Szabad egy táncra? (Befejezett)

Nyolcadik lépés

Nalu

Miután eltávolodtunk, elpirultan oldalra fordította a fejét.
- Ezt most... miért...?- kérdezte.
- Mert miért ne?- mosolyogtam rá és az álla alá nyúlva visszafordítottam az arcát magam felé.
- De hát... Mindketten lányok vagyunk...- tétovázott.
- És? Kit érdekel?
 Kiakadás helyett azonban lassan elmosolyodott.
- Jogos. Kit érdekel...- simította végig az arcomat, mire megfogtam a kezét.
- Ez a beszéd!- huttogtam és az ajkaimat újra az övéhez érintettem, amit ezúttal viszonzott is. El se hittem, hogy ez valóban megtörténik, olyan érzésem volt, mintha álmodnám az egészet, azonban ahogy ismét visszahúzott egy újabb csókra, felfogtam, hogy ez mind valóság. 
 A lány, aki teljesen elcsavarta a fejem, nos... Ott feküdt alattam és végre megcsókolhattam. Akárhányszor véget ért egy csók, mindig vagy újat kezdeményeztem, vagy ő húzott vissza magához.
 A fene tudja hanyadik után lassan, az oldalamra fordulva visszafeküdtem mellé, ám ezúttal olyan közel, hogy az orrunk szinte összeért. Óvatosan átöleltem a derekát, ő pedig a mellkasomhoz bújva hozzám símult és lehunyta a szemeit.
- Szeretlek- súgtam a fülébe, miközben rakoncátlan hajának egyik tincsét oldalra tűrtem.
- Én is- nézett fel a szemembe és a megdöbbentségemet látva elnevette magát.- Mi az?
- Te... Te is...?- hüledeztem.
- Igen. Én is szeretlek- adott egy lassú csókot az ajkaimra. 
- Ez... Ez fantasztikus!- pattantam fel és a földről felkapva nevetve megpörgettem a levegőben.
- Nalu, tegyél le!- kacagott azon az édes, csilingelő hangján.
 Majd' kicsattantam a boldogságtól. Végre! Végre az érzéseim nem zárt kapukon kopogtattak, hanem találtam valakit, aki beengedett a szívébe. Madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől. A szívemet egy meleg, mámorító érzés járta át és sosem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Itt akartam ragadni ebben a percben az idők végezetéig. Ahol csak ő és én vagyunk, ketten, háborítatlanul és boldogan. 
- Nalu! Tegyél már le- simította meg mosolyogva az arcomat, mire egy pillanatra letettem, hogy utána a karjaimra ültethessem és újra felvegyem.- Ejnye...- csóválta a fejét mosolyogva. 
- Túlságosan boldog vagyok most ahhoz, hogy egy percre is elengedjelek.
- Ezesetben...- hajolt le, hogy lophasson egy csókot. Egyik keze továbbra is az arcomon pihent és lágyan cirógatott, miközben a másikkal a vállamon támasztotta magát. 
 Lassan leültem törökülésbe a földre, őt pedig az ölembe vettem, mindezt úgy, hogy egy pillanatra se kelljen elszakadnom tőle. A csók befejeztével lassan magamhoz öleltem a törékeny lányt és selymes hajával kezdtem játszani. Néma csendben voltunk egy jó ideig, nem igazán volt mit mondanunk a másiknak. Csak egyszerűen élveztük azt, hogy ott van a másik, kettesben lehetünk és senki nem zavar meg minket. 
 Lassan vánszorgott lefelé az égen a nap. Mi ketten az üde zöld fűben feküdtünk egymáshoz símulva, félálomban. 
- Lassan el kéne indulnunk hazafelé...- tettem a kezem az arcára és egy picit eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- De nem akarok...- lógatta az orrát.- Itt sokkal jobb, mint odahaza. 
- Hm... És mi lenne, ha együtt mennénk haza?- mosolyogtam.
- Ezt hogy érted?- értetlenkedett.
- Megmutatom- álltam fel és egy füttyentéssel magamhoz hívtam a két lovat. Üstökös lovagló szárának mindkét végét átkötöttem a bal oldalra, ezt követően pedig a még mindig értetlen Rosemaryt felsegítettem Árnyék nyergébe, a kezébe adtam Üstökös vezetőszárát és felültem mögé. 
- Így értem- mosolyogtam és átvettem tőle a szárat, majd megfogtam Árnyékét, ezzel félig átölelve őt. 
- Ó...- pirult el egy kissé.- Nos, ez egy jó ötlet- mosolyodott el, a kezeit rátette az enyémekre és a hátát neki támasztotta a mellkasomnak. Adtam egy puszit a hajára és elindítottam a lovat. 
 Lassan és nyugodtan haladtunk a fák között. A madarak énekeltek, a lombok közt mókusok ugráltak, a távolban őzek legeltek. Az egyik fa mellett azonban megállítottam a lovakat. 
- Miért álltunk meg?- kérdezte érdeklődve. 
- Cseresznyéért- álltam fel a nyeregben és az egyik ágat lejebb húzva leszedtem néhány párat, majd egyet Rosey fülére akasztottam.- Szépek a fülbevalói, kisasszony!- adtam egy puszit a kézfejére. 
- Hm... Én is úgy gondolom- kuncogott, majd leszedte és megette. 
- Ezt a fát még kicsiként a nagyapámmal ültettük. Anyáék nem engedték, hogy a kertben cseresznye fát ültessünk, ezért ide ültettük, hogy nyaranta, amikor elmegyünk itt lóval, mindig tudjunk róla enni. Végül az öregnek igaza lett, tényleg jó ötlet volt. 
- Jó viszonyod volt vele, igaz?- mosolygott fel rám. 
- Igen. Nagyon is. Minden csínyt együtt csináltunk, amiért a nagyi sokszor leszidott minket. Egyszer például hazahoztunk az erdőben egy róka kölyköt is. Na, akkor tényleg nagyon durván kikaptunk. 
 A történet hallatán hangosan elkezdett kacagni. Nem hittem volna, hogy ennyire feldobja az a régi csínyünk a nagyapámmal. 
 Lassacskán kiértünk az erdőből és elkezdett körvonalazódni a házunk sziluettje a félhomályban. 
- Ki kéne találni valami ürügyet, hogy miért is ülsz az ölemben...- gondolkodtam hangosan. 
- Mondjuk megbotlottam, beütöttem a lábam és fájt. Egyszerű és hihető- vonta meg a vállát. 
- Rendben, ha meglátnak minket, majd ezt mondjuk- mosolyogtam és adtam egy utolsó puszit a tarkójára, miután arrébbtűrtem a haját. 
 John bácsi ott állt az istálló ajtajában, amikor megérkeztünk. 
- Jó estét a kisasszonyoknak!- üdvözölte minket mosolyogva és átvette tőlem a lovak vezető szárait.- Történt valami, hogy egy lóval jöttek?- kérdezte aggódva. 
- Önnek is. Semmi különös, csak megütöttem a lábam és fájt egy picit, viszont Nalu aggódott, nehogy leessek visszafele- válaszolt Rosey mosolyogva, miközben leszálltam mögülle. Ezt követően levettem őt is a nyeregből és úgy tartottam a kezemben, mint egy hercegnőt. 
- Akkor tessenek gyorsan felmenni és pihenjenek! A lovakat nyugodtan bízzák csak rám és Jackre- mosolygott tovább.- És ha szabad megjegyeznem, nagyon bájosak így ketten. 
- Köszönjük!- vigyorogtam, majd elindultam befelé a csöpp lánnyal a kezemben. 
- John bácsi, ő...- értetlenkedett. 
- Kicsit olyan nekem, mint a nagyapám volt, ráadásul ők ketten nagyon jó barátok is voltak régen. Rengeteg mindent tud rólam, köztük azt is, hogy már nagyon régóta érdekeltél- kacsintottam, mire még jobban elpirult.
- Csakhogy itthon vagytok végre!- sietett le édesanyám a lépcsőn.- Ugye minden rendben van?- kérdezte aggódva, mikor meglátta Rosemaryt a koromban. 
- Persze, csak egy kicsit megütötte a lábát- mosolyogtam.- Felviszem a szobájába pihenni. 
- Rendben- fújta ki a levegőt, majd elengedett minket. 
 Végig éreztem magunkon a tekintetét, ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn. A két szoba ajtajai közt megállva először haboztam, hogy hova menjünk, majd az övének ajtajához léptem és kinyitottam. Miután a lábammal becsuktam az ajtót, letettem az ágyára és mellédőltem. 
- Sikeresen feljutottunk- vigyorogtam elégedetten és a fejem alá tettem a kezeim. 
- Igen. És remélhetőleg anyukád nem sejt semmit- kuncogott. 
- Hm? Miről?- incselkedtem.- Talán valami ilyesmiről?- hajoltam hozzá és egy gyengéd csókot adtam az ajkaira.
- Igen, valami ilyesmiről- mosolygott, majd megfogta az arcán pihenő kezemet és lehunyta a szemeit. 
- Elfáradtál?- kérdeztem halkan. 
- Csak egy kicsit. Sziesztázni kéne egy kicsit, majd késő este leosonni a konyhába valami ennivalóért.
- Hm... És mit szólna kegyed, ha vacsoráig pihennénk, ennénk az őseimmel, majd vacsora után még tartanánk azt a magán tánc órát?- támaszkodtam meg a könyökömön. 
- Ez is jól hangzik. És akkor biztos nem maradunk éhen sem. 
- Akkor legyen így- öleltem magamhoz, és én is lehunytam a szemem. 
 Olyan fél hét körül járhatott az idő, amikor egyszercsak valaki kopogtatott az ajtón. 
- Rosemary kisasszony! Készen van a vacsora, várják önt lent!- hallatszódott kintről Jack hangja. 
- Nemsokára megyünk!- szóltam ki. 
- Ön is itt van, Nalu kisasszony?- hallottam hangjában a meglepődöttséget.- Mindegy, szólok, hogy nemsokára csatlakoznak önök is!- mondta és léptek távolodni kezdtek. 
 Finoman elkezdtem simogatni a békésen szundító lány arcát. 
- Rosey. Ébresztő. Készen van a vacsora, várnak már minket lent- ébresztette, mire csak mozogva átfordult a másik oldalára.- Ébresztő, le leszünk szidva, ha sokat késünk- próbálkoztam tovább, de ismét csak morgott.- Nem hagysz más választást- voltam vállat, majd az arcát magam felé fordítva az alkalmat az övéire nyomtam, majd miután ez sem bizonyult hatásosnak, óvatosan végigsimítottam az ajkait a nyelvemmel. Abban a pillanatban kipattantak a szemei, és már lendítette is a kezét. Szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban elhajoltam, különben ez nagyon fájt volna. 
- Marha- fonta össze karjait a mellkasa előtt és durcásan nézett rám. 
- Nem tehettem mást, nem keltél fel semmire- vontam meg a vállam vigyorogva. 
- Utállak- öltötte ki a nyelvét. 
- Valóban?- húztam fel az egyik szemöldököm. 
- Nem- fordította el duzzogva a fejét. 
- Na jöjjön kisasszony, mert le leszünk a végén szidva, hogy ennyit késünk- álltam fel, majd egy pillanat alatt ismét felkaptam a karomba.
- Hékás! Tegyél le!- kapálózott, miközben elkezdtem kifelé vinni. Egy idő után megadta magát és csendben tűrte, hogy vigyem, azonban a lépcső tetején óvatosan a saját lábára állítottam és elengedtem. 
- Féleszű- indult el duzzogva lefelé. 
- De te szereted ezt a féleszűt- vigyorogtam mellette haladva. 
- Szerencséd, hogy erre nem tudok rácáfolni- tette tovább a sértődöttséget. 
 Az étkezőben már mindenki nagyban evett, mikor csendben besurrantunk a helyükre és mi is nekiláttunk az ételnek. 
- Késtetek lányok- jegyezte meg apám fel sem nézve a tányérján lévő húsból. 
- Elnézést kérünk- szabadkozott Rosey.- Egy kicsit még nehezen megy a járás. 
 A füllentésre egy halvány mosoly kúszott fel az arcomra és az asztal alatt a lábammal egy picit megböktem, mire rám nézett és ún ottan megforgatta a szemeit. Tudom, hogy szeretsz Rosemary Campbelle, meg se próbáld tagadni. Mostmár egy nyitott könyv vagy nekem. 
 Vacsora után elindultunk a szobáink felé. 
- Menj először te, zuhanyozni, én addig megkeresek valamit- intettem, majd eltűntem a szobámban. Gyorsan előkerestem az íróasztalom fiókjának sajátos rendjéből az évek óta tartogatott kicsi dobozkát. 
- Kész vagyok- állt meg mosolyogva az ajtóban, én pedig gyorsan zsebre vágtam a kezemben tartott tárgyat.- Mi az?- kérdezte kíváncsian. 
- Semmi- adtam egy puszit a homlokára.- Én is gyorsan lezuhanyzok és átmegyek hozzád, rendben? 
- Rendben- ölelt át gyengéden, majd arrébb állt, hogy ki tudjak jönni. 
 Nagyon gyorsan végeztem a fürdéssel, hogy minél több időt tölthessek vele. Amikor csendben beléptem az ajtón, az ágyán ülve olvasott, azonban az érkezésemre felkapta a fejét. Rögtön letette a könyvet és hozzám lépve átölelt. Mosolyogva viszonoztam a gesztust és jó erősen magamhoz szorítottam.
- N-nalu... Megfolytassz- szűrte ki a fogai között, mire lazítottam a szorításon. 
- B-bocsánat- hebegtem, mire durcásan felfújta az arcát. 
- Egy szimpla bocsánatkéréssel nem elégszem meg- játszotta a sértődöttet.
 Elmosolyodtam, majd az állát gyengéden megfogva visszafordítottam az arcát magam felé és megcsókoltam. Óvatosan átkaroltam a derekát, ezzel egy picivel közelebb húzva magamhoz, miközben ő lassan a nyakam köré fonta a karját, ezzel még egy kicsit lejebb húzva magához. Igen nehezen magyaráztuk volna ki ezt a helyzetet, ha valaki most ránk nyitott volna. Ám szerencsénkre ez nem történt meg, így a jó hosszúra nyúlt csók után nagyokat szuszogva távolodtunk el egymástól. 
- Megőrítessz- fúrta az arcát a mellkasomba. 
- De még így is szeretsz?- kérdeztem, miközben az egyik kósza tincsét a füle mögé tűrtem.
- Igen. Akármennyire húzod az agyam, kiborítassz, vagy csak egyszerűen az idegeimre mész... Mindezek ellenére is szeretlek...- suttogta és láttam, hogy fülig pirult. 
- Én pedig akkor is szeretlek, ha néha duzzogsz, makacskodsz és rugdosod a korlátot mérgedben- nevettem és adtam egy puszit a homlokára. 
- Az utolsót igazán elfelejthetnéd- rágcsálta a szája szélét. 
- Pedig így utólag nagyon vicces. 
- Én meg akkor nagyon mérges voltam. De tudod mit? Mostmár nem akarok hazamenni!- ölelt át.- Itt akarok veled maradni- suttogta. 
- Megtesszük amit csak lehet, megígérem- adtam egy puszit a kézfejére.- És az ígéretem zálogaként kapsz valamit!- azzal előhúztam zsebemből a kis dobozkát. 
- Szóval mégiscsak volt nálad valami- csóválta a fejét rosszallóan, de félig mégis mosolyogva. 
- Mitagadás, ezek szerint lebuktam- vontam meg a vállam, majd kivettem a dobozból a nyakláncot. 
- Ez micsoda?- kérdezte kíváncsian. 
- Egy nyaklánc. 
- Azt én is látom- forgatta meg a szemét. 
- Egy kinyitható szív a medálja- folytattam ügyet se vetve a megjegyzésére.
- Van is benne valami?
- Igen- bólintottam és mögé lépve segítettem neki felvenni. 
- Micsoda?- nyitotta volna ki, ám megfogtam a kezét. 
- Nem nem. Csak egy esetben nézheted meg.
- Mégpedig? 
- Ha messze vagyok tőled, hiányzom és teljesen kilátástalannak érzed a helyzeted- adtam egy csókot a kezére, amiben a medált szorongatta.- Bízhatok benned?- kérdeztem a szemébe nézve. 
- Bízhatsz- ölelt át gyengéden. 
- Köszönöm- adtam egy lágy csókot.- Mindazonáltal...- húztam széles mosolyra a szám.- A kisasszony megengedné-e, hogy mint hű lovagja és védelmezője, itt töltsem az éjszakát, hogy nehogy esetleg bármiféle bántódása essen?- kaptam fel a karomba, mire igencsak meglepetten nézett rám. 
- A-azt hittem ez egyértelmű...- pislogott nagyokat. 
- Nocsak. Valóban?- kacagtam.
- Úgy értem... Ha szépen kérlek, akkor maradsz...?- nézett kérlelően a szemembe. 
- Ha nem szépen kérnél, akkor is maradnék- nevettem. 
- Akkor maradsz és kész- karolta át a nyakam és a fejét a mellkasomra hajtotta. 
- Örömmel maradok- adtam egy puszit a homlokára. 
 Lassan leültem az ágya szélére és őt is elengedtem. Csendben voltunk, ő pedig féloldalasan az ölemben ült. 
- Mi lenne, ha mára lepihennénk? Hosszú napunk volt- kérdeztem, mikor már harmadjára ásított.
- Jó ötlet. Egy kicsit már úgyis álmos vagyok... - motyogta már-már félálomban. 
 Eloltottam a még pislákoló petróleum lámpát és melléfeküdve finoman betakartam mindkettőnket.
- Jó éjszakát. Álmodj szépeket- adtam egy puszit a homlokára. 
- Mmm... Jó éjt Nalu- adott egy apró csókot a számra.- És neked is- fúrta arcát a nyakhajlatomba, majd pár pillanattal később már békésen szuszogott is. 
 Olyan tökéletes pillanat volt, hogy alig tudtam elhinni hogy ez mind valóság. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. 

Folytatás következik...