Ha most a szívem egy uralkodó, király volna,
Amerre csak nézne, korom hullna Lélekhonra.
Mert ott él ő, igen, obszidián-színben,
Egyedül, magányosan, mégis talpig díszben.
Koronáját reményből szőtték az álmok,
Palástján tüzesen futnak végig az átkok.
Jogarában bosszúvágy, üresség honol,
Szemében pedig ott él a keserves pokol.
Kedvesével, a királynéval, megesett egy eset,
Mely a jó király szívén ejtett egy nagy sebet.
Boldogok voltak ők valaha, szerette hitvesét,
Mégis titkolja ezt a kegyetlen kis ,,mesét".
Éjfél volt, vagy még később, nem nézte senki,
Mégis a történet elejét mindenki így kezdi.
Kiosont a királyi pár, egy hang nélkül léptek,
Hogy felkeltik ők az udvart, egy kicsit féltek.
A királynő vörösben tündökölt az éjszakában,
Bár ezt megtehette az év bármely szakában.
A király fehérben volt, arkangyalként sietett,
Ám a koronája mögül egy kis fecni kiesett.
Észrevette a szép hölgy, fel is vette nyomban,
De nem hitte volna ő sem, hogy szíve ettől nagyot dobban.
,,Fázom belül, kedvesem, szabadíts ki, kérlek,
Veled az élet szép, de legbelül csak vérzek. "
A király megtorpant, a királynő hallgatott,
Kíváncsi volt ugyan, de ő senkit nem vallatott.
Visszamentek hajnalban, rövid csevely után,
Elaludtak egymás mellett, de csak úgy buján.
Másnap reggel a király szerelme nélkül kelt,
Maga mellett a párnán pedig egy levelet lelt.
Félve kezébe vette, majd finoman felbontotta,
Ezzel házasságuk egy életre megbontotta.
Nem fogta fel, mit olvas, de nem is volt rá ideje,
Hiszen egy szolgálólány sikoltott egy ideje.
Könnyes szemmel, kiborulva ugrott ki az ágyból,
Hiszen keserves sírás hallatszott a várból.
A királynő elhunyt még azon az éjjelen,
Véget vetett életének, hiába az érzelem.
Szerelmesek voltak ugyan, de a párjának
Fontosabb volt valami, óh, a szegény párának.
Az uralkodó azóta csak ül a trónján, némán.
Nem tesz semmit. Gondolkodik azon a sétán.
Megrepedt a királynő, azt harsogták sokan,
De a király még most sem érti okát: ,,Hogyan?"
