Nightingale - Farkasok között [BEF.]

14- Elkésett segítség

- Én nem akarok visszamenni - nevetett Alina. - Jól érzem itt magam.
Felé vetettem egy önfeledt mosolyt, és belelapultam a puha pázsitba.
- De már lassan keresni fognak. Ha feszegetjük a határokat, talán eltiltanak a helytől, és szigorítani fognak a napirendünkön - sóhajtottam.
- Igen, azt nem kéne megvárni - állt fel Silver. - Meddig aludhattunk?
Felpillantottam az égre. A déli Nap forrósága elmúlt, kellemes meleg szellő fújdogált a sötét erdők felett. Noha az este még messze volt, a fáradtság egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam, hiába éreztem úgy, hogy ez a néhány óra meglehetősen hosszúra nyúlt. - De majdcsak szólnak, ha menni kell, nem? Addig hadd maradjunk itt - nyújtózott lustán, és egy ásítás kíséretében újra a fűbe feküdt. - Van tartalék, majd az megy a frontra.
Ezzel igazán nem volt mit vitatkoznom. Unhatta már a folytonos csatasort, a fegyelmet, és a kötött terveket, amelyek szoros bilincsbe verték szabadságát.
Olyannyira belemerültünk az emelkedett hangulatba, hogy szinte észre se vettük a felettünk egyre magasodó árnyalakot. Úgy nyújtózott felettünk, mintha egy hegy háta mögé kerültünk volna: elvette a Nap melegét, feketeség borult ránk a magasból.
- Jól szórakoztok? - dörögte egy ismerős hang: Zion volt. Reflexszerűen összerándultam, szívem a torkomban dobogott. El is felejtettem már, miért vagyunk itt, mi volt a célja ennek a kis kitérőnek, csak vissza akartam bújni a fű melegébe, amelyet már rendesen kifeküdtem előtte.
De nem csupán Zion volt ilyen mérges.
-Van fogalmad arról, hány helyen kerestünk benneteket? - Falcon elméjét elborította a harag, és a szorongató félelem. Dühében meg sem várta a választ, egyből Silvernek rontott. Tépték egymást, mintha ellenfelek lennének: vad morgásoktól, elfojtott nyögésektől volt nehéz a levegő, hol vörös, hol fehéres szőrcsomókat téptek ki egymás testéből.
- Hé, elég már! - ordítottam kétségbeesetten. Alinára pillantottam, aki ugyanolyan tehetetlenül ácsorgott, akárcsak én. Megviselhette a látvány, tisztában volt vele, milyen heves indulatú a bátyja, mégse tehetett érte semmit. Az éles kiáltások moraja egyre erősödött. Falcon alulmaradt. Silver eszét vesztve acsarkodott vele, folyton a fahéjbarna nyak felé kaffogott, pedig ha elfelejtett volna átváltozni, egészen biztosan nem az ő győzelmével zárult volna a verekedés.
- Mint a kicsik - sóhajtott Zion, és kardjával a marakodó felek közé suhintott. Akkor pillantottam meg először a fegyvert. Szemmel láthatóan Roger falkájától csente el, nekünk ugyanis nem volt rá különösebb szükségünk. Persze néha adódtak olyan alkalmak, amikor azt kívántam, bárcsak tudnék bánni legalább a nyílvesszőkkel, ahogy Alina tette. Az esetek döntő többségében harapással okoztunk kárt az ellenfélben, jól bizonyította ezt az ifjak csetepatéja. Noha egymás barátai voltak, mindig is tudtam, hogy Falcon Silver alá van rendelve. Ijesztő volt ebbe belegondolni: Roger elmondása szerint kellett volna megküzdenem, hogy feljebb juthassak a ranglétrán. Akit eddig ismertem, mind tetszésük szerint utasíthattak engem, de megfelelt így. Ha akartam se tudtam volna eléjük kerülni, itt teljesen más szabályok voltak érvényben, mint a másik falkában.
Silver odébb tántorgott, bár szemét a világért se vette volna le a megmart Falconról. Ő kevésbé volt ilyen szerencsés, egyensúlyát vesztve bukfencezett egyet a talajon, mielőtt egy fa megfékezhette volna gurulását.
- Erre most nincs időnk, ostobák! Roger ismét támadni készül, és ma éjjel ők lesznek fölényben: a Hold állása újra nekik kedvez, össze kell tartanunk, hogy legyőzzük őket. Miért nekem kell megtanítani, hogyan kell viselkedni fiatal felnőtt létetekre? - beszéde közben folyamatosan emelkedett a hangja. Az utolsó szónál már ordított. Vacogva Silver mögé bújtam, hogy ne vehessen észre olyan könnyedén. Szerettem volna köddé válni, vagy legalább eltűnni a közeléből, de képtelen voltam rá. Izmaim olyan feszesek voltak, mint a hegedű húrja, hiába parancsoltam menekülést, továbbra is egy helyben álltam. Fogalmam sem volt, hogy tudnék társaim segítségére lenni.
Alina viszont egy idő után megelégelte a felfordulást, és döntésre határozta el magát, még mielőtt Zion ráncba szedhette volna a fiatalokat. Testvére védelmére sietett, fehér farkas képében ugrott az alfa elé, így majdnem őt érte a következő támadás. A hatalmas állat éppen időben zárta össze állkapcsát. Megdöbbentő volt látni, hogy az árulás ellenére képtelen bántani a falkájába tartozót. Talán a néha túlságosan is vad, és tekintélyt parancsoló külső mögött érző szív lapul?
- Azonnal visszajöttök, és hallani sem akarok többet csavargásról. A végén még kegyvesztetté válhattok - tette hozzá valamivel halkabban. Tekintetével élesen végigmérte az előttem állót, aki úgy állta a haragos pillantást, mintha mindig is ez lett volna a feladata. - Ne hagyjátok, hogy az ellenség előzzön meg minket! Ha nem találnak a helyünkön, idő előtt megkezdik a támadást. Hiába vagyunk erőfölényben a Hold állása szerint, ha nem vagyunk képesek összeszedni magunkat. Nincs itt az ideje a szórakozásnak, még mindig küzdenünk kell, amiért itt akarunk élni. Ezt jegyezzétek meg!
Ezzel elindult. Szótlanul kullogtunk utána mindhárman. Falcon egy ideig tanácstalanul álldogált, majd csatlakozott hozzánk, és Alina mellé kocogott.
Silver még nem vette fel emberi alakját. Állítása szerint ez készenléti állapot volt, akkor tett ilyet, ha fenyegetve érezte magát, vagy a biztonság hiányától tartott. Pedig igazán nem volt mitől aggódnia: noha megdorgálták kissé, mégis egy baráti társaság vette körül, családias légkör uralkodott a falkában. Zion úgy vigyázott ránk, mintha a saját gyermekei lennénk, megszabta a határokat, és hamar megtalált, ha elcsavarogtunk. Tökéletes példa volt erre a mostani eset. Bár néha úgy éreztem, kicsit szigorúbb a kelleténél: az egész napos munkát igénylő készenléti állapot fenntartása rendesen megviselte fiatal szervezetünket, néha bizony mi is vágytunk már a pihenésre.
Mindezt leszámítva ügyes taktikákat dolgozott ki, nekünk mindössze összpontosítani kellett, nehogy eltévesszük a támadás időpontját. Pedig úgy tűnt, most pontosan ez történt.
Arcom égett a szégyentől, tekintetem nem mertem az alfa felé vetni. Tudtam, hogy neki van igaza, ha bajunk esett volna, az az ő felelősségének számít.
Falcon idővel mellém szegődött, mintha tudná, mi nyomaszt ennyire. Biztatóan meglengette a farkát, hogy jobb kedvre derítsen, és kissé rendezettebbé tette lépését. Mintha azt akarta volna, hogy felejtsem el ezt az egészet, nem lesz semmi baj, ha megérkezünk. Szerettem benne ezt a pozitivitást, mindig adott egy kis motivációt, ha rátekintettem.
Lassan megálltunk. Az izgatott ugrások, üdvözlő ugatások zajában megpillantottam azt az aranyszínű farkast, aki a karneválon Ziont kísérte. Talán a helyettese lehetett, amíg távol volt. Bár bundánk hasonló volt, az övé mégis különlegesebbnek tűnt: furcsán fénylett, szinte már ragyogott rajta. Könnyű préda lehetett mások számára, és nem is kerülte a verekedést; egyszer a fél szemével fizetett érte.
- Nem indulnak még - jelentette ki. - Várnak valamire.
- Számító korcsok - jegyezte meg Zion, és undorodva tekintett a másik falka irányába. - Mit akarnak még?
Majd mi következtünk. Silvert elmarta a helyéről, nem engedte meg neki, hogy kövesse. Néhány sikertelen próbálkozás után a szürke fel is adta, nem kísérelte meg az újabb összetűzést.
- Fáj? - simítottam végig a durva szőrzeten pontosan ott, ahol Falcon foga nyoma még látszott. Itt- ott rendezettsége megtört, összetapadt a vértől és a piszoktól. Megregemett érintésemre, de választ továbbra sem kaptam. Alinát nézte, aki most fehér farkasként járta a terepet. Olyan elszántnak tűnt, biztosra vettem, hogy jóvá akarja tenni ezt a kis kitérőt.
- Többet nem megy oda - cirógattam meg óvatosan. - Vigyázunk rá, igaz?
Még mindig semmi reakció. Hiába volt a testőröm, ha alig bízott meg bennem. Bár jobban ismerte a testvérét nálam, néha mégsem értettem, minek félti annyira. Elvégre csapatban voltunk, nyom nélkül nem tűnhetett el, ha pedig valaki észrevette a szökést, ugyanúgy előkerítette, mint az előbb minket.
Feltekintettem az égre. A táj magyrészt már sötétbe borult, az éjszaka fekete palástja úgy terült el a rajta, mint egy hatalmas, súlyos takaró. Silver összekuporodott, és helyet foglalt mellettem a földön. Együtt néztük a csillagok szórt játékát. Az álmatag Hold felhőkbe burkolózva úszott testvérei között. Valamelyest Zionra emlékeztetett, ahogy hatalmas alakjával utat tört magának, ám ezt az elméletet hamar elvetettem. Síri csend telepedett a környékre, még a szél se rezdült közeledtünkre. Úgy tűnt, nyugalmas éjszakának nézünk elébe, és én is elnyújtóztam. A pázsit puha volt, csupán egy- egy magasabb fűszál ringatózott a távolban: szinte biztosra vettem volna, hogy nem élvezhetjük sokáig egymás társaságát, Silver azonban éppen elszundított, hiba lett volna felébresztenem.
Az éjszaka nesztelen csendjében halk dobogásoktól volt nehéz a levegő. Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam az alvásra koncentrálni. Be kellett látnom, hogy a fantáziámat sokkal jobban izgatja a susogó pázsit, mint bármi más. Oldalát megbökve testőrömet is felkeltettem, hogy ne egyedül kelljen a vesztembe rohannom, ha egy meggondolatlan cselekedetem balul sülne el. Hiába titkoltam volna, ez volt a szándékom: közelébe férkőzni a fura alaknak, akár az életem kockáztatásával is.
- Mi van?- morogta Silver kissé nyúzottan. Kelletlenül fordult a másik oldalára, és ismét lehajtotta a fejét.
- Az ott... nem Alina? - nyögtem ki végül. Talán csak az álmosság gyötört különféle rémképekkel, de az előttünk álló alak pontosan olyan észrevétlenül suhant tovább, mint egy hófehér szellem. Le mertem fogadni, hogy a mieink közül való, még akkor is, ha nem pont a lányról van szó: rikító bundája még a gyanútlan látogatónak is feltűnt volna.
- Meglehet - sóhajtott a farkas, és nyújtózott egy nagyot. - Biztosan most viszi a híreket.
- Akkor talán nem kéne ilyen nyugodtan kezelni! - ugrottam fel rá. - Hatnod kell rá, elvégre a húgodról van szó. Gyorsan, mielőtt Zion megtudja!
- Nem. Itt maradunk. Felesleges lenne beleavatkoznunk a dolgaikba. Hadd rendezzék le egymás között, reggel pedig minden kiderül majd.
Nagyot rúgtam oldalába. Fájdalmasan felszisszent, és a lábam után kapott, de nem érte el. - Jaj, hagyj már aludni egy kicsit! Várhatod, hogy odaviszlek hozzá. Túl veszélyes lenne, ráadásul azt se tudjuk, milyen messze vagyunk a falkától. Meg különben is, nem feléjük dagad a Hold.
- Az most nem jelent semmit! - erőszakoskodtam tovább. - Muszáj lépnünk, ha nem akarunk több áldozatot, gondolkozz már egy kicsit!
Óvatosan felálltam, hogy jobban beláthassam a terepet. Alina már majdnem átlépte a folyót, onnan már csak pár lépés választotta el Roger területétől.
- Ha nem vigyázol, bajod esik - Silver komótosan lépdelt alattam, különösen figyelve az egyensúlyomra. Már megörültem, hogy viszonylag hamar megértette, mit szeretnék, amikor váratlanul megállt. - Jól átgondoltad?Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - hangjában féltés, és aggodalom rezdült, egy pillanatra el is bizonytalanított a dolgomban.
- Igen, egészen biztos - vágtam rá határozottan. - Menjünk már!
Nem értettem, minek tétovázik ennyit. Gyakran szinte át se gondolta feladatát, minden további nélkül belevetette magát egy reménytelen küzdelembe, vagy egy hosszabb távolság leküzdésébe, most viszont olyan elővigyázatos volt, hogy már nekem támadt lelkiismeret- furdalás a mellkasomban.
- Utoljára kérem, hogy szállj le ró... - mondatát már nem tudta befejezni, mert a kismadár dala elnémította. Szédülni kezdtem, kicsúszott kezemből az irányítás. Egész testemben megremegtem, és egyensúlyomat vesztve lebukfenceztem a testőrömről a földre. Már farkasként landoltam, orrommal kissé felszántottam a rét zöld füvét, de szerencsére nem esett különösebb bajom.
- Nem vicces - néztem unottan az elégedetten vigyorgó társamra. Kiismertem annyira a testbeszédüket, hogy tudtam, mikor vidámak, és mikor szomorúak, így nem ért annyi meglepetés.
- Tudom - kuncogott. - De olyan meglepett fejet vágtál az előbb. Természetes, hogy ez történt. Mondtam, hogy le fogsz esni.
Ilyenkor legszívesebben nyakon haraptam volna. Hiába volt igaza, néha úgy éreztem, direkt nem figyelmeztet a veszélyre.
Már éppen felállni készültem, amikor valami ismét a földre kényszerített. Egy erős mancsot éreztem nyakam környékén, hirtelenjében levegőt is elfelejtettem venni. Igazából nem is nagyon volt rá lehetőségem.
- Csak nem meg akartátok óvni valamitől? Milyen édes - szólalt meg ugyanaz az ismerős hang, amelyet már hallottam valahol, nem is olyan régen. - Csodákra képes a testvéri szeretet, nem igaz? Háromszor annyian jöttetek, mint gondoltam.
- Háromszor? - tekintett körbe Silver idegesen. - Kit nevezel te harmadiknak?
- Eressz már! - fogammal ügyetlenül a fekete mancs felé kaffogtam, de inkább csak magamat járattam le vele: most már végleg elvágtam magam a levegőtől, és a fekete bunda is sértetlen maradt. Tudtam, hogy meg fogok fulladni, ha Silver nem siet a segítségemre. Úgy tűnt, erre aztán várhattam: ő is csapdába esett, minden bizonnyal utánam eredt, amikor megpillantotta a felém magasodó Rogert, és egy óvatlan mozdulattal kioldotta az előre kitervezett fogdát: mind a négy lábát feszes szíjak kötözték a földhöz, mozdulni sem tudott szorításukból.
- Nem tűnnek valami erősnek - emelgette mancsait. - Megölheted nyugodtan - vetette oda. - Én cserébe szívesen kettéharapom a gerinced.
- Veled ellentétben szükségem van rá, ostoba korcs - nevetett Roger. - Nem veszem el senki életét ilyen könnyedén. Azt hiszem, még ki tudok belőle húzni néhány adatot.
Ezzel felém fordult. Mancsát lassan emelte fel, nehogy megfordulhasson a fejemben a szökés gondolata.
- Felelj! Újholdkor fordul meg a tengely, igaz?
- Honnan kéne tudnom? Pont nekem mondanák el? - szabadkoztam, miután elemelte mancsát a torkomról.
- Igaz is - egyenesedett fel. - Kívülálló vagy, és nézzenek oda, mit szereztél... - bökött a mellkasom felé. Nem láttam más módot a menekülésre, csak ha csendben tűröm a megaláztatást, nehogy még nagyobb fájdalomban legyen részem. - Csak nem te is tagja lettél annak az olvasztótégelynek?
Ezt aztán érdemes megnézni! - ugatta a többieknek.
- Miről beszélsz? - löktem el magamtól. - Csak nem a...?
Mondatomat már nem hagyta befejezni. Fogát erősen összezárta mellkasomon, hogy közvetlenül a csillag közepébe harapjon. - Eszednél vagy? Segítség! - kiáltottam kétségbeesetten, mialatt Silver hasztalanul próbált kiszabadulni a szíjak szorításából.
- Hagyd őt békén! - kiáltotta valaki. A fekete farkas másodperc töredéke alatt megfordult, hogy véget vethessen a betolakodó életének. Már támadásba lendült, amikor hirtelen visszahőkölt: nem azzal találta magát szemben, akire valójában számított.
- Alina? - hitetlenkedő pillantása mindent elárult; rossz taggal kezdett ki annak idején.
A lány nem változott farkassá, éles nyílvesszőjét a pattanásig feszült húrnak nyomta, és egyenesen a fekete farkasra szegezte. - Csak hogy tudd, a csillagba kell találnom, hogy megvédjem az életed a fenyegetéstől. Ha ez nem sikerül, meghalsz.
- Nincs semmiféle buta jelem, ne kezdd már te is! - fakadt ki Roger. Ezalatt időt nyertem, és Silver mellé ugrottam, hogy eloldozhassam. Sokkal keményebb anyag fogta, mint amire számítottam, hiába igyekeztem elrágni, egyszerűen nem ment.
- Most mi legyen? - néztem rá, de ő aligha törődött velem: minden porcikája a civakodók felé összpontosult, meg se hallotta a hangomat.
- Védd magad - rebegte, amikor látta, hogy Alina még mindig nem öltött farkas alakot. - Védd már magad!
Úgy tűnt, sokkal jobban szeretne leszámolni ellenfelével, mint bárki más: szeme egy pillanatra se rebbent, olyan erősen feszítette az íjat, hogy attól féltem, bármelyik pillanatben szétpattanhat.
- Azt mondta, megölheti? - faggattam tovább testőrömet. - De ha csak egy kicsit megfenyítené, az talán elég.
Vonyítás.
Silver elméjét teljesen elborította a harag, és a kétségbeesés. Nem is látta már a segítségére siető Falcont, véresre rángatta lekötözött végtagjait tehetetlenségében. - Alina, te idióta!
Egy utolsó erőfeszítés kíséretében első két mancsát szabadon tudhatta. A sokkot kapott lányról a fogával rángatta le az őrjöngő Rogert, akit olyan váratlanul ért a támadás, hogy egy pillanatra el is felejtette a megkötözött testvért. - Kibelezlek, te féreg!
Amíg Silver ellenfele torkát akarta bemérni, én a földön kuporgó lányhoz siettem. Idővel Falcon is megérkezett, akit szinte sokkoltak az esemélyek: értetlenül tekintett hol a fetrengő fiatalok, hol pedig Alina irányába.
- Meg kellett volna védenem - rebegte kétségbeesetten. - Minden az én hibám - sóhajtott.
- Nem, dehogy. Rogeren múlott - nyugtattam. - De mondd, mi lesz, ha a csillagon találja a harapás? Szövetséget kell kötni, ugye?
- Az már megvolt - nyüszített. - Az az első funkciója, de ezzel bevégezte a feladatát. Csak akkor lehet felbontani, ha az, aki régebb óta viseli a jelet, meghal. Van erre még pár óra. De most fordítva történt.
- Azaz?
- Azaz a fiatalabb kapott sebet. Ilyenkor a szövetségese is halálra van ítélve, hacsak nem kezelik gyorsan.
- Várj, maradt még azt hiszem... - nyúltam a tegezem után. Egyik éjjel kaptam Alinától, tett bele néhány nyílvesszőt. Azt mondta, ha netán úgy adódik, hogy farkassá kell változnia, vagy bármilyen más okból kifolyólag nem tudja magánál tartani a hordozót, szüksége lesz valakire, aki kezeli a fegyverét.
Úgy tűnik, most volt ez az alkalom. Megörültem, amikor megtapintottam az utolsó esélyünk tollas végét. - Talán majd ez...
- Ne fáradj - mosolygott a lány. - Tudod, más falkákban kettő védelmező van, itt már sajnos csak én maradtam. Rajtam viszont nem segít a sajátom.
- Micsoda? - kérdeztem egyszerre a fiúkkal. Silver is felfigyelt a marakodásból, és eszelős tekintettel vizslatta húgát.
- Egészen idáig titkoltad előlem, hogy mi lett a társaddal?
- Igen - szegte le kicsit a fejét. - Nem akartam azzal húzni az időtöket, hogy egy másikat kerestek a helyére. Ha úgy haladtunk volna, ahogy eddig, sose került volna sor az avatásra.
A testőröm nem kérdezett többet. Visszavánszorgott Roger mellé, de nem ugrott neki.
- Úgy tűnik, nincs más hátra - sóhajtott keserűen. - Őt is el fogjuk veszíteni.