porszemek a galaxisban | minsung

06

Amikor elmentetek, furcsa szájízzel tértem vissza, szobám békét nyújtó falai közé.

Meg nem tudtam volna mondani, mi volt ez a keserű érzés, mégis egyre jobban felidegesített az ismeretlen, megfoghatatlan emóció.

Anya és apa is észrevette, mennyire fel vagyok dúlva távozásotok után, így csak puszit nyomtak homlokomra, majd elküldtek aludni - hátha attól jobban fogom magam érezni.

De ehelyett inkább telefonomon kezdtem böngészni, majd kíváncsiságból beütöttem a Han Jisung nevet Facebookon, és mint egy kukkoló kezdtem el fellapozni oldaladat, amint megtaláltalak.

Szinte semmi infó nem volt magadról megosztva, évente volt profilképed cserélve, borítóképeden is valami évszázadokkal előtti, hittan táboros cucc szerepelt - amitől azonnal kirázott a hideg.

Alaposabban megfigyelve szinte megszakadt a szívem, ahogy észrevettem, mennyire önfeledtnek tűntél azon a képen.

Nem az a mesterkélt, mű mosoly terült el arcodon, mint az asztalnál, hanem tényleg boldog voltál.

Szemed igazi fénytől csillogott - nem a könnyeidtől volt párás.

Inkább oldalra dobtam a készüléket, nem akartam magam még jobban felidegesíteni a semmin.

Így se voltam lelkiekben a toppon.

Azon kezdtem gondolkodni, vajon hogy tudnám visszacsalni azt a mosolyt ajkadra, amitől szívem bordámat verdeste, lélegzetem is elállt.

Tudtam, hogy a tervemhez fel kell valamennyire adnom az egyház iránt táplált érzéseimet, de eltökélt voltam.

Csak az érdekelt, hogy megismerjelek - meg akartam tudni, miért vagy olyan, amilyen.

De nem is sejtettem, mibe is mártom magamat bele, Jisung.