Nightingale - Farkasok között [BEF.]

18- A végső csapás

Nem tudom, mikor sikerült elaludnom. Egyedül voltam, nem is keresett senki. Silver még mindig nem tért vissza, csak remélni tudtam, hogy nem keveredett még nagyobb bajba. Bár a Hold ereje most a mi oldalunkon állt, valami mégis nyugtalanított: Roger ilyenkor szeretett eltévedt egyedekre vadászni. Mi van, ha pont őt találja meg? Mi lesz a szövetséggel?
Nehéz gondolataim álmomban is gyötörtek, képtelen voltam megbékélni az érzéssel, hogy a testőröm minden bizonnyal most is az életét teszi kockára miattam.
Ugyanakkor fáradt voltam. Szerettem volna végre kipihenni a napok eseményeit, akkor is, ha mindössze két órám maradt a nyugodt alvásra.
Illetve már annyi se. Fájt a fejem, és minduntalan a holdfény mellékhatásain elmélkedtem. Elvégre már egy ideje nem változtam át, lehetséges volna, hogy ebben az alakomban ragadjak örökre?
Feltápászkodtam, és a fény felé vettem az irányt. Vajon most is veszélyesre vállalkoztam? Hiszen a Csalogány se dalolt még...
Nem is fog. Már mindegy volt. De eltökéltem, hogy kiderítem, mi történt odakint.
Erőt vettem magamon, és kiléptem a bokrok takarásából. A fű most puha volt és selymes, ráadásul az eső sem esett, ezért elérkezettnek láttam az időt arra, hogy Silver nyomába eredjek. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, nem akartam, hogy bárki megpillantson szökés közben. Testőrömet mindennél jobban féltettem, fontosabb volt számomra az ő épsége, mint a saját életem megóvása. Ha bajba keveredik, én is oda fogok veszni.
Azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan kabátom, ami némileg álcázza esetlen megjelenésem, mert mégiscsak farkasok közé készülök. Meg sem fordult a fejemben, hogy Csalogány hiányában bizony még Rogerék is emberi alakjukban ragadnak, legyen bármilyen telihold éjjel.
A tónál megálltam. Felszíne gyűrűzött, holott egy szem eső nem esett még. Így gyűjtené össze a csillagok ragyogását?
- Mit keresel itt? - ugrott mellém valaki. Az ezüst hajú fiatalt láttam magam előtt: piros ruhája izzadtan tapadt testéhez, kócos haját százfelé fújta a szél. Homloka gyöngyözött még a nagy futástól, és olyan haragosan bámult rám, hogy azt hittem, menten ketté akar hasítani tekintetével. - Nem megmondtam, hogy ne kövess?
- Egy szóval sem említetted! - akadtam ki. - Már régen aludtam, amikor egyszer csak eltűntél mellőlem!
- Oh, igen? És mi van akkor, ha megszólal a madár? Ha már magadra nem tudsz vigyázni, legalább fogadd meg a tanácsom, és ne hagyd el azt az átkozott helyet! Segíteni szeretnék!
- De ez nem segítség! - üvöltöttem. - Tőled függetlenül bármikor megtörténhet, ha akarod, ha nem!
- Azt ugye tudod, hogy a Rogered ilyenkor újra elragadhat? - folytatta valamivel halkabban. Dühösen pillantottam rá, és körmeimet alkarjába mélyesztettem. Jelenleg ez volt a legtöbb, amit tehettem a saját érdekemben, de úgy tűnt, nem nagyon hatotta meg.
- Mindent tudok már, mert itt éltem egy darabig! Semmi szükségem a kioktatásodra!
Megrezzent a bokor. Mindketten dermedten figyeltük rezdüléseit, az ágak törését, gallyak ropogását. Először egy sötétzöld szempár villant fel, majd szorosan mellette egy barna is megjelent. Ösztönösen Silver mögé lopakodtam, mintha láthatatlanná tudna tenni azzal, hogy előttem áll.
Ő vicsorgott, és felöltötte farkas alakját, én azonban továbbra sem tudtam mit kezdeni magammal. Emberként lehetetlen volt küzdenem csapattársaim mellett, csak magamat sodortam volna veszélybe. Testőröm viszont elég dühösnek bizonyult ahhoz, hogy gondolkodás nélkül a bokorba vesse magát.
Tudtam, hogy a húgáért teszi. Mindennél jobban szerette a kislányt.
Csupán arra kellett vigyáznunk, hogy ne verjük fel a többieket: éjszaka ők sem tudtak aludni, biztosan nem úsznánk meg büntetés nélkül, ha már a legkisebb probléma miatt is felzaklatjuk őket.
- Várj, ez veszélyes! - kérleltem, és az ezüstfehér bundába kapaszkodva próbáltam visszatartani esztelen tervétől. Mindhiába: túl harcias volt ahhoz, hogy ennyiért feladja. Tovább acsarkodott Rogettel, aki még mindig nem vágott vissza.
Volt egy olyan érzésem, hogy készül valamire. Piszkosul alattomos húzás volt tőle azok után, hogy elhitette velem: Falcon életbenmaradása bizony neki is érdeke lenne.
Talán elsőre védtelennek tűnt egy hatalmas fenevaddal szemben, mindig akadt egy fegyvere, direkt az ilyen esetekre: mi nem hordunk se kardot, se tőrt, az egyetlen módszerünk az íjászat volt. Roger velünk ellentétben nagyon felkészülhetett, mert nemcsak tőrt tartott magánál, hanem köteleket is, arra az esetre, ha távolról kéne bekeríteni az ellenfelet.
- Egyedül nem fog sikerülni! - kiáltottam utána. Semmi reakció. - Akkor már inkább hívjuk ide a többieket!
Silver mérgesen tekintett rám. Jégkék szemében parázslott a harag, izzott a gyűlölet tüze. Már korábban is rá akartam kérdezni, miért változik meg az írisze, ha farkas testet ölt magára, most azonban volt egy olyan érzésem, hogy a jelenlegi felállás a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy ezt tárgyaljuk.
- Hagyj most. Addig kínzom, amíg mozog!
- Ne tedd! - kérleltem makacsul. - Inkább várjuk meg az erősítést!
- Nincs szükségem segítségre, egyedül akarom elpusztítani a testvérem gyilkosát! - szemében parázslott a harag, úgy nézett rám, mintha bennem keresné ősi ellenségét.
Soha nem láttam még ennyire feldúltnak. Tudtam, mire készül, mindig is kinéztem belőle, hogy megbosszulja az őt ért kellemetlenségeket, harcias természetéből adódóan nem is számíthattam másra.
Mégis féltettem. Meggondolatlan volt, és ügyetlen.
- Hagyd már! Falkában ügyesebbek vagyunk! - húztam vissza.
- Mégis ki mondta neked, hogy mindenki ide fog jönni? Ez az én ügyem, nem engedem meg, hogy más is beleszóljon!
Arrébb álltam. Vajon hogy tudnék szólni másoknak? Ha nem hagyják abba a civakodást, annak hosszútávon következménye lehet, mindkettőnkre nézve.
A helyzetet tovabb súlyosbította az a tény, hogy engedély nélkül keltünk útra, lényegében úgy szöktünk ki az erdőből. Ennek fényében valóban nem számíthattunk támogatásra, és ráadásul azt se tudtam, alszanak- e még. Megérdemelték volna, hogy pihenjenek kicsit, ugyanakkor ketten nem bírunk el Roger szövetséges erőivel.
De először úgy tűnt, csak egymástól akar elszakítani minket. Az ezüstfehér farkas senkit nem engedett a közelembe, úgy ugrált előttem, mintha valóban engem próbálna védeni. Hamar kiderült azonban, hogy Roger elsősorban őt akarja eltüntetni, hogy a közelembe férkőzhessen. Ijesztő volt számomra, hogy minden további nélkül ennyire közel akar kerülni hozzám, amikor mégcsak nem is ismerjük egymást.
Silver tovább szökdécselt tőlem pár méterre, és vadul ugatta a bokorban lapuló csatlósokat.
- Csendet! - ordította Roger, és az első keze közé kerülő követ testőröm irányába hajította. - Értsd már meg végre, hogy kettesben szeretnénk maradni!
- Szeretnénk? - néztem rá elborult tekintettel. - Mégis miért? Ki vagy te, hogy így... - zúdítottam rá minden felmerült kérdésemet, de a harag eltompította elmémet. - Nem akarok veled lenni azok után, hogy ártottál a barátaimnak!
Szabadulni akartam, de hiába: minél jobban próbálkoztam, annál erősebben húzott magához. Mit sem törődve vergődésemmel, fenyegető szavakat intézett a segítségemre siető Silverhez:
- Ne feledd, ma telihold van. És ez nemcsak az ostoba karneválotoknak az ideje, hanem...
- Hanem annak is, újabb testvéreket ragadsz el tőlünk, sőt, talán meg is ölöd őket. Aranyos, igazán aranyos.
A következő pillanatban a fogvatartóm Silvernek ugrott: ott ütötte, ahol érte, majd a földön próbálták legyűrni egymást. Nem sikerült. 
Én viszont végre kiszabadultam a szorításból, és fáradtan rogytam a puha fűbe. Gondoltam, hogy a Csalogány némasága Roger műve lesz, éppen ezt akartam tőle megkérdezni, még mielőtt Silver önkéntes mentőakciójában megtalált volna.
De vajon mi hasznuk származna belőle? A kismadár nélkül még csak át se tudnak változni a kötött éjjeli időszakban, semmi esélyük nem lenne ellenünk. Vagy mégis?
Silver állítása szerint kígyómérget használnak fő fegyverként, a nyilak hegyét ezzel vonják be. Eszerint kellőképpen logikus párhuzamot találtam az egyetlen bevethető eszköz, és Alina meggyilkolása között. Tényleg ennyire elfajult volna a viszony annyi év alatt?
- Tehát táncolgatunk - állapította meg a fiatal. - Nem inkább a határvédelemmel kellene törődnötök? Abba még nem is gondoltatok bele, mi lesz, ha valamikor, egészen véletlenül meg találunk támadni benneteket? - kézfejét felfele fordította, és hanyagul bámulta a körmét.
- Nincs szükségem az ostoba tanácsodra! - hörögte Silver. - Ha azt mondtam, egyedül is meg tudlak ölni, akkor úgy van! De ne feledd, nem él már a kémed, akit fel tudtál volna használni ellenünk. Magad ölted meg, te alávaló féreg!
- Minek neveztél az előbb? - vicsorgott ellenfele. Zöld szeme szinte villámokat szórt mérgében. - A méretedhez képest túl nagy a szád!
Ismét egymásnak estek, kis labdává tömörülve gurultak végig a réten. Silver ügyes harcos volt, Roger viszont a kilátástalan helyzet ellenére sem adta fel: apró kést rántott elő zsebéből, és egyenesen az ezüstfehér nyakba szúrta azt. A farkas összerándult, ám a mérhetetlen fájdalom ellenére sem volt hajlandó elengedni áldozatát. Megragadta ruhájánál, és azonnal rohanni kezdett vele a Könnyek tava felé. Biztosan előre kitervelt jelenet volt, intelligens ember már az első pár méternél feladta volna a reménytelen küzdelmet. Ő azonban nem tette. Mit sem törődve a sajgó fájdalommal, csak vitte előre, a végtelen terepen át.
Dolgát jelentősen megnehezítette a mély vágás csillagától alig pár centire. Fuldokolva, bosszúszomjtól lihegve csörtetett vele a tavacskába, ahol végre mancsát mellkasának vetve leterítette. Sebe összeforrt, és újult erővel készült fel az életet kioltó harapásta.
Csakhogy ez nem következett be.
Zion hangjától remegett a levegő, Silver megrettent egy pillanatra. Teste már nem engedelmeskedett neki, mozdulni is képtelen volt abban az egy másodpercben.
Ezt kihasználva Roger megmenekült. Úgy szaladt, ahogy csak bírt, a magas fű nem jelentet számára legyőzhetetlen akadályt.
Már nem követte senki.
Az ifjú farkas hosszasan meredt a távolba, mintha egyfajta megerősítést várna szeretteitől. Nem értettem egészen, mit bámul annyira. Ennyi idő alatt kétszer is be tudta volna cserkészni újra, ehelyett elszalasztotta ezt a lehetőséget.
Zion dühösen vágtatott a távolban. Egyenletes tempóban közeledett felénk, kimért ugrásokkal haladt előre. Hangja mennydörgött a síkságon:
- Ki mondta, hogy elmehettek?
Meg akartam védeni. Minden erőmmel azon voltam, hogy odaérjek hozzá, hátha megússza a büntetést, vagy legalább nem egyedül kell majd elviselnie.
Amikor az alfa megérkezett, éktelen haragra gerjedt.
Testőröm torkát vette célba, úgy ugrott neki, mintha örök időktől fogva ellenségek lennének. Silver most nem támadott vissza, inkább szabadulni próbált a fogak csapdájából. Mancsával a zafírt kereste, és körmét a hámba akasztotta. Morgása inkább már védekező volt, mintsem támadó, de Zionnak eszébe sem jutott könyörülni rajta. Végül is, igaza volt: mindketten képesek voltunk egy árva szó nélkül elszökni, ezt már igazán nem hagyhatta annyiban.
De miért pont a testőröm kellett neki?
- Hé, ne bántsd őt! - kérleltem, miközben igyekeztem szétválasztani a feldúlt farkasokat. - Miattam jött csak, engem követett! - Zion azonban hajthatatlan maradt.
Az ezüst bunda néhol már összeragadt a sebektől, és csorgott a vér az áldozat lábain.
Egyre fáradt, holott a küzdelem java része még hátravolt: ahelyett, hogy egymásnak esünk, Rogerrel kellett volna leszámolnunk. Ezt ő ügyesen ki is használta, és távolléte után tíz másik fiatallal tért vissza. Kipihentnek tűntek, úgy cikáztak a mieink között, mint a villám. Talán a telihold rájuk is hatással volt, különben korántsem lehettek volna ennyire élénkek egy náluk százszor erősebb fenevaddal szemben.
- Muszáj abbahagynotok, most velük kell törődnünk! - próbáltam menteni a barátomat, de hiába: az alfa másképp tervezte.
Ügyetlen próbálkozásaim miatt néha én is kaptam egy- egy eltévedt harapást, de nem igazán tettem szóvá. Csak az volt a fontos, hogy mielőbb véget vessek a marakodásnak, és a valódi veszély felé tereljem a figyelmüket. - Nem halljátok? Figyeljetek már!
Elkéstem. Roger támadásba lendült. Nyílzápor zúdult a hegyi farkasokra, néhányan nyüszítve, vonyítva próbáltak menekülőutakat keresni, de mindhiába: teljesen be voltunk kerítve. Amíg nem figyeltünk, a csatlósok éles sáncot húztak fel körénk, a vermekben nem egy farkas zúzta szét csontjait.
A fehér bundák, éles karmok forgatagában egyre csak Rogert figyeltem: zöld szeme pimaszul fénylett, már - már bántóan irritált tekintete. Mi járhatott akkor a fejében?
Ő is szedte áldozatait, szövetségesei sok farkast sebeztek meg vezérsége alatt. Láttam Chiarát is, amint vakon engedelmeskedik esztelen parancsainak, mintha már nem is ismernének fel. Vagy talán eddig se számított a szavam?
Silvert csakhamar szem elől tévesztettem. Biztosan elvánszorgott valamerre, ezekkel a sérülésekkel messzire úgyse juthatott.
Másba nemigen tudtam kapaszkodni. Zion egészen egyszerűen köddé vált, idegen fenevadak környékeztek meg minden oldalról, úgy éreztem, a világ is ellenem fordult. De miért? Hiszen hozzájuk tartoztam...
Ennyire elfelejtették volna?
Éles fogak martak belém, mélyen a farkasok bőrömbe vájták hegyes agyarukat. Vajon hogy voltak képesek átváltozni?
Ott más lehet a szokás. Az erdőn, és a hegységeken túl nomád népek tanyáznak, az ő törvényeiket senki sem ismeri. Már rájöttem, tőlük óvott Silver nem is egyszer, amikor a határokkal faggattam. Azt mondta, ott jóval nagyobb, és erősebb farkasok élnek, nem volt még tag, aki élve átjutott volna a területükön.
És most itt vannak. Itt vannak velem szembe, érzem forró leheletüket bőrömön, folytonos ugatásuk zajától nehéz a levegő.
Már nincs menekvés. Itt fogunk veszni mindannyian.
Fehér foguk az eleven húsba mar, és érzem, ahogy elszívják minden erőmet. Eleinte égető, szűnni nem akaró fájdalmat érzek, majd lassan, egészen lassan felemészt a végtelen, örvénylő üresség.
Szétszaggatják gyenge testemet, ruháimat a földbe tapossák. Már tisztességes temetésben sem lehet részem a halálom után.
De valami megváltozott. Valami, ami megfagyasztotta a lélegzetet minden farkasban. Ideges ugatások, kétségbeesett futkározások törték meg az éjszaka csendjét, amikor a Csalogány a fára röppent. Aprócska testét kinyújtóztatta, mielőtt kedves himnuszát eldalolta volna az éjszaka sötétjének.
A zavargás most még nyugtalabbá vált, a két falkán teljes káosz uralkodott el pillanatok alatt. Már nem tudtuk, hogy kit ellen harcolunk, vagy ki tartozik közénk, csak menekülni akartunk innen, ameddig volt rá lehetőségünk és elég energiánk.
A sebesültek elöl futottak, a tiszta holdfénnyel itatott rét felé, hogy megvédjék magukat a madár átkától.
Csak egy dologgal nem voltak tisztában: azonnal árnyékos helyre kellett volna vonulniuk. Az égitest ragyogása elszívta erejüket, és valamennyiüket a földre kényszerítette. Nyöszörgő hangok törték meg a csendet, amerre csak a szem ellátott, fátyolos tekintetek néztek vissza rám, és egyre gyengülő testek roskadtak össze előttem.
Megremegtem. Mind az én hibám lett volna? Ha a falka odalesz, képtelenek leszünk megvédeni magunkat az ellenféllel szemben, így is nehézkes volt elmenekülnünk az utolsó pillanatban.
Volt, akinek nem is sikerült.
A haláltusa nem tartott tovább tíz percnél, ezután mintha megerősödtek volna. De többé már nem ugyanazok méztek vissza rám, akik azelőtt: valami megváltozott. Mintha elfelejtették volna, kicsodák valójában: idegenek voltak, és elveszettek a saját falkájukban, betegek az egészségesek között.
Akárcsak én. Mindegyik eltévedt pillantásban a magam arcképét véltem felfedezni.
Mintha valami földöntúli hívást hallottak volna, azonnal felálltak a megfáradt talajról. Égbe ható vonyítással válaszoltak az ismeretlen erő szavára, amely húzni kezdte őket egyre a messzeség felé.
Többé már nem vonultak csapatokban: mindegyikük egyéni útvonalakat keresve támolygott a sötétben, küzdött az életéért.
Egy romlatlan kincset keresve meneteltek egy szebb és jobb világba, egyenesen az örök fény felé.

Első könyv vége