Nightingale - Farkasok között [BEF.]

12- Vihar előtti csend

A napok kínnal telve, monotonon vánszorogtak egymás után. A Fekete- hegység elcsendesült, magányos farkasok kuporogtak a földön, meglehetősen távol a másik féltől. Korábban sose láttam ilyet: Silver mintha azt mondta volna, abban különbözünk a többiektől, hogy a belső megosztottság helyett a közösség érdekeire helyezzük a hangsúlyt, ezáltal mindenkinek akad egyéni szerepe. Tényleg egy hatalmas családhoz hasonlíthattunk, hiszen szokásos rituálek, csapatépítő játékok kísérték mindennapjainkat. Új kötelékek alakultak ki, barátságok szövődtek, és erődödtek meg. Most azonban ennek a szöges ellentétét tapasztaltam.
Silver hetek múltán sem tért vissza. Minden bizonnyal húgával maradt, próbálta megértetni vele, hogy ha mindenki elfordul tőle, ő akkor is szeretni fogja. Ezt a tulajdonságát kedveltem a legjobban: szavával erősítette a gyengét, vigasztalta megtört társait. Olykor az ellenséget szidta, vagy a sikereinket emlegette fel annak érdekében, hogy visszaidézzen egy- egy múltbeli bevált taktikát, vagy győzelemre vezető utat. De mégis távol volt. Nélküle csak a szorongató ürességet éreztem mellkasomban, és a szűnni nem akaró bizonytalanságot, miszerint Rogerrel van, és talán már sohasem láthatom. Újra át akartam élni azt a pillanatot, amikor esőillatú bundájába hajtottam a fejem, vagy amikor kettesben fedeztük fel egy elhagyatott rét titkait.
De ennek már vége volt.
Falcon eltűnt. Nem kérdeztem, hová megy, féltem, hogy le fog rázni, ahogyan testőröm szokott néhanapján. A hegység kongott az ürességtől, biztos élelem után kutatott, vagy területet akart nyerni nekünk. Mint a falka nagyobbik részét, őt is a közösség éltette, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata. Minden bizonnyal akkor is ez juthatott eszébe, amikor elhagyta a hegységet. Zsákmányt akart szerezni, és szétosztani, hogy kedvünkre marakodhassunk az utolsó cafatokon.
De a zűrzavaros állapotban is Zion volt a legkülönb: ő ugyanis nem zárkózott el egy menedéket nyújtó barlangba, vagy hagyta itt a falkát. A rét közepén feküdt, nem is olyan messze a többiektől. Viselkedése kicsit furcsa volt számomra. Nem úgy ismertem, mint akinek feltétlenül szüksége van mások támogatására, nagyszerűen megvolt egyedül is, ha úgy adódott, el is marta maga mellől a kellemetlenkedőket.
Felemeltem a tekintetem. Nem akartam feltűnést kelteni. Egy ideig bámultam a zöld fenyveseket, vagy folyókat, azonban hamar vissza is tértem Zion vizslatásához: szőre valamivel hosszabb volt az átlagosnál, termete jóval nagyobbnak tűnt, mint bármelyik farkasé. Tudtam, hogy a közelében biztonságban vagyok, mégsem mertem odamenni hozzá. Attól tartottam, még haragszik rám a tegnapi hasznavehetetlenségem miatt, amikor harc helyett a földre kuporodva vártam, hogy múljon a szédülés, és újra erőre kapjak. Jogos volt a dühe, mégsem tudtam igazán, mivel engesztelhetném ki. Silver távol volt, pedig talán ő lett volna az egyetlen olyan, aki bárminemű elfogultság nélkül tudott volna segíteni.
Az viszont nyilvánvaló volt előttem, hogy nélkülük nem indulunk útnak. Első dolgunk volt tehát megkeresni a testvérpárt, Falcont visszahívni, és egységesíteni erőinket, hogy méltóságteljesen sorakozhassunk fel a szövetséges csapatokkal szemben. Ez azonban nem valósulhatott meg egészan addig, amíg meg nem bizonyodtunk afelől, hogy Zion valamelyest jobban érzi magát, ereje újra a régi. Talán csak a mély harag kényszerítette fekvő helyzetbe, mielőtt teljesen kitört volna forrongó testéből.
Tovább szemléltem a többieket; úgy tűnt, elvesztették az utolsó reménysugárt is, amelybe kapaszkodni tudtak volna ezekben a nehéz időkben. Mozdulatlanul bámulták a semmit. Mindannyian azt hittük, elsöprő győzelemben lesz részünk, és most itt állunk, tehetetlenül és összetörten. A tanácstalanság talán még a halálnál is súlyosabb büntetés volt ezekben az időkben.
De nem adhattuk fel. Nem volt szabad elengednünk a harc végkkmenetelét, egyszerűen éreztük, hogy változtatnunk kell. Talán a taktikán, talán az összetételen, de semmi sem maradhatott ugyanaz. Ha Rogerék bevonják a szövetséges csapatokat, az azt jelenti, hogy az egész környék harcbaszáll ellenünk. Éppen csak egy alkalmat kellett találnunk a támadásra.
Ez viszont már nem ment ilyen könnyen. Egyikünk sem merte megszólítani Ziont, sem én, sem pedig az elöljárói, amely kellőképpen megrémisztett. Talán sokkal nagyobb problémával álltunk szemben, mint azt gondoltuk volna. Mi van akkor, ha nem akar többé a vezetőnk lenni? Talán megharagudott ránt, amiért nem álltunk helyt, ahogy szoktunk? Vagy esetleg még mindig Alina miatt búslakodik?
Bármennyire is próbálkkztunk, nem tudtuk kideríteni. Mi csupán annyit vettünk észre az egészből, hogy a támadásunk késik, és ez elegendő időt adhat Rogeréknek a regenerálódásra. Bár arra elsősorban nekünk lett volna szükségünk. Falcon szinte egyáltalán nem muratkozott a környéken, csak aludni járt haza néha. Amikor meg akartam tudni, merre vezetett útja, kérdésáradataimat mindössze egy elhalt sóhajtással nyugtázta. Unottan tűrte, hogy magamba szippantom édeskés fahéj illatát, és kissé szúrós fedőszőreit simítom le. Az ő teste is tele volt sebekkel, de a semmittevéssel csak rontani tudtunk a helyzeten: mivel senki nem gondoskodik róla, hogy megóvjuk egymást a fertőzésektől, nekem kellett vállalkoznom a hálátlan feladatra. Igaz, kicsit sem értettem a gyógyításhoz, csupán tiszta vízzel, és néhány szál gyógynövénnyel szolgálhattam, de már ez is több volt a semminél. Falcon eleinte megugrott, agresszív lett, mikor enyhíteni próbáltam fájdalmán, kellett egy kis idő, amíg megértettem vele, érte történik mindez.
Zion észre se vette. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy zavarni tudja a fontoskodásom. Néha felállt, és tett pár kör sétát, noha nem a terep felmérése volt a fő cél, ami vezérelte. Sokkal jobban kínozta az üres tétlenség, a haditerv kudarca, és a bizonytalan jövő kérdése.
Ugyanígy voltunk vele mi is. Valahányszor eszünkbe jutott valami ésszerű terv, mindig megtaláltuk a gyenge pontjait, és a végén általában elvetettük az egészet. Ha rosszak voltak az alapok, nem maradhatott meg sokáig a felvezetése sem.
Így ment ez nap, mint nap. Az együtt töltött idő olyan gyorsan repült, szinte már észre se vettem, hogy Silver bizony még mindig nem tért vissza. Egy idő után már nem is zavartattam magam, megszokottá vált a hiányuk a kis csapatban.
Egyik reggel azonban nem a régi madárcsicsergésre ébredtem: a hegyek megrendültek, néhány fa kidőlt a helyéről. Dübörgött a föld, remegett a levegő. Biztos voltam benne, hogy egy földrengés lesz, amely nem volt előre belátható, de be kellett ismernem, tévedtem: amikor felnéztem, rengeteg farkast láttam felénk közepedni: feltehetőleg Roger szövetségesei lehettek. Felháborító, és aljas dolognak tartottam, hogy kiadta magát ártatlannak és gyengének, amikor ennyi utánpótlással rendelkezik. Nekünk bezzeg nem volt honnan toboroznunk. Zion megkövetelte a fegyelmet, és a kemény munkát, míg máshol jóformán csak a játszadozás ment. Igaz, mi jóval kevesebben voltunk, nem a tömegben volt a valódi erőnk.
Az alfa hirtelen felállt. Biztosan veszélyt észlelt, csatasort rendelt el, és az élünkre sietett. Nem igazán találtam még a helyem, mindeki olyan nagynak, és idegennek tűnt körülöttem. Silver segítsége nélkül teljesen magamra voltam utalva, csak remélni tudtam, hogy nem esett bajuk az ellenfél földjén.
Amikor a vezér jelt adott, mindannyian futni kezdtünk. Csodálatos volt látni ezt az összetartást, egyikőnk sem akart kimaradni az izgalomból. Inkább vállalták a halált, vagy az újabb sebeket, de mindvégig kitartottak egymás mellett, mert ezt tekintették minimum követelménynek.
Éppen csak azt felejtették el, hogy még mindig nem vagyok képes akaratomtól függetlenül új testet ölteni.
Ahogy vágtattak mellettem, éreztem, amint egyre hátrébb, és hátrébb kerülök a falkától. Lehetetlen volt lépést tartani a felizgatott vadakkal, különösen egy ilyen megterhelő éjszaka után. Zion elől persze nem tudtam menekülni.
- Nem megmondtam, hogy maradj ott? - korholt jogosan. Levegő után kapkodva szeltem a rétet, de még így is jelentős előnyben voltak a többiek. Tudtam, hogy ha valaki nem szán meg, esélyem sincs. - Csak hogy tudd, én nem vagyok se Falcon, se Silver, hogy lovacskázzak veled, amíg oda nem érünk. Kaptál kiképzést, mégsem tudsz átváltozni, igaz?
Erre megálltam. Nem is lett volna más választásom, hiába akartam elsőként leteperni Rogert. Valamiért olyan lehetetlennek tűnt a távolság, inkább mintha még nőtt is volna tegnap óta. Az az út, amit Silverrel két perc alatt megtettünk, most negyed órás túra volt, spórolnom kellett volna az erőmmel.
Sípolva vettem a levegőt, nem törődve azzal, mennyire egészségtelen, ha szájon át lélegzem, csak minél előbb oxigénhez akartam juttatni kimerült szervezetem.
- Azért össze ne ess előttem! - morogta, és kabátomnál fogva felhajított a magasba. Megriadtam, kapálózni kezdtem a levegőben, hátha ezzel megakadályozhatom a zuhanást, ami ezután következett. Nem jártam sikerrel. A várt keménység helyett meglepően puhára érkeztem, valami felfogta az esésem. Amikor körbenéztem, minden sokkal kisebbnek, és jelentéktelenebbnek látszott, az alattam futó farkasok képei szinte utcai macskák méretéhez hasonlítottak. Vakító fehérség vett körül, sokkal világosabb, és élénkebb, mint Silver színe. Sehol egy sötét szőrszál, hogy ne égesse a szemem, vagy nyakörv, amibe kapaszkodhatnék.
Elképesztő tempóban mozgott alattam, éreztem, amint egyszerre feszül meg minden izma, és ugyanabban a pillanatban engedi el magát. Jobb híján ujjaimat a bőr hám köré fontam, és csak remélni tudtam, hogy nem tágítom ki szorításommal. Így rohantunk végig a kijelölt úton, hogy elsöprő csapást mérhessünk Rogerre és csatlósaira.
Ők viszont meg sem várták, amíg szépen felsorakozunk előttük. A legváratlanabb pillanatban támadtak, kegyetlen alattomossággal.
Zion gyorsan közeledett a csatatér felé, éreztem, hogy fáradni kezd. Néha már elvétette a lépést, ilyenkor igyekezett stabilizálni egyensúlyát, hogy ne essünk el mindketten. Egy ideig sikerrel is járt, bátran kerülgette a felé dobált parazsat, vagy zúgó nyílvesszőket, mindaddig, amíg az egyik el nem találta. Még szinte ideje se volt feldolgozni a fájdalmat, már felhördült, és levegő után kapkodott. Lábai nem bírták megtartani hatalmas testét: egy másodperc se telt bele, már éreztem, hogy össze fog rogyni alattam. Nem fért a fejembe, mivel itathatták át a fegyver hegyét, ha egy ilyen óriási farkast is képes a földre kényszeríteni.
- Ne! - kiáltottam. A vezér azonban csak egy mély sóhajtással nyugtázta aggódásomat.
- Jól vagyok, de pihennem kellett volna még. Vissza tudjátok verni őket, ebben biztos vagyok - ezzel hatalmasat puffant a porban. Talán mégse volt teljesen rendben minden.
- Nem kényszeríthetsz arra, hogy nélküled harcoljunk! - vettem könyörgőre a dolgot. Arcom elsápadt, mikor megpillantottam az egyre növekvő feketeséget mellkasán: kicsivel a csillag alatt találták el, a méreg gyorsan terjedt testében. Elesettségét csak egy fáradt mosolygással nyugtázta, és óvatosan eltolt magától.
- Most menj. Ne törődj velem. Keresd meg a többieket!
- Ha itt hagylak, rövid időn belül meghalhatsz, az egész nem ér ennyit! - erősködtem. Már éppen elővettem a gyógynövényes oldatba itatott kendőmet, amivel a többiek sebét törölgettem, amikor egy ismerős hangra pettem figyelmes: Rogerék oldaláról jött. Eszeveszett csaholás volt, amellyel legfeljebb egy kölyökkutya fejezheti ki mérgét, ha elviszik a kedves játékát.
Itt azonban nem volt szó kutyáról. A vékony hang rekedtes hörgésbe csapott át, tudtam, hogy ez már a támadás jele lesz. A rohanó farkasok, éles sikolyok között lassacskán kirajzolódott egy állat sziluettje. Egy lehetett a mieink közül. Szőrét felborzolva, támadóállásban állt, fejét leszegve, farkát behúzva lábai közé. Gesztenyebarna bundáján arany fény csillogott, a kora hajnali Nap első sugarai egy pillanatra skarlátvörös árnyalatot kölcsönöztek neki.
- Eddig még eltűrtem a mocskolódásodat, de van, akivel nem szórakozhatsz! - hörögte. - Hogy merészeltél sebet ütni a vezérünkön? Talán nem tudod még, kivel állsz szemben?
- Dehogynem, nagyon is - mosolygott a nyilas. Szőke haját dús hullámok díszítették, ajkát félmosolyra húzta. Vöröses kabátjában úgy feszített, mint valami előkelő, városi lány. - Mi az, Falcon? Csak nem behódoltál te is ezeknek a semmirekellőknek?
- Merészelj még egy szót, és eltöröm a nyakad! - sziszegte. Elrugaszkodott a magas szirtről, a csata közepe felé súlyozta a landolást.
- Azt majd meglátjuk - felelte hűvös nyugalommal hangjában. Íját megfeszítette, és az éppen támadni készülő farkas irányába célzott. Az nem tűnt rémültnek, félelmei helyett a bosszúra koncentrált, amiért aljas módon eltitkolták előle valódi kilétét.
Már éppen landolt volna, amikor fájdalom hasított alhasába. Láttam, hogynéhány csepp vér fröccsent a talajra, amelyet később eltaposott a sebesült állat, lába azonban kicsúszott alóla, és a földre roskadt. Felhördült fájdalmában, ereje viszont már nem maradt támadni. Oda akartam rohanni hozzá, hogy megvédhessem, enyhítsem fájdalmát. Abban a pillanatban nem érdekelt már, hogy mindannyian erre a pillanatra vártak, amikor védtelen alakomban a csatatérre rohanok. Nyilvánvaló volt előttem a tervük: ezzel akartak megadásra kényszeríteni. Vagy a barátaim élete, vagy visszaállok abba a falkába, ahova eredetileg keveredtem. Szóval ezt titkolták előlem. A másik csapatot, a Fekete- hegység szülötteinek vidékét. A gyógyító nyilakat, a fehér jegy titkát... így akarták átvenni az uralmat a térség felett.
De nem adhattam meg magamat. Még nem volt itt az ideje. Bár Zion megsérült, nekem a többiekre kellett koncentrálnom, és ahogy tudtam, igyekeztem eleget tenni kötelességemnek.
Falcon nem állt fel azonnal. Minden erőlködése kudarcba fulladt. Szinte már magam előtt láttam komoly ábrázatát, de biztosra vettem, hogy elméjét már régen elborította a gyűlölet, és a kétségbeesés. Ez a két fegyvere volt Rogernek: megbénítani ellenfelét, és hagyni, hogy saját mérge eméssze fel belülről.
Ahogy szenvedését néztem, eszembe jutott, hogy én ilyen ijedt arcot vághattam, amikor Roger belém mélyesztette fogát azon az estén, amely megpecsételte további életemet. Már rohantam volna, hogy segítsek barátomnak, amikor hirtelen előttem termett, ki tudja, honnan. Olyan ugrásai voltak, mint amire egyszerű ember nem lenne képes: magasra rugaszkodott a talajról, szökkenése energiával volt teli. Egyenesen Falconhoz sietett, és kivonta a kardját. Megrázó volt így állni az előtt, akit mindaddig a felettesemnek tekintettem.
- Fuss, menekülj innen! - ordítottam, és egy követ hajítottam a földön fekvő farkas irányába. Éppen előtte pattant le a földön. - Menj már!
Roger mit sem törődve próbálkozásommal, landolt mellette.
- Szóval azt hiszed, hogy ez a kis bőrszíj megvédheti az életedet? - kezdte el rángatni. - Nézz magadra! Haragszol rám, amiért nem vagy képes alakváltásra, pedig az egészet csak magadnak köszönheted! Itt ragadtál egy korcs testében, mondd, mi hasznunk származhatna belőled?
Falcon válasz helyett Roger másik csuklójára helyezte fogsorát. Így tartotta még egy ideig, amíg meg nem nyugodott kissé: a fegyver hasznavehetetlenné vált, forgatója képtelen volt megmozdítani megbénított mozgásával. A farkas azonban továbbra sem akarta bántani; szemében undor tükröződött, mégis úrrá lett rajta az a nyugodtság, amely békeidőszakban jellemezte a falkát. Tudtam, hogy nem fogja bántani. Csak azt akarta, hagyják békén, amíg újra erőre nem kap.
De valami megváltozott.
Éles fájdalom nyilallt hátába, felvonyított ijedtében. Ki lehet az, aki ilyen kiszolgáltatott helyzetben mér rá csapást? Fogát kissé összerántotta, csak akkor kapott észbe, amikor megérezte a kiszivárgó vér fémes ízét ajkai között.
- Te galád dög! - hörögte Roger, miközben eszeveszettül rángatta karját. Fegyvere lapjával meglegyintette ellenfelét, mire az elengedte végtagját.
Feltekintettem. Silvert láttam a szirt magaslatán, onnan átkozta a támadókat. Viszont ezúttal nem volt egyedül: feje fölött Alina íja feszült, törékeny ujjak fonódtak köré. Az ezüstfehér farkas elhallgatott, dühét elégedett mosolygás váltotta fel.
- Szép munka! Most pedig lássuk, hogy boldogulsz kéz nélkül! - kiáltotta.
A zöldszemű nem adta fel. Kardját messzire hajította sebesült kezével, és egy nagy lendülettel a levegőbe szökkent. Illetve csak ugrott volna, ha valami nem rántja vissza a talajra:
Bőrcsizmája nem szabadult a szorításból, ez okozta esését. Amikor hátratekintettem, nem akartam hinni a szememnek; Zion állt mögötte, veszedelmesen morgott a támadóra. Két lábra állt, úgy rázta a fekete hajú fiatalt, amíg az teljesen el nem szédült.
Alina ismét elengedte az íjat. Repült a nyílvessző, egyenesen keresztülfúrta a fehér farkas mellkasát. Ő már nem rettent meg, elismerően tekintett abba az irányba, ahol Silver állt.
Rogerrel nem volt több dolgunk. Addig biztosan nem kell tartanunk újabb támadástól, amíg teljesen fel nem épül. Amikor a testvérpár leugrott hozzánk, már egyáltalán nem volt mitől tartani: ismét mi kerültünk fölénybe, és vertük vissza a maradék csoportot.
A harc kimenetele ezennel eldőlt. Békésen baktattunk vissza a területünkre. Néhányan rosszallóan méregették, mások ünnepelték Alinát, aki nélkül még mindig tanácstalanul álldogálnánk a téren. Bárhogyan is vélekedjenek ezután, egy biztos: Zion csakhamar az életét vesztette volna.
Tudta ezt Silver is, aki most valóságos tiszteletkör közepén baktatott hazafelé. Büszke volt a húgára, az összetartásunkra, és arra, hogy jókor voltak jó helyen.
Roger félrehívott. Intettem Zionnak, hogy majd követem őket, ne is törődjenek velem. Kissé ugyan neheztelt rám ezért, de végül csak beadta a derekát, és kettesben maradhattunk a volt alfámmal. Eleinte nem is történt semmi különös. Felmérték a kárt, összegyűjtötték a sebesülteket, megszámolták a halottakat. De az egész közösségben volt valami nyomasztó. Valami, ami mindig is aggasztott bennük, valami, amire bár nem mertem soha rákérdezni, mégis ott motoszkált gondolataimban, ott volt a beszédemben, a lelkemben, és mozdulataimban. Ott volt a fegyverekben, és az illatokban. A levegőben és a vér fémes ízében. Holtakban és élőkben, alakváltókban és félfarkasokban egyaránt. Akkor kezdtem csak igazán rettegni, mikor az utolsó farkas is eltűnt a horizont mögött. Hirtelen eszembe jutott a szökés, a verekedés Falconnal, a keresgélés, és a fehér csillag.
Amikor beértünk a bokrok takarásába, már teljesen elvesztettem az uralmat testem felett: mindenem remegni kezdett, egyensúlyom bizonytalan volt. Egy percig úgy éreztem, helyben esek össze, ha nem történik valami, ami ez ellen tehetne. Talán engem is árulónak gondol? Vagy talán csak a technikánkra kíváncsi? Mit akarhat tőlem?