Unattainable

Eleven.

Az utolsó napunk volt a táborba, és talán a legvegyesebb is. Sírtam, nevettem, ettem, hánytam, egy szóval teljesen kikészültem. De ne siessünk ennyire előre.

Samuel elrohant. Én meg zavartan pillogtan egyre távolodó alakját figyelve, ez úgy tíz percig lekötött, majd villám csapásként hasított bele gondolataimba, hogy mi folyik itt. Rohanni kezdtem a többiek nevetésével nem is törődve, Samet kerestem. Na ez meg a másik volt. Ha meg is találom mit mondjak neki? Jól csókolsz?! Nem, nem, az gáz. De ha már az alap szituáció is az, mi mást mondhatnék? Ezt a bennem lezajlódó kis jelenetet legjobban úgy tudnám szemléltetni, hogy két kicsi Finn, egy jó és egy rossz, vitatkozott vállaimon. Ám rögvest abba hagyták amikor földrerogyva hangos zokogásba kezdtem. Csak sírtam, olyan fájdalmasan, mint még eddig talán soha. Kérdések kis elektronokként cikáztak fejembe agyamnak nekicsapódva, ami az igazat megvallva rettenetesen hasogatni kezdett. Felkászálódtam és átkeltem az úton egyenesen a tisztás felé. Ez nehezen ment mivel látásom egy vak kutyáéhoz konvergált, erre meg rádobott még egy lapáttal az is, hogy olyan minőségű járást még egy alkoholista sem produkál. Nagynehezen sikerült teljesítenem ezt a kisebb ,,mission impossible" feladatot, a nélkül, hogy elcsapott volna egy kocsi. És csodák csodájára ki volt ott? Hát Samuel! Bár akkor azt hittem csak behaluztam.

-Sam!-suttogtam erőtlenül nevét, mire hátra fordította fejét-Beszéljünk!-megfáradt léptekkel a hinta felé mentem és leültem rá. Nem szólt semmit, csak ült és nézett ki a fejéből-Mi a baj velem? Mindent elbaszok! Egy nyomorék vagyok!-kezdtem el bőgni keservesen remegő hangon. Lassan átkarolta vállamat és maga felé húzott

-Kettőnk közül inkább én baszok el mindent!-nevetett fel saját kínján amit én is megmosolyogtam egy kuncogás kíséretében-Finn, sajnálom! Én nem akartalak bántani!-szorított egyet vállamon. Nem szóltam, mit mondhatnék?

-Miért tetted?-pillantottam fel rá óvatosan-Volt bármi köze a játékhoz, hogy megtetted?-kezdtem kínosan érezni magam, de ezt Ő is érezte mivel egész testem és persze hangom is remegett az idegességtől.

-Öhm...nem tudom!-akkora barom vagy Finn, hogy bele akarsz látni fontos dolgokat jelentéktelenekbe!-Finn, én nagyon bírlak!-wait a minute, mi van?!-A legjobb barátom vagy, nem akarok elrontani semmit!-én viszont el akarok rontani mindent! Most és örökké, mert csak a pillanat számít

-Én viszont el akarok.-suttogtam alig hallhatóan. Felnéztem a fiúra, eléggé meglepték szavaim. Megragadta a kezem. Bőre égetően bizsegrő érzést váltott ki belőlem. Felhúzott maga után és a tisztás felé vezetett

-Amikor kicsi voltam, volt itt egy házunk, igen itt laktam! Sokat voltam szomorú, vagy ha baj volt mindig erre a tisztásra jöttem, itt megnyugodtam. Senki és semmi nem ítélkezett felettem, és nem tudta senki ki vagyok és miért vagyok itt!-formálta szavait kicsit idegesen, egy fához húzott, ami alatt megálltunk-De te mindig is tudtad ki vagyok, legalább is remélem-nevette el magát és ezt viszonoztam. Beállt a kínos csönd. Én Samuelt néztem, Ő engem. Szemeim falták gyönyörű bőrét és akárhányszor is megláttam ajkait meg akartam halni a csodálatosságtól. Nem vagyok beszámítható, és tényleg nem gondolkodom mostanában, bár nem lenne rossz ha tenném.
Megcsókoltam. Olyan gyorsan történt hogy szinte csak egy szájra puszi volt, de akkor is.

-Úristen! Sajnálom!-kezdtem el szabadkozni rettentő zavaromban-Tényleg Sam! Sajnálom!-teljesen kétségbe estem, de a fiú csak nevetett rajtam

-Jaj fogd már be Wolfhard!-áll csontom alá csúsztatta ujjait és maga felé húzott-Végre te lépsz!-kuncogta el magát és ajkait enyéimnek nyomta. Ezzel Samuel Jenkins kinyílvánította, hogy nem egy átlagos barátság a miénk.

Shit here we go again