Az óra lassú percei talányként merednek a végtelenbe,
Hórusz, mondd meg, miért kezdek minden évet félelembe'?
Jövő és remény nélkül ébredek fel az összes szép reggelen,
Üres szemmel, a bábszínházon végignéz a lélektelen.
Az utolsó téli éjszakámon magamhoz szorítom zakómat,
Az összetört álmok tengerén végleg elvesztettem hajómat.
Védtelenül, sebezhetően játszom magam, mint rendíthetetlen,
A nevemhez fűződik egyetlen szó, mi bélyeget ad, érinthetetlen.
