A könnyeimnek nem tudtam gátat szabni, a forró sós cseppek végigfolytak az arcomon,hogy aztán a kulcscsontomnál a polómra hulljanak. A torkomban fojtogató gombóctól egy szót sem tudtam szólni,csak Itachi feketésbarna szemébe bámultam és minden erőmmel próltam állva maradni. A mellkasomban dobogó szívemet elviselhetetlen fájdalom mardosta.
-Miért....?-szólaltam meg,a hangom szánalmasan csengett.
-Teljesen mindegy. Sokkal jobb lesz így nekünk.-válaszolta és megrázta a fejét. Fekete tincsei amibe pár órája még én is beletúrhattam, repültek a fiú arca mellett, mintha csak a szél kapott volna beléjük.
-Nekünk?-nevettem fel fájdalmasan.-A magad nevében beszélj,nagyon jól tudod hogy ez nekem mennyire fáj!-szinte kiáltottam végét. A fájdalmammal düh keveredett,csalódottság és keserűség.
-Tönkrementünk volna!-emelte meg a hangját. A szeméből hasonló érzések sütöttek mint az enyémből.
-Akkor menj.-mondtam és a szemébe fúrtam [szemed színe] színű íriszeimet. Utat engedett a könnyeinek és megpöckölte a homlokomat.
-Megyek.
----------Time skip--------
5 év telt el azóta. Általában otthon rohadok és senkivel sem találkozom. Valaki kopog. Szokás szerint nem várok senkit,így izmaimat megfeszítve állok fel a kanapémról,a zsebembe süllyesztve egy kunait. Kinyitom a bejárati ajtót és kemény 180 centivel találom szembe magam,mire felszalad a szemöldököm. Az orromba férkőzik a régen érzett illat. A könnyeim elerednek,a szívem olyan gyorsan vert,mint ahogy a kalitkába zárt madár repked a szabadulást remélve. Ott állt velem szemben. 5 év után. Ugyan azzal az illattal, ugyan olyan kisugárzással. Felnéztem rá,mire ő kitárta a karjait.
-Szeretnél még?- köpni nyelni nem tudtam,egy szó nélkül a karjai vetettem magam.
