Unattainable

One.

Hajnalok hajnalán riadtam fel telefonom fülsiketítő jelzésére, melynek hirtelen érkezésétől a nappalink kanapéjáról lezuhantam. Én ezt két méternek érzékeltem, pedig maximum harminc centiméter lehetett fekhelyem és a padló között. Állapotomhoz képest gyorsan felkászálódtam és a fürdő szobám felé vettem az irányt.

A tükör felett villogó neon lámpa kísérteties színekkel világította meg nyúzott arcomat. Hulla fehér arc bőrömet fájdalmasan egészítette ki a szemeim alatt levő két szürke duzzanat, nagy valószínűséggel az alvás hiány miatt lehetett. Megmostam arcomat és bebattyogtam szobámba. Hajnali négy.
A szekrenyem elé léptem és kivettem az aznapi ruháimat, felvettem ahogy a cipőmet is. Lefutottam a lépcsőn, hátamra kaptam a táskám, kezembe a gördeszkám, majd meg álltam az ajtóban. Körülnéztem az előszobában és lassan a kilincsre csúsztattam szabad kezemet. Óvatosan le nyomtam és magam fele húztam az ajtót, de nem nyílt

-Basszus anya!-szitkozódtam suttogva, majd gyorsan keresgélni kezdtem kulcsomat. Miután megtaláltam, kinyitottam az ajtót és elindultam a város felé.

Hogy miért vagyok ilyen aktív hajnali ötkor?
Az az igazság, hogy magam sem tudom. Néha szükségem van rá, néha viszont túl sok egyszerre.

Csak sétáltam, gördeszkáztam és zenét hallgattam. Ja meg néha aludtam, ha nagyon nem bírtam már. Reggel hétre pedig már az iskola kapujánál toporogtam, még pár gyerekkel együdt. Negyed nyolckor ki csoszogott a portás és ki nyitotta a kaput. Mint minden nap leültem az egyik udvaron lévő fa árnyékába és gyorsan át olvastam, amit az első órára meg tanultam, jobban mondva meg kellett volna tanulnom. Mindenki beszállingózott az iskolába, voltak akik egyedül, voltak akik csoportosan. De szememmel csak egy embert kerestem a tömegben.

Őt, Finn Wolfhardot. Mindenkivel jóba volt, kedves, vicces és aranyos. Nem, nem tetszik és nem is vagyok belé szerelmes! Egyszerűen csak jó lenne jóba lenni vele, legalább is nem lenne rossz. Francián egy csoportba jártunk és ott is, mint gondolom minden órán, meg csillogtatta fantasztikus eszét. Szóval még okos is. Valamilyen módon mindig gondolat menetembe furakodta magát, ez konkrétan megörített. És már megint! Fejemet fogva idegesen morogtam fel.

Bedobtam könyveimet a táskámba és hátamra csaptam, majd beindultam az iskolába.
A folyosón mindenki zajongott és nevetgélt. Szekrényem elé léptem és bedobtam a táskámat. Egy ismerős hang ütötte meg fülemet. Szemeimet pár másodpercre le csuktam és óvatosan megfordultam. Finn valamin nagyon nevetett. Arcáról csak úgy sugárzott a boldogság, és én ezért csodáltam. Hirtelen szemei meg akadtak rajtam, majd el is fordult. Tekintete egyszerűen megölt abban a pillanatban. Össze kaptam magamat és be siettem órára. Leültem az utolsó sorba és vártam a tanárt. Nem sokára meg is érkezett. Így ment ez minden órán.

Az utolsó óra francia volt, ami hát nem ment valami jól. Finn előtt ültem, de soha nem beszéltünk, még rá nézni sem akaratam. Nem tudtam hogyan viselkednék vele.

-Kedves diákok, a mai órán dolgozatot írunk!-basszus ne!-Kérlek adjátok hátra a lapokat!-most csak szórakozik velem Mr. Jenkins?! Ki osztotta az első sornak a lapokat és onnan kezdődött az osztás. Az előttem ülő lány nekem adta, és itt jött az én időm. Gyorsan hátra fordultam a lapokkal és a fiú kezébe nyomtam. Vissza fordultam és nyugodtan fújtak ki benn tartott levegőmet, hogy nem volt gáz.
De.
Ki más lenne olyan szerencsétlen, hogy magának nem vesz lapot? Hát persze hogy én. Így kénytelen voltam vissza fordulni a tötyörgő Finnhez

-Öhm Finn!-felkapta fejét és egy halvány mosoly jelent meg arcán, csak most ne gyere zavarba Samuel, csak most ne!

-Igen...Sam?-nézett rám zavarodottan még is kedvesen-Valami baj van?-fürkészte tekintetével arcomat, és ennek hatására elpirultam

-Nem vettem lapot magamnak!-suttogtam fejemet lehajtva. Óvatosan bólintott, majd kezembe nyomta a lapot. Egy gyors köszönömöt motyogtam, majd vissza fordultam és dolgozni kezdtem.

Kicsöngetés előtt három perccel adtam be a lapom és vissza ültem a helyemre. Hirtelen valaki meg kocogtatta a vállamat. Óvatosan hátra fordultam és kérdőre néztem Finnre.

-Comment la thèse a-t-elle réussi?-elég különös fejet vághattam mivel hangosan fel kacagott-Nem értetted, ugye?-nemlegesen megráztam a fejemet-Hogy ment?-megrántottam a vállamat, kezembe vettem táskámat és felkeltem a padból

-Asszem' jól, ahhoz képest, hogy majdnem meg sem írtam!-ismét fel nevetett és ő is felkelt a padból. A csengő abban a másodpercben megszólalt-Neked?-fordultam felé ismét

-Jól, bár nem igazán koncentráltam!-megint nevetett. Komolyan ez a fiú valamiért mindig nevet! Hogy lehet ennyire vidám?

-Az jó! Mármint érted, nem az hogy nem koncentráltál!-basszus Sam! Zavartan meg vakartam a tarkómat és fel pillantottam az előttem álló fiúra-Ez lehet furán hangzik, de mint gondolom tudod nem igazán az erősségem a francia!-kuncogtam el magam ami meg engem is meglepett

-Hát feltűnt!-nevetett fel megint-Ha kell szívesen korepetállak!-ajánlotta fel kedvesen. Bólintottam és egy viszonylag kedves mosolyt varázsoltam arcomra

-Az jó lenne, köszönöm!-óvatosan eltűrtem arcomból hajamat-Ha hármas leszek anya megöl!-ezen mindketten nevettünk, bár enyhe igazság tartalma volt, ha nem is ennyire erős.

-Az senkinek nem lenne jó!-nézett le a földre és tarkóját vakargatta talán zavarában, bár lehet hogy csak viszketett neki-Öhm, például holnap? Holnap rá érsz?-nézett rám hirtelen és rám mosolygott. Arcom kezdett pirosodni, minden erőmmel tenni akartam ellene, de nem ment

-Persze, nagyon jó! Köszi, akkor holnap!-intettem neki és gyorsan ki siettem. Szekrényemhez rohantam és kivettem az utolsó tankönyvemet is. A suliból ki érve rohantam a busz megálló felé, de a jármű az orrom előtt húzott el. Így egy röpke 40 perces séta várt rám.

Otthon senki nem volt, mint mindig. Bekapcsoltam kopott bakelit lehátszómat és az ágyra vetettem magam. Tenyeremmel eltakartam szemeimet és csak gondolkoztam, Finn Wolfhard korepetálni fog franciából. Hogy jött ez össze? Hogyan?