Az Ikrek, Akik Túlélték - A Titkok Kamrája

Sárvér és suttogás

  A következő napokban rengeteg energiát arra pazaroltunk, hogy messziről elkerüljük Gilderoy Lockhartot. Így viszont Colin Creevey loholt folyton a nyakunkban: akkor aludt nyugodtan, ha legalább napi hétszer elmondhatta, hogy „Szia Harry, szia Mily!”, és az sem zavarta, ha válaszul csak mormogást hallott.
  A hét fénypontjának a szombat délelőtt látszott, amire egy vadőrlátogatást terveztünk. Ám a terveinket félbeszakította, amikor hajnali hatkor Angelina Johnson, a Griffendél kviddicscsapatának egyik hajtója csörtetett be a szobánkba és ébresztett fel engem.
  - Ébresztő! – rántotta le rólam a takarót a negyedéves lány. – Kviddicsedzés
  - Most? – nyöszörögtem.
  - Ezt Oliverrel beszéld meg. Tíz perc múlva találkozunk az öltözőben! – és Angelina már távozott is.
  Kómában vettem fel a kviddicstalárt és szedtem ki az ágyam alól a Nimbusz 2000-es seprűmet, miközben irigykedve néztem tovább alvó szobatársaimra. Gyorsan írtam egy cetlit Hermionének arról, hogy hova mentem, majd letrappoltam a lépcsőn a klubhelyiségbe, ahol Harry ácsorgott.
  - Jó reggelt! – ásított.
  - Túl korán van ahhoz, hogy ezt egyáltalán fel tudjam fogni – legyintettem, miközben a Dáma előrelendült feltárva a portrélyukat.
  Ekkor csattogást hallottunk a lépcső felől, majd Colin ért le a helyiségbe nyakában elmaradhatatlan fényképezőgépével. A kezében is lóbált valamit.
  - Hallottam, ahogy valaki a nevedet említi – magyarázta Harrynek. – Mutatni akarok nektek valamit. Előhívattam a képet!
  Tartózkodva néztem a képre, amit Colin nyújtott felénk, de csak Lockhart volt rajta, ahogy valamit... rángat? Igen, Harry és az én karomat rángatta, hogy csatlakozzunk hozzá. Elégedetten nyugtázta, hogy a másolatom elszántan küzd, és a tanár végül fel is adta a hasztalan próbálkozást.
  - Aláírjátok? – pislogott nagyokat Colin.
  - Lockhart biztosan szívesen aláírja neked – terelt Harry. – Most nem érünk rá, Kviddicsedzésünk lesz.
  De a fiú nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. Követett minket a folyosóra és tovább lelkendezett.
  - Tényleg? Várjatok meg! Még soha nem láttam kviddicsedzést.
  - És ha Oliveren múlik, nem is fogsz – dünnyögtem.
  Colin ezt elengedte a füle mellett: arca ragyogott az izgalomtól ,ahogy kettesével szedte a lépcsőfokokat mellettünk.
  - Száz év óta ti vagytok az egyetlenek, akik már elsőben bekerültek a házuk válogatottjába. Igaz ez? Biztos szuperjátékosok vagytok! Én még sohase repültem. Nagyon nehéz? Ezek a seprűitek? Ugye ezek a legeslegjobb márkák?
  - Nem, egyáltalán nem nehéz repülni – vigyorodtam el, ahogy a nagykapun kilépve kissé kijózanított a csípős szél. A lábam közé kaptam a nyelet és felkészültem  a felszállásra. – Nézd, így kell!
  Azzal elrúgtam magam a földtől. Felemelkedtem a fák fölé és leírtam egy kört a lent álló fiúk fölött.
  - Az öltözőnél találkozunk! – kiáltottam le nekik, azzal a még ködbe burkolódzó kviddicspálya felé vettem az irányt.
  A Griffendél kviddicscsapatából már mindenki megékezett. Oliver Wood, az őrző, valamint a csapat kapitánya egy fehér tábla mellett ácsorgott. Fred és George Weasley, a terelők, kócos hajjal, egymásnak dőltek az egyik padon, velük szemben hajtótársaim, Angelina és Katie Bell gubbasztottak.
  - Na végre, Mily! – bökött rám pálcája végével Oliver. – Harry hol van?
  - Mindjárt jön – foglaltam helyet Katie mellett.
  Hamarosan nyílt is az ajtó és egy morcos Harry lépett be rajta.
  - Mi tartott ennyi ideig, Harry? – kérdezte tőle is a kapitány. – Mindegy, nincs rá időnk. Szóval... Mielőtt kimegyünk a pályára, röviden el akarok nektek mondani pár dolgot.
  - Nem volt szép, hogy otthagytál Colinnal – ült le mellém Harry. 
  - Nem, tényleg nem. De látnod kellett volna az arcotokat!
  - Hagyjuk - forgatta meg a szemét mosolyogva bátyám.
  - A nyáron kifejlesztettem egy új edzésprogramot, ami segíthet javítani a csapat ütőképességén – mutatott fel Oliver egy színes, vonalakkal, keresztekkel és nyilakkal tarkított rajzot. Megpöckölte a pálcájával, mire a vonalak igeni-mozogni kezdtek.
  - Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled, Oliver – dünnyögte George.
  Az ehhez fűzött húszperces magyarázatot még két további követte, ahogy sorra kerültek elő az újabb és újabb plakátok. Félálomban, Harry vállának dőlve hallgattam a monoton szóáradatot, aminek a fele olyan szakszavakból állt, amit nem hogy nem értettem, még életemben nem hallottam. A kapitánynak többször is fel kellett keltenie a Weasley-ikreket, akik minduntalan el-elbóbiskoltak.
  - Ennyi volt – fejezte be nagy sokára Oliver. Összecsavarta a papírokat és szigorúan nézett ránk. – Minden világos? Van kérdésetek?
  - Nekem lenne egy – emeltem fel a kezem. – Nem lehetett volna ezt egy emberibb időpontban elmondani?
  - Ide figyeljetek, lusta banda! – Oliver szeme villámokat szórt. – Tavaly nekünk kellett volna megnyernünk a kviddicskupát. Messze a legjobb csapat vagyunk. Rajtunk kívül álló okok miatt azonban...
  Az ajkamba haraptam. Tavaly év végén, az utolsó, Hollóhát elleni meccs idején mi Harryvel ájultan feküdtünk a gyengélkedőn, így a csapatnak kétszeres emberhátrányban kellett kiállni a pályára.
  - Szóval ebben az évben keményebben fogunk edzeni, mint bármikor – a kapitány szemében hideg elszántság csillant. – Na gyerünk, ültessük át az új elméletet gyakorlatba!
  Felkapta a seprűjét és kimasírozott az ajtón. A csapat ásítozva, lustán követte.
  Harry rögtön felpattant a Nimbuszára és kilőtt a póznák felé. Kissé lassabban követtem és inkább a lelátó felé kanyarodtam, ahol Ron és Hermione ücsörögtek.
  - Befejeztétek végre? – kiáltotta Ron.
  - Még el se kezdtük – legyintettem. – Új taktikát tanultunk.
  Ekkor feltűnt, hogy Colin is itt van: a legfelső sorban ücsörgött és lelkesen kattogtatta a fényképezőgépét.
  - Idenézz Harry! – kiabálta. – Mosolyogj!
  Csatlakoztam az időközben kialakult Harry-George-Fred-Oliver csoportosuláshoz.
  - Mi folyik itt? – kérdezte a kapitány. – Miért fényképez minket az az elsős? Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy a Mardekár kéme és az új edzésprogramunkat akarja kilesni!
  - Ő is a Griffendélben van – nyugtatta meg Harry.
  - A Mardekárosoknak különben sincs szükségük kémekre – tette hozzá George.
  - Miért ne lenne?
  - Mert itt vannak személyesen – mutatott le Fred.
  Odalent zöld-ezüst taláros játékosok léptek be a pályára.
  - Ez nem lehet igaz! – dühöngött Wood. – Egész napra lefoglaltam a pályát! Na majd én beszélek a fejükkel!
  Zuhanórepülésben megindult feléjük. Mi is követtük, és egyenesen előttük landoltunk.
  - Flint! – förmedt rá Oliver a Mardekárosok ogretermetű csapatkapitányára. – Ez a mi edzésidőnk! Külön bejelentettük! Tűnjetek innen!
  - Van itt hely mindannyiunknak – felelte a fiú ravasz mosollyal.
  Most már Angelina és Katie is megérkeztek. Velünk ellentétben a Mardekár csapata csak fiúkból állt – nem volt kétséges, hogy ki is használják, ha verekedésre kerül a sor.
  - De hát lefoglaltam a pályát! – Oliver szinte fuldoklott a méregtől. – Lefoglaltam!
  - Nyugi, Oliver – fogta meg a karját Fred. – Fel ne robbanj nekünk!
  - Helyes – felelte higgadtan Flint. – Én pedig kaptam egy külön engedélyt Piton professzortól. Odaadnám, de félek, hogy még a végén széttépitek a nagy idegeskedésben.
  - Ide vele – nyújtotta a kezét Oliver.
  Összedugtuk a fejünket és olvasni kezdtük a tekercset.
 
  Én, P. Piton professzor, azúton engedélyt adok a Mardekár csapatának, hogy a mai napon a kviddicspályán gyakoroljanak és kiképezzék az új fogójátékost.