Másvilág

2

Ahhh. Olyan fáradt vagyok. Mindenem sajog. Ahogy nyújtózkodok érzem, ahogy megnyújtom az izmaimat és kellemes feszülést érzek miattuk. Körülöttem lévő hangok egyre hangosabbak és zajosabbak. Finom illatokat érezve kinyitottam a szemem ugyanis nagyon megéheztem. Csak kóstolónak volt elég, amiket a piacon vettem, de rendes ebédet nem fogyasztottam. Amikor felültem, rémülten vettem észre, hogy nem a hotelszobámba voltam. Várjunk csak?! Én nem a múzeumba voltam?! Egy spájz szerű helyen ébredtem, zavartan tápászkodtam fel a földről és kilestem az ajtón. A másik helység egy hatalmas konyha volt, ahol rengeteg nő régi konyharuhába sürgött-forgott. A lányok fiatalok voltak, de voltak idősek is, akik parancsolgattak. Lassan kinyitottam az ajtót és kiléptem. Egy lány éppen felém fordult.

-Elnézést! Tudnál nekem segíteni?

Felkontyolt hajú lány elsápadt és felsikított. Én is megijedtem, ahogy a többiek, és rémülten néztük egymásra.

-Minji! Mégis mi a fenét művelsz? Nincs időnk a sikongatásaid hallgatni!

A többi lány elnevette magát a sértésen, majd visszafordultak, amikor a másik idős hölgy mérgesen rájuk förmedt.

-Elnézést asszonyom, csak az ajtó. Az ajtó magától kinyílt.

-Elég! Folytasd a munkád!

Mégis, hogy merészel ilyen hangnemben beszélni ehhez a lányhoz?!

-Hé! Nem beszélhet így vele!

A nőhöz léptem és mérgesen mutogattam rá, de ő ....mintha ott sem lettem volna. Annyira felmérgesítettem magam, hogy meglöktem az idősebb nőt, aki döbbenten esett hanyatt. Ezúttal már mindenki felsikított, még az idős nő is aki az előbb elcsitította őket. Én... ezt nem értem.

-Sajnálom, nem akartam ellökni.

Felakartam segíteni, de megint nem vett rólam tudomást. Annyira feszült voltam, hogy nem is tudtam lefordítani, hogy mit mondanak, csak megfordultam és elszaladtam. Ahogy kiértem katonákkal találtam szembe magam, akik felém szaladtak.

-Één..én... nem én voltam!

Hátat fordítottam és végigszaladtam a folyosókon, le a lépcsőkön, végig az udvaron egészen a kapuig.A kapuhoz érve egyszerűen visszapattantam és hátrarepültem, majd fájdalmasan a földre érkeztem. Hátamon fekve az eget bámultam.

-Mégis mi történt?!

Nyögve felültem, majd felkeltem. Köhögő hangra a kapu két szélén lévő katonák egyike adta ki.

-Hé! Maguk is látták ezt?!

A két férfi mintha nem is hallottak volna csak meredtek maguk elé.

-Éhes vagyok.

-Te mindig éhes vagy.

-Hé! Segítsenek már fel!

-Nem mindig. Nálatok sosem vagyok éhes.

-Persze, mert az asszony folyton etet. 

Nem hallanak. Miért nem hallanak?! Miért nem tudok átlépni a kapun?! Felálltam és a kijárat felé sétáltam. Elmentem a két férfi között, akik észre sem vettek, aztán megálltam. Vagyis mentem volna tovább, de valami láthatatlan fal feltartott.  Megtudtam kopogtatni (persze nem volt hangja), megtudtam rúgni, sőt ütni, amitől sajogni kezdett a kezem és a lábam. Végül annyira felidegesítettem magam és hátrasétálva nekiszaladtam. Az ötödik hátradobásnál, mindenem sajgott, de nem adtam fel. Kiabálva szaladtam a kapunak ismét, majd sikítva repültem hátra, azután jött a sötétség.