Darwin szellemében

4. Folyosók (jelen)

Az összpontosításkor agyába nyilalló fájdalom elmosta a további emlékképeket. Akármennyire is igyekezett, nem tudott többre visszaemlékezni. Koponyájából kilökve ismét ott volt a műtőben, testén saját biztonsági uniformisával. Eszébe jutott, hogy az a bizonyos Dr. Abraham Hayes, aki a Robodokit beprogramozta a vele kapcsolatos beavatkozásra, már rég visszaérhetett volna, akárhol is tartózkodjon a komplexum területén. Vagy bárki más, aki hallotta a hangszóró felhívását.

Az ajtóhoz lépett, és már nem volt min meglepődnie, amikor ujjlenyomatát az azonosító-panel sikeresen elfogadta, majd az ajtó gépi szisszenést hallatva feltárult előtte. Egy kivilágított, ám kihalt folyosó tárult fel a szeme előtt, amely egy idő után jobbra és balra nézve is éles szögben elkanyarodott. Néhány méterrel távolabb az ajtótól a fal steril, tört-fehér színű burkolatán nagy méretű piktogram hirdette, hogy jelenleg valahol az orvosi szinten tartózkodik. Járt már itt, halványan felrémlett neki, hogy balra található az egyik személyzeti lift, ezért elsőként arra indult. Ha azon keresztül feljut a legfelső szintre, onnan már közel a biztonsági központ, ahol minden kérdésre választ kaphat. Meg is találta a falba épített felvonó egymásba csukódó ajtószárnyait, és türelmetlenül megnyomta a hívógombot. Eltelt néhány másodperc, mire rájött, nem észleli a lift mozgásának a hangját, amit az akna szinte bárhonnan jól hallhatóra szokott erősíteni. Újra megnyomta a panelt, miközben azt a kijelzőt figyelte, ami a lift aktuális tartózkodási helyét mutatja. A képernyőn a szintekhez tartozó számok, és az ott folyó tevékenységekre jellemző piktogramok helyett most egy biztonsági üzenet futott körbe vörös betűkkel: A felvonó vezetékszakadás miatt lezárva. Kérjük, használja a lépcsőket.

Más választása nem lévén, úgy döntött, követi ezt a javaslatot. Nem tudta felidézni, merre találja a következő szintre vezető lépcsősort, így bizonytalanul továbbindult. Kezdte zavarni, hogy eddig még senkivel sem találkozott. Szórványos emlékeiben ez a folyosó úgy élt, hogy folyton fehér köpenyes személyzet sürgölődött rajta laborból-laborba szállítva a félkész eredményeket. Most azonban egy lélek sem járt rajta. Elhaladt az üvegfalú pihenőszoba mellett, de az is üres volt. Egy fellökött bögrét látott az asztalon heverni, vele szemben egy műanyag dobozba replikált vacsora félig elfogyasztott maradványai árválkodtak. A személyzet sehol.

A folyosót követve nagy látószögű térfigyelő kamerát látott az egyik sarokba rögzítve. A készülék unalmas tempóban rótta egyhangú köríveit, a digitális optika melletti zöld jelzőfény bizonyságul szolgált üzemkész állapotára. Megállt előtte, és karjait a levegőbe emelve integetett, hogy felhívja magára annak a figyelmét, aki jelenleg a biztonsági központban teljesít szolgálatot. Gyorsan rájött, hogy ennek bizony nem sok értelme van, így hamar a továbbhaladás mellett döntött.

A folyosó, amin haladt, néhány sarok után egy kerekes ágyak számára is tehermentesített lépcsőben ért véget, ami a következő, valamint az alanti szintre vezetett. Ezen a területen valamiért sötét uralkodott. Nem működött a világítás, de a lépcsőházon keresztül némi fény szűrődött le. A lépcső előtt egy széles szárnyú ajtó helyezkedett el, ami szemmel láthatóan műszaki problémákkal küszködött. Fölötte egyetlen szó díszelgett: patológia. A fel-le irányban mozgó szárny jobbról félúton megakadt a sínkeretben, de a másik fele továbbhaladt mindaddig, amíg ki nem mozgatta önmagát a mechanikus zárrendszerből, így az egész mechanizmus megrekedt egyfajta átlós, félig nyitott, félig csukott állapotban. Az itt keletkezett elektromos hiba okozhatta a folyosó falba épített világítótesteinek üzemzavarát. A félrezárt ajtószárny alól stroboszkóp-szerűen villogó lámpatestek világították zárlatos fényjátékukat a folyosó szemközti falára, azonban ez sem javította jelentősen a láthatóságot.