Unattainable

Three.

A fiú szobája tele volt plakátokkal és lemezekkel. Nagyon egyedi volt, a sok könyvből is sugárzott, hogy művelt.

Leültünk ágyára és ebédelni kezdtünk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg le nem ejtette a villáját. Lehajoltam érte, ahogy Ő is. Felkapta a villát, tekintetét is, velem együdt. Orrunk egy pillanatra össze ért, belőlünk pedíg kitört az önfeledt nevetés. Felültünk és csak egymás arcát fürkésztük. Vajon ki bírja tovább nevetés nélkül, én voltam mint kiderült.

-Na gyere, tanuljunk!-mosolygott rám kedvesen a fiú. Úgy is lett, neki álltunk. Ám a házi feladat megoldása után, már csak beszélgettünk, természetesen nem franciául

-Volt már barátnőd?-kérdezte hirtelen. Egy pillanatra lesokkolt kérdése, de igyekeztem nem ki mutatni ezt

-Volt, kettő, de mondhatjuk úgy is hogy csak humorból!-hatalmasat nyeltem mondatom végén, akkor meg nem tudtam miért is nem volt több, de naiv voltam még-Neked?-szegeztem le tekintetemet

-Nem, valamiért nem jött még össze!-kuncogta el magát. Megmosolyogtam válaszát, de csak mert megkívánta a helyzet.

-Fiúk vacsi!-kiabált Mrs. Wolfhard. Lebattyogtunk a lépcsőn, de én vittem magammal a cuccomat is. Már ott voltak a vendégek, és az asztalnál ültek. Finn apja, testvérei és mint később kiderült unoka testvérei és az ő szüleik

-Nagyon szépen köszönöm, hogy itt lehettem, és hogy segítettél, de most mennem kell!-cikázott az emberek között tekintetem, mindenki engem nézett

-Ne! Maradj még!-fogta meg alkarom a fiú, háttal állt családjának, csak rám koncentrált. Kezére tettem enyémet és melyen szemébe néztem. Jezus Sam már megint miért tetted ezt?!

-Majd legközelebb, de anya már vár!-bele eggyezően bólintott, majd ki kísért

-Akkor majd találkozunk! Szia!-intett a bejárati ajtóból

-Ja, majd akkor francián! Szia!-én is intettem, majd haza indultam. Kicsit össze voltam zavarodva, mi is van a fejemben. Finn olyan más, talán jó barát, nem is tudom megeshet, hogy...á dehogy!

A buszmegálló felé sétáltam amikor szakadni kezdett az eső. Futni kezdtem, de megcsúsztam és sikeresen bele estem egy pocsolyába.

-Faszom!-kiabáltam mérgesen. Hirtelen halk kuncogást hallottam meg magam mögül, gyorsan hátra fordultam és jól szemügyre vettem a vörös hajú lányt

-Legközelebb szerintem ne fuss!-nyújtotta kezét és felsegített. Nem tudtam mit mondhatnék neki, szóval egy hosszú kínos csönd telepedett közénk

-Köszi, majd igyekszem!-intettem neki és tovább futottam, mivel beért a busz a megállóba. Felpattantam a járműre és levetettem magamat az egyik ülésre. Fejemet az ablaknak nyomtam és gondolkozni kezdtem.

Vajon ki is Finn Wolfhard. Jó azt tudom, hogy egy 16 éves fiú aki több mint művészi, de egyszerűen nem tudom ki ismerni. Mintha minden szavába, csak egy betű lenne igaz. Nem értem miért! Miert gondolom ezt?

Lassan az én megállóm következett, leszálltam és megindultam a házunkhoz. Az eső még mindig zuhogott és sötét is volt. Már az utca elejéről láttam apa kocsiját, szóval otthon van. Kinyitottam a bejárati ajtót és bementem. Nem láttam otthon senkit, de az autó az udvaron állt. Minden szobát végig jártam, az egyik zárva volt. Lassan öklömet az ajtóhoz emeltem és bekopogtam. Semmi. Ismét bekopogtam ekkor egy nyúzott és ideges sóhajtást hallottam, majd mérges léptekkel közeledett valaki. Szedd össze magad Samuel, nem lesz semmi baj! Az ajtó kivágódott és apám nézett velem szembe

-Hol a francba voltál? Látod hány óra van?-kérdezte kiabálva-Válaszolni luxus?-adott egy jókora pofont mikor nem szóltam semmit

-De anya nem mondta?-kérdeztem megszeppenve, valami nem volt vele rendben

-Nincs olyan, hogy de!-adott még egy pofont, a fájdalomtól pedíg össze rogytam-Válaszolj!-ordította idegesen

-Edzésen voltam! Ha néha itt lennél tudnád, mit csinálok!-kiabáltam én is, lassan már bőgtem. Felrántott a földről és megint meg pofozott.

-Velem így nem beszélsz, te szaros!-kiabált és a falnak lökött-Most pedig eredj a szobádba!-mondta már jóval nyugodtabban.

Úgy tettem ahogy mondta, bezárkóztam a fürdő szobámba. Ki halásztam szekrényemből az elsősegély dobozkámat és le ültem a padlóra. Nagy brill köves pecsét gyűrűje felsértette arcomat, és a bevérzések mellett vérezni is kezdett néhány seb. Egy vatta korongot beitattam a fertőtlenítő folyadékkal és óvatosan arcomhoz nyomtam. Már fel sem szisszentem, rossz kimondani, de már megszoktam. Nem szokott ilyen lenni, sokszor meg csavarja kezemet, ám most igazán dühös volt.
Felkászálódtam és megnéztem arcomat a tükörben, ahova kellett raktam seb tapaszt, majd vissza helyeztem magam a fehér járólapra. Ball kezemet kezdtem el nézegetni, minden eszembe jutott. Végig húztam mutató ujjamat alkaromon és mindent éreztem amit akkor is. Ha én nem bírok mesélni, legalább a hegeim meg teszik ezt a sanyarú feladatot. Kicsordult pár könny csepp a szememből, de ezeket gyorsan letöröltem. Végignéztem ruhámon, mely eléggé bűzlött a kis balesetem miatt. Minnél halkabban lehúztam magamról a vizes gönceimet és beálltam a zuhanyzó alá. Megengedtem a csapot és engedtem, hogy a víz végig follyon gerincemen és minden porcikámon. Csukott szemem elé képzeltem minden egyes pillanatot, minden borzalmat ami az elmúlt három évben történt. Ismét sírni kezdtem, de jól esett. A nagymamám még régen azt mondta, amikor elestem és felszakadt a térdem, de nem akartam sírni, nehogy gyengének tartson bárki aki látta
,,Sírj csak, a könnyek tisztítják meg a lelkedet, szüksége van rá, így gyógyulsz!"
Akkor még nem értettem, ezzel a pillanattal ellentétben.