Szabad egy táncra? (Befejezett)

Harmadik lépés

Rosemary

A pokolba veled Nalu Ashford! Durcásan ültem az ágyamon. Mit puszilgat?! Szerencséje volt, hogy találtam egy érdekes könyvet, így a vacsoráig azt bújtam, mikoris John bekopogott a szobámba és szólt, hogy az ételek elkészültek és rám várnak. Hirtelen felpattantam, a könyvet az ágyra dobtam és sietősen elindultam lefelé. Azonban... ő nem volt lent.
- E-elnézést...- fordultam az idős inashoz.- Hol van Nalu?

- A kisasszony nemrég szólt, hogy ma nem óhajt vacsorázni- felelte.
- Ó... értem... Köszönöm...- ültem le az asztalhoz kedvetlenül. Nem tudom miért. Az iménti izgalom egyik pillanatról a másikra eltűnt belőlem.
Nem sokat ettem aznap este... Nem volt se kedvem, se étvágyam... Helyette csak pakolásztam a borsókat a tányéromon.
- Valami baj van?- szólalt meg hirtelen Anne. Igencsak fiatal asszony volt, és igencsak szép. Hosszú, szőke haja kicsit világosabb volt, mint Nalué és kontyba volt fogva, míg a lányáéhoz hasonló tengerkék szemei az én tekintetem keresték.
- N-nem... Nincs...- feleltem kissé leszeggett fejjel.
- Nem úgy festessz lelkem...- simogatta meg a kézfejem és rám mosolygott.- Nyugodtam fordulhatsz hozzám, ha valami gondod van.
A szavai elképzelhetetlenül jól estek. Miután nagyjából hat évesen elvesztettem az édesanyámat, engem és a húgomat főleg a nagymamánk nevelt. És ezt a bizonyos anyai szeretetet nem sokat tapasztaltam... A húgom, Lily mindigis mindenben sokkal tehetségesebb volt, mint én, ezért vele többet is foglalkoztak. Azonban mivel én vagyok az elsőszülött, én és majd a jövendőbeli férjem fogja kapni apám birtokainak nagy részét. És ő ehhezmérten is nevelt. Mint egy jövendőbeli főnemest.
A vendéglátóimat viszonylag hamar otthagytam, nem volt kedvem tovább ücsörögni mellettük Nalu nélkül. Inkább kifelé indultam, hátha egy kis friss levegő kitisztítja a gondolataim.
Az Ashford családnak egy hatalmas, gyönyörű kertje volt a ház mögött. Rengeteg sövény, borostyán, rózsa, árvácska, ibolya, tulipán, kardvirág, liliom, margaréta, bársonyka, kamilla, aranyeső, gyöngyvirág, medvehagyma, levendula és még egy csomó féle virág szegélyezte az apró kövekkel kirakott utat, ami egyenesen egy aprócska tavacskához vezetett a kert közepébe.
- Ilyen törékeny ifjú hölgynek nem ajánlatos kint kószálnia este!- hallottam meg egy hangot magam mögül, mire megfordultam és elkezdtem keresni a tulajdonosát. Alaposan körbe néztem, de nem láttam sehol, majd a szemem sarkából megpillantottam. A tekintetem kissé feljebb vezettem és valóban ott állt a szobájából nyíló erkélyen és a korláton támaszkodott.- Csakhogy észrevettél Rosey.
- Rosemary- javítottam ki.
- Nekem örökre Rosey maradsz- nevetett.
- Nem. Hívj rendesen Rosemarynek- fontam össze a karjaim és elszakítottam róla a tekintetem. Akkor vettem észre, hogy még mindig őt bámultam. Miért vonzza ennyire a figyelmet? Mert fiúsan öltözködik? Mert állandóan vigyorog és heccel? Vagy mert ennyire jól áll neki az az átkozott mellény? A pokolba is... Ki fogom deríteni!
- Nem nem- csóválta meg a fejét mosolyogva.- Roseynak foglak hívni. Illik rád ez a becenév.
- Hm. Ahogy gondolod. Majd másnem nem hallgatok rá!- duzzogtam.
- Rosey.
- Mi van már?- mordultam rá, mire diadalittasan elvigyorodott. A fene vigye el... Hallgattam az ostoba becenévre, amit adott nekem...- Utállak!
- És, miért kószálsz kint vacsora időben?- engedte el a füle mellett a kitörésem.
- És te miért nem jöttél vacsorázni?- válaszoltam ugyancsak egy kérdéssel, mire felnevetett.
- Hékás, én kérdeztem először. Egyébként meg... Mert nem volt kedvem.
- Nem volt kedved...?- gondolkodtam el a hallottakon.- Miért?- faggattam tovább, mire sóhajtott egyet.
- Nemsokára jön haza a bátyám... És aggódom. Rossz előérzetem van vele kapcsolatban. Nem volt mindig túl rózsás a kapcsolatunk, de... Most különösen rossz érzés fogott el a gondolatra, hogy hazajön... De mindegy. Valószínűleg csak képzelődöm...- vakarta meg nevetve a tarkóját.- De most te jössz. Miért léptél le ilyen korán a vacsora asztaltól?
Csendben, kissé leszegett fejjel gondolkodtam egy picit, mielőtt újra a szemébe néztem és válaszoltam volna.
- Tulajdonképpen... Nem tudom... Nem voltam éhes...- motyogtam.
- Vaaagy, hiányoztam mellőled- incselkedet.
- Nem! Biztos nem! Eddig is meg voltam nélküled, ezután is meg leszek!- fordultam el sértődötten és már épp menni készültem.
- Ez cuki. Durcázik- nevetett.
- Még mit nem!-rivaltam rá, mire ugyanúgy folytatta a hahotázást.- Nalu Ashford! Azonnal hagyd abba!
- Mert ha nem?- vigyorgott rám. A fene... Nem volt egy jó indokom sem...
- Mert...mert...mert csak!
- Jól van, jól van... De csak azért mert te kéred- kacsintott.
- Hm! Hagyj békén!- fordultam el tettetett sértettséggel. Valójában... Inkább zavarban voltam.... Mit kacsintgat rám?! Közben hallottam, hogy a hátam mögött újból nevetni kezdett.
- Naaa. Ne durcázz már- törölgette a nevetéstől előtörő könnyeit.- Jó, tudod mit?- azzal két kezét a korlátra tette és...leugrott.
A szemeim elkerekedtek és teljesen pánikba estem, ám Nalu magabiztosan, páros lábbal érkezett a talajra.
- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet?- egyenesedett ki és felém nyújtotta a tenyerét. Csak hüledezve, pislogás nélkül meredtem rá.- Mi a baj?
- Te teljesen megőrültél?! Leugrottál az erkélyről!- kezdtem el alaposan átvizsgálni, hogy nem esett-e semmi baj, mire csak felnevetett.
- Ugyan már. Kutya bajom. Nem először csinálom- fogta meg a karján lévő kezem, mire összehúztam a szemeimet.
- Önveszélyes vagy- vágtam hozzá.
- Az lehet- vonta meg a vállát, majd kacsintva egyet hozzátette.- De rád is veszélyes vagyok. Na mindegy. Gyerünk!- azzal szorított egyet a kezemen és elkezdett maga után húzni. Csendben hagytam, hogy vezessen. Hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen? Leugrani egy erkélyről, nő létére? Mégis mennyire ment el ennek az a maradéknyi csöpp esze is?
Pár perc múlva megálltunk a kert közepén lévő tavacska mellett, nevetve megforgatott, majd hátradőlt a fűben és lehunyta a szemeit.
- Élvezed ezt, igaz?- kérdeztem cinikusan.
- Nagyon is- vigyorgott.
- Gondoltam.
Ekkor megsimította maga mellett a zöld pázsitot, jelezve, hogy csatlakozzak hozzá. Sóhajtottam, majd leültem mellé. Pár percig néma csendben bámultunk magunk elé, elvoltunk a magunk kicsi világában, amikor egyszercsak felület és a mellette lévő tőről leszedett egy fehér kamillát és a hajamba tűzte.
- Jól áll. Illik hozzád. Ugyanolyan pici, mint te. Na meg szép...- mosolygott, aztán eszébe jutott valami.- Tényleg, akartam már kérdezni!
- M-micsodát...?- kérdeztem rá bizonytalanul.
- Voltál már valaha szerelmes?- vigyorgott.
- M-miért kéne nekem erre az ostoba kérdésre válaszolnom...?- pánikoltam be. Valamiért nem akartam elmondani neki az igazat.
- Mivel úgyis egy házban fogunk élni még egy kicsit több, mint két hónapig, jobb, ha megszokjuk egymás közelségét- hajolt hozzám vészesen közel, amitől éreztem, hogy elvörösödik az arcom, majd felnevetett.- Csak vicceltem. Nem kell válaszolnod. Csupán kíváncsiskodtam.
- N-nem... Igazán szerelmes még sosem voltam...- nyögtem ki nagy nehezen, mire látszólag meglepődött.
- Nem? Hogyhogy?- kíváncsiskodott tovább.
- Nem tudom... Nem igazán akadt olyan fiú eddig a közelemben, aki úgy kiváltképpen felkeltette volna az érdeklődésem...- motyogtam magam elé nézve.
- Hm... Valóban...?- gondolkodott hangosan.
- I-igen...-motyogtam magam elé. Roppant kellemetlen volt erről beszélni. Most őszintén, ennyi idősen már mindenkinek tetszett minimum egy fiú! Nekem miért nem...?
- Nos, akkor nem tehetünk mást...- tápászkodott fel mellőlem, majd elém állva a kezét nyújtotta nekem.- Majd én elcsábítalak!
Nagyjából fél percen keresztül teljesen döbbenten meredtem rá.
- Te? De hiszen te lány vagy- pislogtam nagyokat.
- És? Kit érdekel?- mosolygott.
- De hát... Úgy a normális, ha egy lány és egy fiú alkot egy párt...- ekkor szótlanul leguggolt elém.
- Relatív, hogy kinek mi a normális. Lehet, hogy neked az, nekem ez, másnak meg más. De mindenki csak maga tudja eldönteni, hogy kivel akar lenni. Szóval, ha sosem voltál még szerelmes, akkor majd én elcsábítalak és megmutatom milyen érzés!- mosolygott és újból a kezét nyújtotta felém.
- Ez teljesen őrültségnek hangzik... De legyen. Ahogy akarod- adtam be a derekam és a tenyerem az övébe csúsztattam, ő pedig felhúzott a fűből. Ám ez a mozdulat túl nagy erővel történt meg, így teljesen magához rántott.
A szívem majd' kiszakadt a helyéről, amikor nekiütköztem a mellkasának. Ám ahelyett, hogy azonnal eltolt volna magától, átkarolta a hátam és még jobban magához ölelt. Hallottam, ahogy a szíve gyors ütemben ver és éreztem, ahogy az állát megtámasztja a fejemen. Furcsa, mégis jó és meleg érzés volt. Úgyhogy egyáltalán nem volt ellenemre. Óvatosan a dereka köré fontam a karjaimat és még közelebb húzódtam hozzá, mire sóhajtott egyet. Megkönnyebbült volna?
Pár percig csak hallgatásba burkolózva ölelkeztünk. Egyikőnknek sem akarta elrontani a pillanatot és nem is tudtunk volna mit mondani. A helyzet ahhoz túl abszurd volt.
Aztán -mint egyszer mindennek- ennek a pillanatnak is vége lett. Lassan elengedtük egymást. Olyan volt, mintha kiszakadt volna belőlem egy darab azzal, hogy nem érezhettem már közvetlen közelről az érintését... Te jóságos ég, mikre gondolok?
Hirtelen megragadta a kezem.
- Gyere Rosey, keressünk valami rágcsálni valót!- kezdett el húzni maga után, vissza a házba.- A konyhába még biztos maradt süti!
Visszasétáltunk a főépületbe. A villanyok már le voltak kapcsolva, úgyhogy az ajtón belépve Nalu előkeresett egy mécsest, gyertyát és gyufát, és azokkal osontunk ki a konyhába.
Szerencsénkre volt még néhány sütemény az előző esti bálból, köztük linzer és isler, kókuszgolyó, almáspite, meggyes rétes, szedres piskóta, a tetején parcipánnal, browni, muffin és ilyenek.
Elővett két tányért, villákat és egy kést, majd kettévágta a megmaradt szeletet az epres tortából.
- Tessék, ez a tiéd- nyújtotta át az egyik adagot, amit mosolyogva átvettem. Nyugodtan elkezdtem falatozni az édességemet, amikor hirtelen Nalu felém nyújtotta a villáját, rajta egy kis darab tortával.
- M-mi az?- húztam fel az egyik szemöldököm.
- Csak nyisd ki a szádat- nevetett.
- De minek?
- Csak csináld!- forgatta a szemét, mire eleget tettem a kérésének, ő pedig a számba adta a falatot.
Éreztem, hogy egy halvány pír kúszik fel az arcomra. M-mégis mi volt ez?!
- Na? Ízlik?- kérdezte.
- I-igen...- motyogtam egyre vörösebben, azonban ezt nem hagyhattam revans nélkül, így én is ugyanúgy tettem, ahogy az előbb ő. Annyi különbséggel, hogy a szőke lány egy pillanatig sem ellenkezett, azonnal megette a villára szúrt falatot.
- Alapjáraton jobban szeretem a vanília tortát, de ez sokkal jobban ízlett...
- Hogyhogy?- néztem a szemébe érdeklődve.
- Mert tőled kaptam- kacsintott.
Azonnal elfordítottam az arcom és a kezem a szám elé raktam. Te jó ég, még jobban elvörösödtem... Mi a fene van már velem?!
Nagyjából negyed órája dézsmáltuk már az édességeket, amikor lépteket hallottunk az előtér felől.
- N-nalu... T-te is hallod...?- fodultam felé ijedten, mikor megragadta a csuklóm és elkezdett az emeleti lépcső felé rohanni.
- Ez valamelyik ősöm lesz, úgyhogy futás!- nevetett. Olyan szabad és önfeledt mosolya volt. Irigyeltem.
Gyors ütemben felkaptattunk az emeletre, majd a szobáink ajtaja előtt megállva elnevettük magunkat. Az egész helyzet annyira komikus volt. Már lassan éjfél környékén járt az idő, mi pedig édességet csentünk a konyhából és futottunk, hogy ne szidjanak le minket.
- Nos akkor... - egyenesedett ki.- Ideje elmenni aludni. Jó éjszakát Rosey!- intett még párat.
- Neked is Nalu!- nyitottam ki én is a szobám ajtaját.
- Nocsak, nem akadt ki, hogy Roseynak hívtam...- hallottam még az utolsó mondatát, majd becsukódott mögötte az ajtó.
Fáradtan dőltem le az ágyamra. Mégis mi a csuda van velem? Akárhányszor csak heccel az a lány, zavarba jövök és elvörösödöm. Mégis mi a csuda ez az érzés? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között nyomott el az álom.

Másnap reggel korán felébredtem, lezuhanyoztam, átöltöztem és halkan kisettenkedtem a házból. Mikor kiértem, halkan elkezdtem hívni azt, akit kerestem.
- Jesabel!- suttogtam a nevét, mire a lovak istállója felől feltűnt egy buksi, majd miután észrevett, elkezdett felém száguldani, majd hozzám érve rámugrott és ledöntött a lábamról.- Te jó ég! Óvatosabban!- simogattam meg nevetve a fejét. Ekkor én is önfeledtnek és szabadnak éreztem magam. Mert azt tehettem, amit szerettem volna. Bár, akkor még nem sejtettem, hogy mik várnak rám az elkövetkezendő hetekben.

Folytatás következik...