PORSZEM

8. Rész

(Geri)

Csak lestem, ahogy kivezette a lovat az istállóból. Még egy picit álltam, de fogalmam sincs mért. Talán nem akartam a bátyja előtt rögtön utána szaladni, vagy nem is tudom. A ló hatalmas termete mellett, Lilla szinte eltörpült, mégis annyira összepasszoltak. Lélegzetelállító látványt nyújtottak, ahogy magabiztosan és kecsesen kivonultak a folyosón. Megnyikkanni sem tudtam és csak akkor vettem észre, hogy elbambultam, amikor a bátyja hozzám szólt.

- Szóval, Gergely! Így hívnak, ugye? - kérdezte összehúzott szemmel. Ha idősebb is a srác, nem lehet sokkal, mégis egy pillanatig úgy éreztem, hogy összeszarom magam a csávó jelenlétében. Nem mertem ellenkezni, így inkább bólintottam. Nem mondanám, hogy féltem tőle, inkább csak éreztem, hogy ő egy olyan ember, akinek megvan a tekintélye. - Remek. Nem tudom, mit szeretnél Liltől. De ha bántod, akár egy szóval is, vagy esetleg összetöröd a pici szívét, nem kell több koncertet vállalnod azzal az arccal, amit szabok neked! - mondta határozottan. Nem hangzott fenyegetésnek, inkább a szeretetet éreztem benne. Persze nem irántam, hanem Lilla iránt.

- Tudom, mi történt veletek, és hidd el a legkevésbé sem szeretném bántani. - emeltem fel a kezem megadóan.

- Gondolom Kata szája járt el. - nevetett fel a srác. - Lilla nem beszél senkinek sem a gondjairól. Nekem nyílik meg a leginkább, de én sem tudok mindent. - a tekintetén láttam, hogy szeretné visszakapni azt a régi Lillát, akit én sajnos nem ismertem. - Nem tudom, mióta ismeritek egymást, meg ilyenek. De szerintem jó hatással vagy rá. - nézett a lány után, aki már eltűnt a kijáraton kereszrül. - Évek óta nem láttam még egyetlen őszinte mosolyt sem az arcán. Pedig próbálkoztam. Sosem jött le magától ide. - mosolygott, mintha máris célegyenesben lenne a régi Lilla.

- Nem én vettem rá, hogy lovagoljon. - ráztam a fejem. Nem az én érdemem volt, hogy Lilla elmosolyodott.

- Nem. Arra Faramis vette rá. - értett velem egyet. - Az a ló... Borzasztóan különleges.

- Csodaszép. - bólintottam.

- Igen, de nem erre gondoltam.

- Mintha Lilla említette volna, hogy mindenkit ledob a hátáról. - emlékeztem vissza, és volt egy sejtésem, hogy Peti is pontosan erre gondol. Reményteli mosollyal bólintott, majd elindult Lilla és a ló után. Utána siettem, nehogy eltévedjek.

Kint már sötét volt. Csak a lámpák adtak némi fényt. Mikor kiértem, Peti egy padra ült és onnan figyelte Lillát. Barátkozott a lóval. Hatalmas volt. Nem értek a lovakhoz, és a lovagláshoz, de mintha hiányos lett volna a ló öltözete. A bátyja csillogó szemekkel koncentrált rá.

- Nem kellene, egy nyereg arra a lóra? - kérdeztem, ahogy helyet foglaltam a padon és figyeltem Lillát.

- Szőrén fogja megülni. Ki kell építenie a bizalmat a lóval, amit gyorsan kell megtennie, mert szorít az idő. - magyarázta én pedig próbáltam feldolgozni az információt. - Máshol csak úgy nekiállnak lovagolni, nem foglalkoznak az ember és állat közötti kapcsolattal. Egyből a mélyvízbe dobják az állatokat és a lovasokat. Mi máshogy dolgozunk. - mesélt a lovardáról én pedig figyeltem. - Amikor kicsik voltunk, és anya úgy gondolta, hogy eljött az ideje a lovaglásnak, elmentünk egy tenyésztőhöz. Megnéztük a csikókat és kiválasztottuk. Faramis mondjuk más, mert ő már anya sokadik lova volt, viszont ugyan úgy kis csikóként került ide. Anya akkor volt terhes Lillával. - mesélt tovább egy kicsit a szémelyes témára kanyarodva. - De visszatérve a lovardára, mi nagyon odafigyelünk a lovas és a lova közti kapcsolatra. Néha az emberek elfelejtik, hogy a ló is élőlény. - de Lilla nem. Ahogy elnéztem, ez a lány inkább csak azért jött ki a lovardába, hogy simogassa az állatot és szeresse. - Pedig a lónak ugyan úgy lelke van, mint nekünk. - ezt abszolút igaznak éreztem, ahogy Lillára és Faramisra pillantottam. Lilla simogatta, Faramis pedig hozzábújt. Követte Lilla minden egyes mozdulatát, lépését, és ha Lilla elfordult, eltávolodott, ő ment utána.