Emlékszem arra a hajnalra. Igen...
Amikor szívünk összeért, s azóta
A lelkem lelkeden pihen,
S ezt kifejezni nem elég A próza.
Mert a verseimet csak hozzád írom,
Költöm, vallom, hozzád messze...
Még ha az éjszakákat át is sírom,
S ezernyi temetőn s korhadt síron,
Fáradt gondolatok zuhatagán át
Hagyom, hogy az éjszakában,
Vagy a jelen bármely évszakában,
Tündérek kertjében, tavában,
A legvadabb tenger áramlatában,
Szirének zátonyra futtató dalában,
A kegyetlen, fekete halálban,
Vagy akár vöröslő, bársonyos palástban,
Veled lehessek, valahol távol...
Messze a város zajától,
Ezernyi véres csatától,
Hozzád bújjak, és csendben,
Halkan, úgy mint a mennyben,
Elmondhassam, rabja vagyok a szemednek...
És az életemnél is jobban szeretlek.
