Nightingale - Farkasok között [BEF.]

4- A másik csapat

- Látom, jól működött a terv - lépett a földön fekvő farkas mellé egy ifjú alak, akit még életemben nem láttam: hófehér haja volt, talán a válláig érhetett, testét viszont sötét ruha takarta, alig tudtam kivenni valódi méretét.
Ha az ösztöneimre hallgattam volna, már régen biztonságba vonultam volna, ahogy az okosabbak tették, valami azonban azt súgta, maradnom kell még; Falcon minden bizonnyal nem tud magáról, könnyen befolyásolható, éppen ezért hatalmas bajba kerülhetünk még miatta. Lehetséges, hogy végig ő állt volna a háttérben? Talán tervezte, hogy Roger és Falcon összeverekedjenek?
Ezekre talán sosem kapom már meg a választ.
- A korcs velünk jön - adta ki az utasítást, mire néhány szürkés farkas jelent meg. Bundájuk szikrázott a sötétben, világosan látni lehetett, ahogy körbeállják, és szűkülő gyűrűjük lassan bezárul.
- Ezt nem engedhetem! - szaladt ki a számon. A fiatal azonnal felém vetette tekintetét, egyből rájöttem, hogy meggondolatlan voltam. - Úgy értem... ő hozzánk tartozik.
- Na és akkor mi van? - kérdezte hidegen. - Megvéded azzal a gyenge testeddel? Akkor te is ugyanúgy végzed, mint ő. Mellesleg, ha nem látnád, éppen az irányításom alatt áll.
Hátranéztem. Falcon szeme jeges fényt vett fel, szívbemarkoló látvány volt így állni az előtt, aki a lehetséges barátom lett volna.
- Tépd szét őket - tagolta a szavakat. Ereimben megfagyott a vér, amikor láttam Falcont, hideg kék szemekkel felém közeledni, úgy, hogy tudtam, már semmit se tehetek. Ezek az első napjaim itt, és még nem tapasztaltam ki, hogyan védjem meg magam, melyek a legbeváltabb harci technikák, vagy melyek az ellenség gyenge pontjai.
- Aida, el onnan! - ordította Roger, de már késő volt: túlságosan megbíztam falkatársamban, annak ellenére, hogy még csak pár napja vagyok velük. A farkas rám vetette magát, ott marcangolt, ahol csak ért. Fájdalmat nem éreztem, rettenetes sokk kerített a hatalmába, amelytől képtelen voltam szabadulni: miért történik mindez? Hol vannak a többiek?
Valószínűleg megint egyedül hagytak.
Az éj sötét palástként fedte el szemem előtt a tájat, csak a vad szelet éreztem, és a vér fémes szagát. Falcon úgy tombolt, mint aki megőrült, talán meg is ölt volna, ha nem állítja le a fehér hajú.
- Elég! - ragadta meg a gesztenyebarna bundát - ő élve kell nekünk.
- Élve?! Mit akartok már megint? - tűnt fel a semmiből Roger alakja.
- Ebbe ne köss bele. A csalogány hatása alá kerülve egyébként is a markunkban vagytok. Éppen elegendő egy sérült fél, és már hozza is a többieket. Milyen aranyos! - ezzel felkapott a levegőbe, és hanyagul Falcon hátára dobott. A fiú farkasként is éppolyan törékenynek tűnt, mint emberként, azonban jóval nagyobb erővel rendelkezett, mint sejtettem.
Szinte azonnal lecsúsztam róla, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy még tudok járni. Különben is, ki tudja, mit fog tenni, ha még Roger elkeseredett hívószavára se reagál?
- Álnok banda! Csak egyszer kerüljetek a kezeim közé! - morogta a vezérünk.
- Ostobaságot beszélsz - állt meg a fehér hajú ifjú. - Hiszen még átváltozni is képtelenek vagytok, az a madárka uralja minden erőtöket. Nem úgy, mint mi, akik bármikor alakot válthatunk. Ugye bánod, hogy annak idején magad ellen fordítottad a falkát?
- Milyen falkát? - nyöszörögtem erőtlenül.
- Fogd be a szád! - ordított rám. - Te is csak egy korcs vagy, ahogy ezek itt. Nem vagy képes teljes átváltozásra, amíg velük vagy.
- De én nem is szeretnék! - kezdtem veszekedni. - Haza akarok menni, nem ugatni a holdat!
- Azzal már elkéstél, újonc! - morogta az ifjú, miközben valami furcsát kötött a szám elé. - Most pedig vagy velünk tartasz, vagy takarodj haza! Nem kislányoknak való helyre viszlek.
Válaszolni akartam, de nem tudtam beszélni. Mintha megbénították volna a nyelvem, egy hangot se tudtam kipréselni a torkomon. Éreztem a súlyos lépteit, amint egyre csak távolabb kerülünk a barátaimtól.
- Zion! - ordította egy hang a távolból, amire a fehér hajú egyből felkapta a fejét. - Nagy baj van, főnök! - csendben vártuk, hogy ideérjen a küldött: szalmaszőke haja lobogott a szélben, smaragd szemével idegesen meredt a távolba. Arca pirosan lüktetett, homloka gyöngyözött a nagy futástól, mégsem lassított le egészen addig, amíg szemtől szembe nem került velünk. - A kémünk... - itt elcsuklott a hangja. Pihennie kellett, hiszen szíve egyre nehezebben tudta diktálni a futáshoz szükséges őrült tempót. - A kémünk... - kezdte újra. - Az a kis mihaszna megszökött... sehol sem találjuk, pedig átkutattunk érte mindent a hegyekben - Zion hideg pillantására azonban tovább folytatta. - De meg fogjuk találni. Ha addig élek is, megkeresem és visszahozom a falkába.
- Ajánlom is, máskülönben a fejedet veszem - zárta le a témát. Kegyetlennek éreztem ezt a büntetést, bár próbáltam abban bízni, hogy csak meggondolatlanságból mondta. Így nagyon hamar elfogyna a falkája, hiszen nálunk is elvesztek páran, mégsem öltük meg őket.
Miattuk vagyok most itt. Ki kell szabadulnom. De hogyan?
Kissé beljebb sétáltunk a hegységben. Ahogy haladtunk felfelé, egyre inkább éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik: sűrű köd telepedett a vidékre, fekete hegycsúcsok magasodtak a végtelen semmi felé. Minden bizonnyal már nagyon messze voltunk Rogeréktől, hiszen egész este úton voltunk megállás nélkül.
Szabadulni akartam. Mégpedig azonnal. Megvárni, amíg elkapnak, és újult erővel kitépni magam a karmok szorításából, hogy lássák, nem lehet velem csak úgy játszadozni. Bár még sokat kellett tanulnom. Segítséget nem kérhettem, Zion falkáját még annyira sem ismertem, mint a sajátomat. De vajon hogy mehetnék vissza?
Már éppen kitaláltam egy ütős tervet, amikor hirtelen megálltunk: nem tudtam, hol vagyunk, és miért jöttünk ennyire a hegyekbe, de rosszat sejtettem. A levegő kegyetlenül hideg volt, szinte lélegezni is alig bírtam. Fájt még a sebem, de különösen a Falcon általi sérüléseimen járt az eszem. Ha így kijátszotta ellenünk az egyik barátunkat, mikre lehet képes még? Biztosan rengeteg álnok ötlet lapul még az elméjében, és majd pont akkor fogja őket bevetni ellenem, mikor a nem számítok rá. Résen kell lennem. Mielőbb ki kell ismernem a gyenge pontjait, hogy elpusztíthassam őt, és a csatlósait.
Azonban hiába jöttünk meg, hiába kezdett ideszállingózni a falka, mégsem történt semmi. Zion arcát kémleltem, de mindhiába: ő csak várt. Komoran bámulta a semmit, mintha valami megfejthetetlenen gondolkozna éppen. A farkasok is elcsitultak, itt- ott kisebb kupacokba tömörülve feküdtek a fák alatt.
Csak mi voltunk még talpon. Ismét úrrá lett rajtam a félelem, és hiába volt ez kitűnő alkalom, hogy kitépjem magam a szorításból, valamiért mégsem tettem meg. Zion csak állt, szótlanul. Mintha talán egy pillanatra meg is feledkezett volna rólam, akit éppen a kezében lóbált. Biztos voltam benne, hogy keres valakit. Valakit, aki hiányzik a falkából, éppen úgy, ahogy én is.
Ezek szerint mégiscsak van menekülési útvonal.
- Az az átkozott lány... - szorította ökölbe kezét a vezér. - Meg fogjuk találni.