Darwin szellemében

2. Ébredés (jelen)

Az arcán végigcsorgó hideg könnyek még mindig irritálták érzékeny bőrét. Engedett a csábításnak, és tenyerével szétdörzsölte őket - ekkor tudatosult benne, hogy már nincs rajta a sisakja. Akkor ez már a halál? Bűnös életet élt, nem volt illúziója, hogy valaha is részesülhet majd az Apocalypto Egyház hirdette szirupos Mennyország bőségében. Azonban nem ilyennek gondolta a Pokol tornácát sem - talán egy hideg kőpadló inkább illett az ezzel kapcsolatos  elképzeléseihez, de amin most feküdt, leginkább egy kényelmes, testhőmérsékletű gélágyra emlékeztette.

Szemhéja felpattant, pupillája szűküléssel reagált a hirtelen érkező fényre. Zöld szembogarát hevesen ide-oda mozgatta, hogy felmérje környezetét. Egy szűkös, falba épített koporsóféleségben volt, fölötte fémszínű félgömbbe csatlakozó manipulátor-karokon változatos orvosi eszközök lógtak inaktív állapotban. A számára bal oldali fal átlátszó plázüvegből készült, ezen túl egy steril orvosi szobát pillantott meg.

A helyiség résnyire nyitva hagyott ablakretesze alatt beszűrődő fényből csak félhomályra futotta ugyan, de olyan eszközöket figyelt meg, amiket csak modern kórházakban lehetett felfedezni: vérplazma tárolására alkalmas sztázistartályok, falba épített nanoregenerátor, új típusú diagnosztikai berendezések és egy számítógép vezérelte, üres műtőasztal. Észrevett egy semmitmondó, kerekes forgószéket, amire valaki hanyagul egy használaton kívüli orvosi köpenyt hajított. Amit látott, az mindenesetre nem úgy nézett ki, mint a szokásos, frontvonal mögötti felcsertermek. Sajnos volt már ezzel kapcsolatban személyes tapasztalata: a harctérről szinte megállás nélkül érkezett, félig ellátott sérültek fájdalmukban túlordították egymást, miközben a túlterhelt medikusok földre hullott, véres gézcsomókon csúszkáltak, és bukdácsoltak a kiürült fertőtlenítős palackokban. Eszébe jutott egy elborzasztó történet az amputált lábról, amit napokig egy fémtálcán felejtettek egykori gazdája mellett.

Egy idő után kezdett kevés lenni neki a tér, a kalitka, amibe zárták. Oldalt fordult, hátha az új látószögből felfedezhet valakit, akitől szabadságát követelhetné, de egy teremtett lelket sem látott - úgy tűnt, a személyzet elfeledkezett róla. Amikor szűkös, ám kényelmesnek mondható börtöne üvegfalán felfedezte a Biotechnológiai Monopólium gravírozását, rádöbbent, hogy egy Robodokiban van. A készülék képes volt emberi segítség nélkül felmérni az orvosi kamrájába helyezett páciens egészségügyi állapotát, és eszközei segítségével a programozásától telhető legjobb eljárást nyújtani neki. Helyre tudott illeszteni, és össze tudott forrasztani törött csontokat, de gond nélkül elvégzett mindenféle felügyelet nélkül kisebb műtéteket is.

Eddig még soha nem tapasztalt, enyhe klausztrofóbiát érzett a csupán saját élő lélegzetével megtöltött, süket gépüregben. Úgy döntött, ha kell, kitöri a plázüveget. Elég vastag lehet, de elhatározta, más elfoglaltsága nem lévén, akár napokon keresztül fogja azt rugdosni, térdelni, vagy könyökölni, annak függvényében, hogy melyiket ítéli meg a leghatékonyabbnak. Nyirkos tenyerét néhány másodpercre az átlátszó felületre tapasztotta, és csodálkozva figyelte, hogy az azonnal elkezdi önmaga fertőtlenítését – a zsíros lenyomat pereme szinte azonnal elhalványodott. Már épp lendületet vett volna egy erőteljes rúgáshoz, amikor a plázüveg halk szisszenéssel kicsúszott a kezéből. Hűvösebb levegő tört be az orvosi kamrába. A szoba falaiba rejtett hangszórókból egy mézes-mázas női hang szólalt meg, olyan kedélyes hangon, amire csak egy élettelen automata lehetett képes:

- Dr. Abraham Hayes! Az ön által igényelt orvosi beavatkozás befejeződött! Dr. Abraham Hayes! Kérem jelenjen meg a kettes műtőben!

Felvonta a szemöldökét. Abraham Hayes? Abraham... Úgy érezte a név valahol ott motoszkált koponyája legmélyén, de valahogy mégsem volt képes felszínre törni. Mindenesetre nem egy kimondott orosz név. Hadifogságba került volna? Ez a műtő egyelőre kényelmesebbnek tűnt, mint a körlete, amiben lakik.