Untouchable | Irwin [befejezett] |

fifth

A mentőautóban, a testemet bámulva csak arra tudtam gondolni, hogy ez volt életem legnagyobb baklövése. Nem csak az, hogy pokolian égett mind a két alkarom (az Árny megmondta, hogy a fájdalmat érezni fogom), hanem még az is, hogy szembe kellett nézbem azzal a ténnyel, miszerint én tettem tönkre a saját anyámat. És ezen már nem tudok változtatni, még ha belerokkanok, akkor se.

A kórház mosdójában megkérem az Árnyat, hogy valamilyen úton, de változtasson vissza olyan szellemmé, akit senki sem lát.

- Miért akarsz láthatatlan lenni? - kérdi rekedt hangon.

- Meg akarom nézni magamat - válaszolok ridegen.

Ő csak bólint, majd a tenyerét a homlokomhoz érinti.

Kisebb melegséget érzek, az Árny pedig rám szól, hogy nyissam ki a szemeimet. Hát kinyitom.

- Menjünk - bólintok, és a kilincs felé nyúlok.

Az Árny hisztérikus nevetésben tör ki.

- Mit nevetsz? - meredek rá dühösen.

- Ashton... te szellem vagy - vihog. - Átmehetsz a falakon.

- Ezt mondhattad volna előbb is - morgok, majd átlépek az ajtón, nyomomban az Árnnyal.

A kórteremhez érve kisebb idegesség fog el, ahogyan látom, hogy anyu az ágyam mellett ül, és a kezemet szorongatja.

Megérzem meleg érintését a karomon.

- Menjünk - bátorít az alak, és finoman áttaszít az üvegajtón.

- Ashton, kincsem - anyu sírása tölti be a szobát a monoton csipogás mellett, amely a fejem melletti gépekből jön.

Tehát életveszélyben vagyok.

- Igen, abban vagy - biccent az Árny.

Összerezzenek.

- Te már a fejembe is belelátsz? Mi vagy te, valami gondolatolvasó?

- Olyasmi. De ha koncentrálsz, te is az lehetsz.

- Mivan? - értetlenkedek.

- Shh - csitít el. - Hallgassuk meg édesanyádat.

Bólintok.

- Tudom, hogy nem adtam meg mindent neked - folytatja anyu. - De hidd el, én próbálkoztam! Arra viszont nem gondoltam, hogy ez kevés lesz - mosolyodik el keserűen.

- De hiszen mindent megkaptam tőled - suttogom magam elé meredve.

- Sosem gondoltam volna, hogy képes leszel ilyesmire. Azt mondtad, akármennyi problémád is van, nem mennél apád után. Vagyis nem ilyen módon.

Lehajtom a fejemet. Ez nekem már így sok. Az édesanyám a saját szemem láttára omlik össze.

- Kérlek kicsim, ébredj fel. Nem mehetsz el. Megígérted - dől anyu a mellkasomra. Érzem lágy haját, ahogy csiklandoz. - Szeretlek.

Megsimítom azt a helyet, ahová feküdt.

- Érzi - válaszol az Árny a fel nem tett kérdésre, mert anyu a mozdulatomat követően a hajához kapott.

- Én is szeretlek, anyu. Tudom, hogy megígértem, hogy veled maradok. Ahogy csak tudok, sietek vissza hozzád - folyik le az arcomon egy könnycsepp.

Az az érzés, amikor látod magad a gépekre kötve, és az anyukád a kezedet fogva sikolt, hogy kelj fel, csak mert egy kurva nagy hülyeséget csináltál... felemészt.

Itt állok, egy kibaszott szellemként, és még ki tudja mennyi ideig maradok ilyen. Az Árny sem mond semmi konkrétumot, tehát így is, úgy is meg vagyok lőve.

Ezt baszhatom.

- Túl fogom élni? - félve nézek a mellettem ülő fekete alakra, aki a kórházi folyosón elhaladó embereket figyeli.

- Hát - gondolkozik. - Kimosták a gyomrod, kaptál vagy 5 liter vért pluszba, és az ereidet is úgy ahogy, de összevarták.

Bólintok.

- Nincs rá sok esély. Az orvosok nem hisznek benned, egyenesen azt mondják, holnap reggelre meghalsz.

- Hát, mit ne mondjak, kurva kedves - sokkolódok le.

Még a dokik is a koporsóba kívánnak? Szép.

- Nézd, Ashton - hajol le hozzám az Árny. - Én tudom, hogy milyen erős fiú vagy. Mi több, én tudom a legjobban. Ha nagyon akarod, túlélheted, de ehhez csak te, mondom TE kellesz! Hinned kell magadban, hogy elég erős vagy ehhez egészhez! Mert én hiszek benned, Ashton. Tudom, hogy túl fogod élni. Te is tudod, hogy élni akarsz. Higgy magadban!

Némán hallgatom, majd felemelem a fejemet.

- Mi a neved? - kérdem.

- Lorenzo - mondja, azzal sarkon fordul, és eltűnik.