Szabad egy táncra? (Befejezett)

Hatodik lépés

Nalu

Hatalmas sárga fény suhant át az égen, majd pár másodperc múlva, az ágyúkéhoz hasonló, hatalmas dörrenések rázták meg az eget. Utáltam. Rettegtem tőle. Kiskorom óta féltem a viharoktól. És ez most sem volt másképp...
Összegömbölyödve feküdtem az ágyamban és minden dörrenésnél magamhoz szorítottam a párnámat. Csak legyen már vége... Nem akarom. Hagyják már abba! A könnyeim is lassacskán potyogni kezdtek.
-Ébren vagy még?- nyílt ki egyszer csak az ajtó. Rosemary volt az. Hálóingben, feltűzött hajjal nézett be, egyenesen rám. Ne, csak ezt ne! Bármit, csak ezt az oldalamat ne lássa!
A

lvást próbáltam színlelni, amikor is hatalmas dörrenés hallatszódott kintről.

- Nalu?- indult meg bizonytalanul felém. Ne, ne gyere ide!
Megállt az ágyam mellett és úgy nézett le rám, ezt követően pedig óvatosan lehajol és puha kezével végigsimított az arcomon. És akkor kint újból elsültek az ég ágyúi, így ismét teljesen megremegtem.
Leült az ágyam szélére és elkezdte simogatni a felkarom. Furcsa volt, főleg tőle. De valahogy... Megnyugtatott.
- Nalu... Félsz a vihartól...?- szólalt meg egy pár perccel később. Már éppen ráztam volna meg a fejem, hogy nemleges választ adjak, amikor újra hatalmasat dörrent az ég és ijedtemben, a párnámat elengedve átkaroltam a derekát. Fogalmam sincs miért tettem, de egyre jobban csak szorítottam ki szegényből a szuszt.
Ám nem taszított el magától. Elsőre meglepődött, de lassan leeresztette a kezét és elkezdte simogatni a rövidre vágott, szőke hajam.
- Szóval igen...
- N-nem tudom miről beszélsz...- motyogtam lesütött szemekkel. Nem akartam, hogy megismerje ezt a gyáva oldalamat. Hogy emiatt újra megutáljon és ne beszéljen többé velem. Hogy ne láthassam újra a mosolyot, hogy ne hallhassam ahogy nevet, hogy ne húzhassam az agyát mindenfélével...
- Nalu. Dadogsz és közben remegsz, mint a nyárfalevél- emelte fel a fejem, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, de inkább oldalra pillantottam.- Ne próbáld már meg elhitetni velem azt, hogy egyáltalán nem félsz, holott látszik rajtad, hogy rettegsz!
- Talán...- makacskodtam tovább, amikoris ismét hatalmasat dörrent, így szinte kitéptem magam a kezéből és a takarót a fejemre húzva remegtem. Nem akarom ezt... Legyen már vége... Ennyi volt, leszerepeltem előtte...
Lassan éreztem, hogy a paplan megemelkedik mögöttem és két vékony, gyenge kar a derekam köré fonódik. Lassú, ütemes levegővételét éreztem a nyakamon és minden egyes alkalommal, amikor kifújta a már elhasznált oxigént, egy kissé megborzongtam.
- R-rosey...? Te mit csinálsz...?- kérdeztem értetlenül.
- Voltaképpen magam sem tudom... Valami azt súgta, hogyha ezt teszem, akkor kevésbé fogsz félni...- motyogta a nyakamba.
- De... Ez így... Hogy is mondjam... Ez így nem kellemetlen...?- aggodalmaskodtam.
- Nem tudom... Annyira nem...- morogta, majd éreztem, hogy teljesen a nyakamba fúrja az arcát, amitől persze az én szívem meg kis híján kiugrott a helyéről.
- R-rosey! E-ez egy kicsit... H-hogy is mondjam...
- Rossz?- nézett a szemembe, mivel félig hátra fordítottam a fejem.
- Nem, nem rossz. Csak... Kicsit hirtelen- mosolyodtam el lágyan.- Nem szoktál ilyen lenni.
- Ne csináljam...?- kérdezte egyre halkabban, mire ismét csak mosolyogni tudtam.
- De. Csinálhatod, ha szeretnéd- simítottam meg az arcát, mire lassan megfordított, így már a teljes testem felé nézett. Kissé el volt pirulva és tanácstalanul a szemembe nézett.
Lassan és bizonytalanul átölelte a derekam úgy, hogy közben folyamatosan figyelte minden apró rezdülésem, ha valamit rosszul csinál. Amikor az ujjai összefonódtak a derekamon, hirtelen én is magamhoz öleltem, azonban olyan hévvel, hogy halkan sikkantott egyet és azonnal rám kapta a tekintetét.
- Ezt most miért kellett?- mérgelődött, mire felkuncogtam.- Na szépen vagyunk. Próbállak megnyugtatni, te meg jót mulatsz rajtam.
- És köszönöm, hogy próbálsz megnyugtatni!- öleltem teljesen magamhoz.
- Féleszű...- motyogta, mire ismét elnevettem magam.
Hosszú percekig csendben voltunk, hallgattuk egymás egyenletes légzését és a vihar is csillapodott egy kissé. Egyszer-kétszer a távolból még hallatszott a mennydörgés, de javarészt már csak az eső kopogott az ablakpárkányon.
- Rosey- simítottam meg dús barna haját, mire egy hümmögés volt a válasz.- Miért fekszünk mi ketten a takaróm alatt ölelkezve?
- Mert féltél a vihartól és én hősiesen megnyugtattalak- büszkélkedett, mire csak nevetni tudtam.
- És... Emiatt meg fogsz utálni...?
- Mi miatt?- értetlenkedett.
- Hogy félek a vihartól...- sütöttem le a szemem.
- Miért utálnálak meg?
- Mert... Mert gyáva vagyok...- emésztettem magam tovább.
- Nem vagy gyáva, csak buta- morogta, majd a két keze közé fogta ismét az arcom és egy kissé eltolt magától.- Szerinted azért megutálnálak, mert félsz valamitől? Nekem is vannak olyan dolgaim, amiktől félek, nem is kevés. Attól nem lesz valaki gyávább, hogy fél valamitől. És... Amúgy sem tudnálak megutálni...- fordította el egy kicsit az arcát.
- Nem? Hogy hogy?- kíváncsiskodtam.
- A-az legyen az én dolgom!- fújta fel kissé sértődötten az arcát.
- Jól van, jól van. Tehát nem tudnál megutálni- mosolyogtam.
- Valami olyasmi- bólintott.
- Hm... És ha most ebben a pillanatban megcsókolnálak?- kérdeztem egy kissé közelebb hajolva hozzá, nyomatékosítva a szavaim.
- Pofonvágnálak- felelte hidegen.
- És ha lefognálak és úgy csókolnálak meg?- folytattam a pimaszkodást.
- Megrúgnálak.
- Akkor azt hiszem ezt most kihagyom...- sóhajtottam kissé csalódottan.
Újból csend következett, majd ezt egy kis idő után megeléve, jobban magamhoz húztam és a mellkasára hajtottam a fejemet. Bal fülemmel hallgattam a szíve először gyors, majd egyre lassuló dobogását és egy kis idő múlva egy kicsi, törékeny kéz kezdte el cirógatni a hajam.
Éreztem, ahogy átjár a mellettem fekvő lány édes illata és ebbe majd' bele is őrültem. Legszívesebben tényleg megcsókoltam volna.
- Rosey- törtem meg ismét a csendet.
- Igen?- kérdezte továbbra is a hajammal játszva.
- Miért jöttél át eredetileg?
- Hogy megkérdezzem, hogy tudsz-e adni egy vastagabb paplant, mert fáztam. De, ez a probléma megoldódott- hallottam a hangján, ahogy lágyan elmosolyodik.- Most én jövök. Miért fész a viharoktól?- kíváncsiskodott.
- Nos...- köszörültem meg a torkom.- Ez egy kicsit hosszabb történet. Biztos érdekel?- tudakoltam, mire bólintott.- Akkor. Amikor kicsi voltam egyszer egyedül kellett itthon maradnom az öcsémmel, mivel a szüleimnek és a bátyámnak el kellett intéznie valamit a városban. Este is csak magunk voltunk és ugyanígy hatalmas vihar volt. Hatalmas villámok cikáztak, dörgött az ég és így tovább. Az ablakból néztem, mikoris egy villám belecsapott a pajtába és kigyulladtt. A tüzet nagy nehezen eloltották, azonban így is egy csomó állat bennégett, közdtük az akkori kutyám, Hector is, akit nagyon szerettem...- halkult el egyre jobban a hangom a fájdalmas emlékek hatására.- Azóta nagyon félek a viharoktól. Ennyi- fejeztem be a mesét.
Rosemary egy ideig csendben volt, már lassan azt hittem, hogy elaludt, amikor egy kicsit eltolt magától és nagy döbbenetemre egy csókot adott a homlokomra. Teljesen lefagytam, szinte levegőt venni is elfelejtettem.
- N-ne...?- kérdezte ijedten.- Nem volt jó?- pánikolt, mire lassan felocsúdtam a meglepettségből és megérintettem az arcát.
- De. Nagyon is- cirógattam lágyan a puha bőrét, mire a sötétben is láttam, hogy egy kissé elpirul. Gyengéden magamhoz öleltem, így most ő hajtotta fejét az én mellkasomra, ezúttal hozzám is bújt. Hagyta, hogy a karjaimmal körbe zárjam és teljes testtel magamhoz szorítsam, míg ő kezeit a feje mellé tette és lehunyta a szemeit.
- Eléggé fáradtnak látszol. Aludjunk?- kérdeztem a hátát simogatva, mire egy kisebb hümmögés volt a válasz.- Rendben. Jó éjszakát- adtam egy puszit a hajára.
- Jó éjt- motyogta és ő is megismételte a mozdulatsort, annyi kivétellel, hogy ő a nyakamra adta, amitől éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.
- H-hé! Tudod te hova adtad ezt a csókot?- kérdeztem döbbenten, ám csak halk, egyenletes szuszogást kaptam válaszul. Elaludt.
Sóhajtva fejem az övére hajtottam és követtem őt az álmok földjére.

Reggeli álmomból hangos kopogás ébresztett fel.
- Nalu kisasszony! Lassan délelőtt tíz fele jár az idő, ideje lenne felkelni és nemsokára ebédelni!- hallottam meg John hangját.
A szememből szépen fokozatosan kiröppent az álom és eszembe jutott a tegnap este. Mivel hanyatt feküdtem, így a pici lány most rajtam aludt, miközben egyik karomat magához ölelte. Olyan volt, mint egy apró nyuszi. Gyengéden elkezdtem simogatni a hátát, mire egy picit megmozdult és álmában elmosolyodott. Egy kicsit felemelem az állát, így jobban ráláttam az arcára. Hosszú szempillái és csábító, rózsaszín ajkai voltak. Lassan elkezdtem közeledni felé. Akartam azoknak a puhának tűnő, mézédes ajkaknak az érintését. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. Akartam magamnak ezt a lányt. Hogy csak az enyém legyen. Hogy csak engem érintsen meg, csak rám nézzen, csak velem foglalkozzon... Hogy az enyém legyen.
Alig pár centiméter választott el tőle, amikor hirtelen megmozdult és elkezdett ébredezni, ez viszont visszavonulásra kényszerített. A francba.
Lassan kinyitotta a szemét és egy kínosan hosszú másodpercig engem nézett, majd ismét lehunyta a szemeit és a mellkasomba fúrta a fejét.
- Jó reggelt Nalu- motyogta.
- Jó reggelt- kezdtem el simogatni a haját.
- Mennyi az idő?- kérdezte kissé rekettes hangon.
- Délelőtt tíz körül- mosolyogtam, mire hirtelen felkapta a fejét, így az arca ijesztően közel került az enyémhez.
- Tíz??- kérdezte döbbenten, mire óvatosan bólintottam egyet.- Eddig aludtunk?- hűledezett, majd a mondatát kissé jobban átgondolva elpirult.- I-izé... Bocsánat, hogy tegnap este itt maradtam... Nem tudom mi ütött belém...- motyogta.
- Ne kérj bocsánatot. Aranyos voltál- simítottam meg az arcát, mire meglepődött.
- Komolyan...?
- Igen. Tetszett- mosolyogtam.
- Értem...- mormogta, majd újra a mellkasomba fúrta a fejét. Ismét elkezdtem simogatni a haját, mire csak egy sóhaj volt a reakciója.
Hosszú percekig feküdtünk így, némán. Nem tudtunk ezek után hirtelen mit mondani egymásnak. Csak csendben próbáltuk összeszedni a gondolatainkat.
Bennem még mindig lankadatlanul ott volt a vágy a csókja iránt, de nem engedte volna meg. A vágy bennem ezért a lányért... Egyre csak nőtt.
- Fel kéne kelni...- törte meg a csendet.
- Valóban- feleltem kissé lehangoltan, ám ő valószínűleg nem hallotta meg a hangomban lévő bánatot, ugyanis rólam leszállva felült az ágyon és egy nagyot nyújtózkodott.
Lassan összeszedte magát és indult vissza a szobájába, hogy felöltözzön és ha már reggelizni nem is, de ebédelni lemenjen. Csalódottan néztem, ahogy egy halk "sziát" elmotyogva becsukja maga után az ajtómat. Bánatosan visszadőltem az ágyamra és szomorúan a párnába temettem az arcomat.
Vele akartam tölteni ezt a napot. Sőt nem csak ezt, az összeset! Elkezdtem agyalni, hogyan tudnám rávenni, hogy csináljunk valamit kettesben, közösen. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
Gyorsan a szekrényemhez rohantam és kitárva azt előkerestem a lovagláshoz használt csizmám, nadrágom és egyebeket. Korábban mondta, hogy tud lovagolni, lehetne ez az ürügy, hogy vele tölthessem a délutánt.
Egy pillanat alatt átszaladtam a másik szobához és én balga kopogás nélkül benyitottam.
Nos ez egy rossz döntésnek bizonyult, ugyanis Rosemary nekem háttal, melltartóban állt a szekrénye előtt és éppen készülte felvenni a felsőjét, amikor rárontottam. Az érkezésem azonban olyannyira hirtelenre sikeredett ezek szerint, hogy a lány ijedtében felsikított.
- B-bocsánat!- rántottam vissza az ajtót és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Lassan leültem az ajtója elé és a hátamat nekivetettem a falapnak. Te jóságos ég... Láttam... Felső nélkül.
Nyeltem egy nagyot és megvártam, míg végez, ám mikor nem számítottam rá, egyszer csak eltűnt a támaszom és hátra dőltem.
Hanyattfekve néztem fel rá. Látszott rajta, hogy hihetetlenül el van vörösödve az imént történtek miatt.
- Idióta...- motyogta.- Nem tudsz kopogni?
- De. Bocsánat- szabadkoztam.- Csak kérdezni szerettem volna valamit.
- Micsodát?- lepdődött meg.
- Hogy ebéd után nincs-e kedved eljönni lovagolni?- szedtem össze magam és felálltam.
- De. Szívesen- mosolygott.- Valamiért a lovagláshoz szükséges dolgaim is el lettek csomagolva, úgyhogy szívesen veled tartok.
- Rendben. Akkor ebéd után átöltözünk és már mehetünk is- húzódott egy elégedett és büszke vigyorra a szám.
- Igen. Azonban ha nem bánod, ebéd előtt én még kimegyek Jesabelhez- lépett ki ő is az ajtón, így elálltam az útjából.
- Köszönöm- mosolygott, majd egy kis habozás után egy csókot nyomott az arcomra.- A-azt hiszem én megyek is... Szia- intett még vissza nekem, majd lesietett az emeletről. Bambán integettem utána még egy kis ideig, majd a valóságba visszatérve bementem a szobámba, hogy felöltözzem.
Olyan izgatottnak éreztem magam, mint egy kisgyerek és kis híján kiugrottam a bőrömből, hogy ismét vele tölthetem a napot. Mindazonáltal, aznap még nagyon sok minden várt ránk.

Folytatás következik...