Nightingale - Farkasok között [BEF.]

15- Ég veled, Alina!

- Mégis kinek képzeled magad? - ugatta Silver, miközben eredménytelenül próbált a védtelen fekete nyakba harapni. - Azt hiszed, ennyivel feladnánk? Tudod, a halálban nincs semmi természetellenes, a mocskos pofádban viszont valami nagyon az!
- Persze, persze, elhisszük - ragadta meg Zion olyan erősen, hogy felvonyított fájdalmában. Néha úgy éreztem, már ő is ellenünk dolgozik, hiába tiszteltem mindennél jobban. Furcsa módszereivel képes volt a falka leghűségesebb tagjait is elbizonytalanítani, csak egy pillanatra is, de annyi éppen elég volt ahhoz, hogy meginogjon a reményünk.
- A húgomról van szó! - fakadt ki újra, és ismét tépni kezdte a fekete bundát. Zion ezúttal jobbnak látta, ha szabadon engedi, hátha eltakarodik a betolakodó. Szigorú tekintete ellenére tudtam, hogy nagyon is tetszik neki a látvány: ha Silver nem ugrott volna neki egyből, minden bizonnyal ő tördelte volna el egyenként Roger csontjait. Így azonban megspórolt magának egy kis enerigát, és amellett rengeteg sérülést, ráadásul testőröm panaszait se kellett hallgatnia egy darabig. Kellőképpen kielégítette vágyát.
- Szükséged van valamire? - cirógattam meg óvatosan a lányka homlokát, hogy felébresszem. Meglehetősen sokat aludt, az utóbbi két órában szinte ki se nyitotta a szemét. Gyengeségét betudtam a csillagot érő találatnak, és a másik védelmező hiányának. - Ne menjünk nyugodtabb helyre? - faggattam tovább, ő azonban alig hallható nyöszörgéssel adta tudtomra, hogy itt szándékozik maradni.
- Ne fáradj miattam - mosolygott lágyan. - Jól érzem magam, csak egy kicsit kimerült vagyok. Nem akarom itthagyni a bátyám - tekintetét az acsarkodó fiatalok felé vetette: Silver valóban nem ismert könyörületet, többször kisebesedett oldalánál kapta meg villámgyors ellenfelét. De Roger sem adta magát egykönnyen: az ezüstfehér farkas már csaknem teljesen képtelen volt használni mellső lábait, lassan ugrált az éles fogak elől.
- Na mi az, már fel is adtad? - terítette le végül. A fekete mancs szintén a csillag felett volt, éles körmei átszakíthatták volna egy óvatlan pillanatban.
- Merészelj még egy szót - hörögte testőröm - , ha mindenáron bénultan szeretnél feküdni!
- A végén még megsajnállak - nevetett fel. - Érdekes a viselkedésed, nem gondolod? Ahelyett, hogy verekszel hasztalanul, szentelhetnéd ezt az időt a húgocskádra is. Elvégre ha jól tudom, már nem élvezheted olyan sokáig a társaságát.
Silver oldalra vágódott, hogy cselezni tudjon: ezúttal ő került felülre.
- Valóban ennyire szeretnéd, hogy eltörjem a nyakad? - nyomta pofáját egészen a hevesen lüktető ütőérnek.
- Ezekkel úgyse fog menni - bökte meg Roger orrával az egyik hegyes szemfogat.
- Könyörgöm, legalább most ne ezzel foglalkozzatok! - ugráltam körülöttük. - Nem zavar, hogy a húgod meg fog halni?
Ez talált. Silver otthagyta társát, és még mielőtt bármit is tehettem volna, kegyetlenül megtépett. Figyelt rá, nehogy a jelemen érjen a támadás, de én nem gondoltam rá.
- Ne kezdd már te is! - morogta kelletlenül. - Nem akarok most erre gondolni!
- Egy idő után akkor is szembesülni fogsz vele - kerülte meg Zion. - Alinának se esik jól így látni a bátyját. Indulj! - ezzel Silver tétován odébb tántorgott. - Én majd elintézem ezt az alávalót - tette hozzá valamivel halkabban.
Úgy döntöttem, én is elkísérem. Biztosan egyik legnehezebb pillanatait fogja átélni, nem akartam, hogy egyedül legyen ott. Amikor hátrapillantottam, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Zion betartotta az ígéretét: a fekete farkas jóformán menekülni se tudott cikázó lépései elől. A hófehér fenevad mindig időben felismerte szökési kísérleteit, újra és újra a földre kényszerítette. Így ment ez sokáig: az elfáradt test nem bírt a pihenttel, belassult reflexei miatt hamar ellenfele markában találta magát. Zöld szemével szinte már könyörgött a makacs vezérnek. Ám a smaragd fény is megfakult, eltűnt belőle egy bizonyos ragyogás, amikor Zion felmordult, és összezárta fogazatát a lüktető ütőér felett. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elügetett a helyszínről, de még sokáig éreztem a vér fémes szagát a levegőben. Silver Alina után eredt, nyüszítve telepedett a sérült lány mellé. Követni akartam ismét, hiszen részben az én falkatársam élete forgott kockán, akinek most azonnali segítségre van szüksége. Zion azonban visszatartott.
- Hagyd most. Hadd élvezzék együtt az utolsó perceket.
Nem értettem, mire célozhat ezzel, hiszen Alina élete még talán menthető volna, még ha maradandó károsodásokat szenvedett is. A könnyebb sérüléseket én is el tudom látni, súlyos sebeiből meg idővel felgyógyul.
- Ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott. Kíváncsian vártam, hátha elmondja a véleményét az esetről, vagy talán még útba is igazít a kezelést illetően, azonban egyik sem történt meg. - Látod itt ezt a színes követ? - húzta ki magát. A zafírkék ásvány éppen a fehér csillag előtt feszült, szoros hámok tartották fogva. Le mertem volna fogadni, hogy a védelmet szolgálja, mivel így visszapattan róla az ellenség nyila, vagy bárminemű fegyvere. Ezek szerint nem csupán ennyi volt a rendeltetése. - Egy időben én is épp olyan vad és forróvérű voltam, mint Silver - mesélte. Teljesen belefeledkeztem történetébe, egy pillanatra mintha egy egészen másik világba csöppentem volna. Szokatlan volt tőle, hogy csak úgy, magától indíttatva beszámoljon életéről, minden eddigi ismeretemet  barátaimnak köszönhettem róla. - Folyton a veszélyt kerestem, és szembe akartam szállni az ellenfeleimmel, mégpedig azonnal. Azt tartottam, hogy ha képzem magam az ilyen összecsapások alkalmával, idővel egyre jobb és jobb farkas válhat majd belőlem, aki úgy vezeti a falkáját, hogy senki ne érezze magát elnyomottnak. Mindig is ez volt a célom. Kiválasztott voltam, ugyanakkor túl fiatal, nem tudtam felmérni tehát, milyen ártalmakkal jár ez. Aki csak a környéken volt, az életemre akart törni, el akarták venni erőmet. Ekkor még szó se volt semmiféle szövetségről: csak én voltam, meg a vadon népe. Ennek ellenére hamar barátságot kötöttem kisebb kölykökkel, és egy idő után együtt próbáltunk meg szembeszállni az ellenféllel. Mérsékelt sikerrel harcoltunk az ittlétünkért, de sosem adtuk fel. Nem tehettük, hiszen ez volt az egyetlen otthonunk. Természetesen az idegen falka magáénak tudta a vidéket, és azon volt, hogy eltüntessen minket, kívülállókat, lehetőség szerint minél előbb. Csaknem minden egyes napon voltak viszályok, többnyire a mi kárunkra.
Egy ilyen találkozás alkalmával az amúgy is túlerőben lévő fiatalok bekerítettek minket, és én voltam az egyedüli, aki időben észbekapott, és el tudott menekülni egy közel eső bokor védelmébe. Cserbenhagytam viszont a barátaimat, ketten nem bírtak már a nagyokkal: egyikük súlyosan megsebesült, miközben kisebb társát próbálta védelmezni a vad harapások elől. Ő megmenekült ugyan, de a kicsi belehalt súlyos sérüléseibe. Egyre csak az járt a fejemben, miért nem hívott harcolni, hogy én is a segítségükre siethessek. Ketten többre vihettük volna, és ha az esélytelen életét is megmentjük, most boldogan élhetne közöttünk, akárcsak te, vagy én. De gyáva voltam. A halálos sebet kapott kölyök ott vérzett el a füvön, pont a szemem láttára esett össze, amíg társa segítségért futott. Csak akkor merészkedtem elő, amikor már késő volt: a pázsit vörösben ázott körülötte, gyenge teste nem mozdult már többé.
Az egész miattam történt. Ha én is szembeszállok az idegenekkel, talán sebet kapok, de mindannyian megmenekülünk. Így viszont egy újabb ártatlan léleknek kellett fizetnie azért, mert én a biztonságot választottam a front helyett. Amikor a barátom visszaért, és meglátott a tetem felett, hideg és dühös tekintettel mért végig. Még magyarázkodni se hagyott időt, egyből a csillagom felé vette az irányt, én pedig a meglepettségtől mozdulni se bírtam: az fordult ellenem, akire mindig is felnéztem, az, akibe minden bizalmamat vetettem. Csak álltunk a gyepen, mint két ellenség, akik ősidőktől fogva gyűlölik egymást. Talán nem is voltunk sose barátok. Erőmet vesztve, félelemtől bénultan vártam a következő csapást, hogy véget vessen az életemnek, vagy megnyomorítson. Akkor értettem meg igazán, mit jelent az összefogás, milyen fontos a másik támogatása. Végül persze megmenekültem, ezt pedig az éjszakának köszönhettem: éjjel szupertelihold fénylett az égen, valami olyasmi, mint ami a karnevál idejére esik. Hatalmas volt, és hideg. De hidegsége minden örvénylő gyötrelmem ellenére jól esett. Hiába dideregtem, hiába fáztam annyira, nem az égitest közelsége, vagy a hőmérséklet hirtelen csökkenése miatt volt: mintha inkább belül fagytam volna jéggé, ahogy elvágtam minden kapcsolatot magam, és egykori hű barátaim között. Nem volt más hátra, csak vártam. Vártam a halált. Vártam arra a sötét órára, amikor az árnyak összesűrűsödnek a fejem felett, és súlyos átkuk alatt fulladozom. Mégsem haltam meg. Álmomban számtalan farkast láttam, mind közelebb jöttek hozzám. Bátran megérinthettem őket, szinte nem is törődtek idegen mivoltommal. Barátságos, lágy dallamot dúdoltak nekem, szövegét talán már hallhattad néhányszor. Mikor felébredtem, ezt a követ találtam magamon a hámmal. Sebem összeforrt, és megkezdhettem a birodalom kiépítését: határköveket kerestem, de már vigyázva, nehogy más területére lépjek. Azóta egyre többen csatlakoztak hozzám, és ez a hegyi rét már az ő otthonuk is egyben.
Egyetlen falkát alkotunk, ahol engem választottak vezetővé. De ha valaki letépné rólam a követ, erőtlenné válnék, és egyensúlyomat vesztve rogynék össze a porban. Ugyanúgy, mint minket, ezt is a Hold ereje táplálja, sőt, úgy tudom, most másnak is szüksége lenne rá.
- Komolyan megtennéd? - csillant fel a szemem. Lenyűgözött a történet, a medál eredete, és Zion végtelennek tűnő szeretete a falkatársa iránt. Még ha az életével játszik is, többet akkor sem helyezné magát előtérbe más kárára. Neki a csapat a fontos. Az alfa lassan bólintott, és együtt kezdtünk el rohanni a testvérpár irányába. Egy rekettyebokor tövében ücsörögtek, távol a világosságtól. Egyikük se nézett a szemembe: Alina most sokkal törékenyebbnek tűnt, mint valaha, sovány testét az ujjaimmal összeroppanthattam volna. Olyan esetlennek festett falfehérré vált arcával, remegő végtagjaival, hogy szinte azonnal megsajnáltam. Silver azonban a világért sem akart lazítani a szorításon, mintha csak attól félt volna, baja esik, ha egyedül hagyja egy percre.
- Csak egy kicsit, kérlek - könyörögtem halkan. - Nem akarom bántani én sem.
Ez úgy tűnt, hatott. Lassan enyhült az erő, egyre könnyebben tudtam mozdítani a kislányt: forró volt, biztosra vettem, hogy láza van. Ajka bíbora már kissé megfakult ugyan, de ezt betudtam az éjszaka szokatlan hidegének, amellyel mindannyunknak dacolnia kellett. Nem lehetett könnyű bunda nélkül kibírni.
Kiértünk. Falcon felénk ügetett, mintha nyugtalanította volna valami. Sosem volt ilyen: általában ő tért elsőként nyugovóra, és viszonylag későn is ébredt. Most viszont látszott rajta, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt, imbolygó mozgása arra engedett következdtetni, hogy valami nagyon nincs rendben. Végül is ezt meg tudtam érteni: mindannyian aggódtunk Alináért, az egyetlen tagunkért, aki tudott bánni a gyógyító nyílvesszőkkel. Ha ő nincs, elveszítjük minden reményünket, és idő előtt széthullik a falka.
Zion egy percig sem késlekedett, azonnal a lányra helyezte a kék követ. Vakító fényesség töltötte be az eget, a seb szinte összeforrt a kristállyal. Az alfa nem vesztette el a fejét, úgy tűnt, némileg meg is nyugtatta ez az esemény: a lányka megmenekült, és őt is életben tartja egy ideig a Hold fénye, legalább addig, amíg a sebesült vissza nem nyeri újra az erejét.
Alina azonban mindezek ellenére gyengült.
Nem értettem egészen, miért van ez így, amikor mindent megtettünk annak érdekében, hogy életben tartsuk az illetőt. Falcon lemondóan bújt falkatársa mellé, hogy bundája hőjével melegítse a hidegben. Alina szemmel láthatóan hálás volt ezért, de vékony ujjacskái már nem tudták átkarolni a sötétbarna nyakat: karja ernyedten csúszott le a farkasról, aki kétségbeesetten ugrott fel. Mindannyian abba az irányba tekintettünk, ahova ő is: a kő elfeketedett, sötétség gomolygott egykori színes belsejében. Mi történik most?
Messze felettünk hatalmas fellegek gyülekeztek, szinte teljesen elnyomva az égitest erejét. A vastag felhőrétegeken át mégis beszűrődött egy kis fény, de éppen csak annyi, hogy a körvonalak valamennyire kirajzolódjanak általa. Tanácstalanul álltunk az áldozat felett, ő azonban kíváncsian nézett vissza ránk: mintha kicsit furcsállta volna, hogy mind a hárman itt vagyunk.
Kissé távolabb, a fák takarásából már- már elkezdtek szállingózni a többiek is; eleinte ritkásan jöttek, majd egyre többen és többen jelentek meg mellettünk, szépen, sorban, egyetlen lépést sem siettek el. Én egy kissé hátrébb húzódtam, engedtem, hogy Silver letérdeljen húgocskája mellé, és suttogva, kedves szavakkal biztassa, keltegesse. Alina most olyan volt, mintha nem is közénk tartozna: arca vakítóan fénylett, meleg mosolyra húzta száját. Hófehér ruhája szinte lebegett rajta, törékeny testét épphogy csak be tudta takarni.
Végül is, nem történhet baj. Mellkasa, noha rendszeresség nélkül ugyan, de fel- le emelkedett lassan, így biztosra vettem, hogy csupán a kimerültség miatt nem akar felkelni.
Időközben a kő visszanyerte kékségét, ismét feltöltődött a holdfény erejével, hogy erőt adjon a következő sérültnek.
Silver a földre rogyott. Zaklatottságának nem mutatta jelét, talán attól félt, hogy valaki meglátná, rosszabb esetben esetleg még szóvá is tenné gyengeségét. Ugyanakkor tudtam, hogy abban a pillanatban, a szíve mélyén eltört benne valami. Valami, ami mindezidáig élénken lobogott benne, a fiatalos tűz lángja mintha egyszerre kialudt volna.
- Csak bírd, amíg eltöröm a nyakát... kérlek... - igazította meg tejfölszőke tincseit. A hajnalkék szempár újra rászegeződött, mintha tőle várna egy utolsó megerősítést. - Nem hagyom, hogy így végezd. Most az egyszer hagyd már, hogy segítsek! - ölelte magához óvatosan.
Láttam rajta, hogy még mondana valamit, de nem találja a szavakat. A félelem mindkettőnket megbénított, úgy bámultuk a kislányt, mintha most láttunk volna először hozzá hasonlót.
- Telihold van. De hát akkor miért...? - szipogtam.
- Már nincs velünk - ez a kijelentés úgy vágott mellkason, mintha ólomgolyót lőttek volna a szívembe. - Vége van.
- De a nyíl... - tátogtam. Szavak már nem jöttek a nyelvemre, meleg levegőt is alig préseltem ki összeszorult torkomon. Éreztem, hogy belülről emészt fel a mardosó üresség, megbénítva az izmaimban pihenő erőt. - Mit rontottunk el?
Bármennyire is fájt, erősnek kellett lennem: nem gondolhattam önző módon a magam bánatára, amikor Silver a húgát vesztette el. Nekem csupán barátom volt a farkaslány, de sosem tudtam talán a testvéremként szeretni.
- Bárhogy is legyen, ezt nem tudtuk elkerülni - lépett mellém Falcon. - Alina elvégezte a feladatát.
Őt is átöleltem. Bundája tömött volt, de kissé szúrós. Jelen pillanatban azonban ez érdekelt a legkevésbé, csak az illatát akartam érezni, és mellette maradni, hogy ő se legyen egyedül. Noha az esetek többségében szerette eltitkolni érzéseit, tudtam, hogy ő tisztel a legjobban.
- Éppen, amikor a bizalmába fogadott... - zokogtam.
- Ne most - morogta testőröm. - A neheze még hátravan. Kapcsolatban állunk, tudod, és ha csak egyetlen láncszem is sérül...
- Ne! - kiáltottam azonnal. - Akkor inkább most bontsuk fel a szövetséget! - Silver a fejét csóválta.
- Túl későn kaptál észbe. Ez az, amit nem lehet megtenni, mivel...
- Várj - szakítottam félbe. Valami még mindig nem volt világos ezzel kapcsolatban. - Úgy érted, megmásíthatatlan? Tehát ha engem megölnek, azzal a te életed is véget ér?
- Pontosan. De még sok olyan dolog van a világon, amit nem sikerült kipróbálnom, és a küldetésemnek is szeretnék eleget tenni. Szóval ne most próbálj meg meghalni, jó?
A vörösesbarna farkas kissé közelebb húzódott hozzánk. Együtt bámultuk a csillagtalan éjszakát, ugyanúgy, ahogy régen. Titkon vártam, hátha megszólal a Csalogány, és erősebb alakomban másként dolgozhatom fel a nap felkavaró eseményeit.
De ez nem történt meg.
Mintha még a természet is ellenünk játszott volna. Silver a magasba lökte magát, és támadó pózt vett fel: talán még mindig nem akarta elfogadni tehetetlenségét, és az utolsó utáni pillanatban is húgáért küzdött. Elrugaszkodott a talajról, és fogát az előtte álló farkasba mélyesztette.
Az illető szemmel láthatóan cseppet sem zavartatta magát, némán tűrte, ahogy a fiatalabb levezeti rajra felgyülemlett feszültségét, és csak utána szólalt meg:
- Biztos vagy benne, hogy átgondoltad ezt?
Silver hitetlenkedve hátrált pár lépést, végül megállt.
- Észre se vettelek. Most máshol járnak a gondolataim - fordította el a fejét szégyenlősen - , ne haragudj.
- Menj csak - állt félre a hatalmas farkas. - Ma nem kell őrködnöd.
- Köszönöm - folytatta útját, mintha mi se történt volna. Elgyengült teste pár méterrel távolabb esett össze a porban. Zion nem vette le róla a szemét, figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatát.
- Annyira élni akart - suttogta maga elé. Hangja hörgésbe fulladt. Szaggatottan vette a levegőt, és minden tagja egyszerre kezdett remegni. Ismét az esetlen fiatalt láttam magam előtt, aki nem fél kimutatni valódi érzéseit. - Miért nem rám támadott?
- Mert felülmúltad volna az erejét. Túl gyáva volt ahhoz, hogy szembeszálljon veled, és vállalja a halált.
- Nem akarok tovább szenvedni - felelte, mintha meg se hallotta volna a vigasztaló szavakat. - A csillag a mellkasom felett van kicsivel.
- Tudok róla - vette fel Zion is az emberi alakját. - Viseld a követ az éjszaka alatt.
- Nincs szükségem a segítségedre - állt fel újra. - Nekik csak Alina kellett, elég nagy veszteség így is. Ma már úgyse jönnek vissza, miért kellene akkor hordanom?
- Nem is tőlük féltelek, hanem magadtól - emelte fel a földről, és tenyerét feje alá helyezte, hogy mélyen a szemébe nézhessen. A rubinvörös szempár még az eddiginél is égetőbben ragyogott, Silver üveges tekintete  teljes kiábrándultságot sugallt. - Sose szoktál gondolkodni, egyszer ez lesz a veszted - fogta meg az ifjú jobb kezét. Csuklóján erős vágások éktelenkedtek, minden bizonnyal még a csapda nyomait hordozta magán. Fájdalmasan felszisszent, valahányszor véletlenül hozzáért. - Ezt is megúszhattad volna.
- De annyira utálok gyengének tűnni - szipogta Silver. Könnyei patakokban folytak le arcán, nyomukban forró csíkot húzva a sima bőr felszínén. - Nekem már az is elég lett volna, ha nem avatkozik bele a kettőnk vitájába. És most mindenem odalett... - fejét Zion mellkasához szorította. Keserves zokogása éles késként fúródott szívembe. Tudtam, hogy ő végig mellettem volt, mert nem akarta, hogy bajom essen. Mindössze a féltő szeretetének lett ilyen drága ára. Ehhez képest én még nem is adtam bele mindent, csupán kísérleteztem az erőmmel.
Utánuk indultam. Abban a pillanatban nem érdekelt már, milyen dühös lesz rám, vagy leszid, amiért ismét haszontalan voltam, csak mellette akartam maradni, hogy érezze, én is osztozom fájdalmában, nem egyedül kell cipelnie ezt a nehéz terhet.
- Várj, nem mehetsz még! - kiáltott utánam Falcon. - Hagyd őket egy kicsit kettesben, ilyenkor nem tanácsos zavarni... - köhögni kezdett. Mély, reménytelen fuldoklás tört rá, tudtam, hogy azonnal segítséget kell hoznom. De kitől? Zionhoz most nem fordulhatok, Alina nincs többé, más pedig nem ismerek...
- Ti ott! - hallottuk az alfa kiáltását. - Nem esett bajotok?
- Nekem nem - üvöltöttem vissza, és letérdeltem a fulladozó farkas mellé. Egy fél másodpercig abba is hagyta, de utána ismét légzési nehézségei keletkeztek.
- Falcon, te nyomorult - érkezett meg Silver. - Ezt te sem gondolhattad komolyan. Mi volt köztetek? - a fiatalabb ártatlanul pillantott rá. Nem igazán értette haragjának okát, hiszen  most kérte számon először ilyen indulatosan. - Azt kérdeztem, mi volt köztetek? Felelj!
- Mi lett volna? - kérdezett vissza, amikor kicsit erőre kapott. - Ugyanaz, mint ami téged Aidához fűz. Semmivel se több.
- Nem emlékszem ilyesmire - tűnődött Zion. - Azután történt volna, hogy hozzánk került?
- Azt mondtad, kell mellé egy harcra képes farkas - jegyezte meg Falcon, és ismét köhögni kezdett.
- Ti pedig szövetséget kötöttetek a távollétemben - egészítette ki a történetet.
- Kire másra hagyhattad volna? Egyedül voltam ott, késtek a többiek.
- Akkor sem rád gondoltam. Ingáztál a két falka között, ahogyan ő is tette, hogy bíztam volna benned?
Válasz helyett ismét köhögni kezdett. Eleinte azt hittem, azért, hogy időt nyerjen, és óvatosan átöleltem. Meg akartam nyugtatni, hátha jobban lesz, de éppen az ellenkező hatást értem el vele: mellkasa erősen összerándult, és valami meleg ömlött a karomra.
Vér volt.
A meglepettségtől mozdulni se mertem, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak az illetőnek. Lassan simogatam a hátát, és mélyen belélegeztem a bundájából áradó enyhe fahéj illatát.
Erről beszélt volna Silver? Ezt jelentené a felbonthatatlan szövetség?