utálja annyira a diákokat – bólintott Hermione.
  Valahol tizenkettőt ütött egy óra.
  - Szerintem menjünk lefeküdni, mielőtt Pitonba vagy Fricsbe futunk a folyosón – javasoltam. – Akkor tuti nem úsznánk meg.