Szabad egy táncra? (Befejezett)

Negyedik lépés

 Mosolyogva figyeltem az ablakból, ahogy az alacsony lányka a reggeli nap szikrázó fényárjában játszik Jesabel-el. Üdítő látvány volt erre ébredni. 
 És még aznap az is kiderült, hogy ki elől futottunk el az azt megelőző este.
- David úrfi hazaérkezett!- nyitotta ki a komornyik az ebédlő ajtaját, miközben mindenki reggelizett már.
- Üdvözletem mindenkinek, valamint jó étvágyat kívánok!- lépett be egy széles vigyorral az arcán. Pont olyannal, amelyiket sosem bírtam. Sokszor gúnyos volt, sejtelmes és szinte mindig bújkált mögötte valamilyen sunyiság. Ez is ilyen volt, így kissé összeugrott tőle a gyomrom. A belépőjét követően Rosemary-re emelte a tekintetét.- Nahát, ki ez a szép, ifjú hölgy?-lépett a lányhoz, majd a kezét megfogva egy csókot akart volna rá adni, ha ki nem szabadítom törékeny karját a bátyám markából.
- Rosemary Campbelle. És örülök, hogy hazatértél David, de ne zavard a vendégünket reggeli közben!- néztem szúrósan a testvérem szemébe, mire enyhén felhúzta a szemöldökét, amolyan "mire véljem ezt a viselkedést" stílusban. Ám nem csak neki, a család többi tagjának is feltűnt a nem hétköznapi viselkedésem.
- Minden rendben van Nalu?-kérdezte édesanyám aggódva.
- P-persze. Csupán nem akartam, hogy zavarba hozza a vendégünket- engedtem el a lány kezét, majd magamban hozzátettem, hogy "Mert azt csak nekem szabad".
- Elnézést kérek kisasszony a faragatlanságomért!-hajolt meg Rosemary előtt.- Étkezés után bepótolom a bemutatkozást, márha kedves húgomnak sincs ellenére- nézett a szemembe gúnyosan. Szívem szerint behúztam volna neki egyet, azonban mivel idősebb testvérem volt, ott voltak a szüleink, egy vendég és főként azért mert nő vagyok, ezt nem tehettem meg.
Reggeli után persze David bemutatkozása nem maradhatott el, így sajnálatos módon végig kellett néznem, ahogy kedves testvérem próbálja elbájolni Rosey-t. Vagyis inkább kihallgattam. 
- A nevem David Ashford, örülök, hogy megismerhetem!- térdelt le, majd egy csókot adott a lány kézfejére.
- Rosemary Campbelle, részemről a szerencse- felelte monoton hangon. Nem csigázta fel túlságosan az érdeklődését. 
- Ha szabad megjegyeznem, sosem gondoltam volna, hogy kegyed ilyen elbűvölő és bájos fiatal hölgy- próbált bókolni.
- Ó, köszönöm. A húga elmondásai szerint én sem gondoltam volna, hogy ön... ilyen- válaszolta. Touché, David.
A férfi arcán egy pillanatra átfutott valami haragra emlékeztető arcvonás, de hamar konstantálta, hogy ha el akarja csábítani, nem vághat ilyen arcot.
- Nos, ha nem bánja, én visszavonulok a szobámba. Örülök, hogy megismerhettem- indult el a lépcső felé, a válaszát meg nem várva. Ám én a lépcsősor tetején guggoltam, kihallgatva a beszélgetést és magamban épp kárörvedve gúnyolódtam a bátyámon, amikor Rosemary felért.
- Te mit csinálsz?- szegezte nekem a kérdést, mire hirtelen meglepődtem és a fenekemre érkezve felé kaptam a fejem.
- Én? Ja, semmi különöset!- álltam minél gyorsabban talpra, majd megvakartam a tartómat.
- Furcsa vagy- ment el mellettem és folytatta az utat a szobája felé.
 Mindennek már ugyan két hete, és napról napra egyre jobban bosszant, hogy David állandóna Rosemary közelében próbál lenni, folyamatosan bókol neki, egyszer még táncolni is felkérte, ám a lány fárattságra hivatkozva visszautasította az ajánlatot. A temérdeknyi ajándékba hozott virágról nem is beszélve. Kimondhatatlanul bosszantott, hogy próbálja meghódítani a szívét. Dühös voltam miatta és volt, hogy napokig szinte ki sem mozdultam miatta a szobámból. Ki akartam deríteni mi ez az érzés, hogy miért vagyok dühös akárhányszor meglátom őt a közelében, vagy akárhányszor csak eszembe jutott, hogy magába akarja bolondítani.
Ám nem járt sok sikerrel, Rosey továbbra is hidegen és közömbösen viselkedett vele, a sétákra, táncra való felkéréseit visszautasította.
Az egyik délután is éppen a szobámban bosszankodva olvastam egy regényt és közben jegyzeteltem, hátha rájövök a problémámra, amikor kopogtak, majd egy pillanttal később az alacsony lány nyitott be.
- Izé... Ha nem probléma, átjöhetek? David folyamatosan körülöttem van és nem hagy nyugodtan olvasni. Itt hátha nem keres- csukta be maga mögött az ajtót, majd mosolyogva megütögettem magam mellett az ágyterítőt, hogy csatlakozzon hozzám.
 Finoman leült mellém, majd a hátát a falnak vetette, csakúgy, mint én és a könyvét felütve elmélyülten olvasni kezdett.
 Én is visszamerülten a regényembe. Egy nemrég kiadott szerelmes regény volt, amit voltaképpen halálra untam, de volt egy olyan érzésem, hogy abban meglelem a választ a kérdésemre.
- Meglep, hogy ilyet olvasol- bökött a kezemben tartott olvasmány vaskos borítójára.
- Tulajdonképpen nem önszántamból- sóhajtottam.- Van egy kérdés, amire keresem a választ és valamiért van egy olyan érzésem, hogy ebben a könyveben ezt meglelhetem.
- Igazán? És mire vagy kíváncsi?- érdeklődött.
- Nos... Ezt egy kicsit bonyolult elmagyarázni- feleletem.- Azt akarom tudni, hogy mi az az érzés, amikor valaki haragot és dühöt érez, mert valaki elkezd udvarolni egy, a szívéhez közel álló személynek.
- Féltékenység- vágta rá, majd ismét olvasni kezdett.
 Hirtelen teljesen lefagytam és elgondolkodtam ezen az egy szón. Valóban, féltékeny vagyok a bátyámra. Halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm Rosey!- adtam egy puszit az arcára, mire elvörösödött.
- Ezt most miért kaptam...?- értetlenkedett.
- Mert segítettél. Köszönöm- mosolyogtam rá.
- N-nincs mit...- motyogott.- De mégegyszer ne csinálj ilyet... hirtelen...
- Rendben. Hirtelen nem fogok- kacsintottam rá, mire még jobban elpirult, duzzogva az orráig felhúzta a könyvét és ismét nekifogott olvasni.
 Órákig csendben olvasott, miközben én további jegyzetelést színlelve végig őt néztem. Ahogy időközönként lapozott egyett, ahogy gyönyörű mogyoróbarna szemei sorról sorra olvasták el az oldalakat... Egyszerűen minden apró rezdülése lélegzetelállító volt. Nem akartam, hogy a bátyám megszerezze. Vagy akárki más. Egyszerűen... Meg akartam tartani. Magamnak. Hiába. Az a lány teljesen elcsavarta a fejemet.
- Miért bámulsz már majd' tíz perce?- törte meg hirtelen a csendet és összehúzott szemöldökökkel nézett.
 Hirtelen nem is tudtam mit mondani, nem volt jó kifogásom. Bár ezzel végül nem lett gondom.
 Párat kopogtak, majd választ nem várva David nyitott be. Ő pont nen hiányzott.
- Oh, hát itt van kisasszony!- ült ki az arcára egy negédes, undorító vigyor.
 Rápillantottam Rosemary-re. Az arcából ítélve nem túlzottan örült a hirtelen érkezett látogatónak, hát még, amikor hozzálépett és a kezét megfogva egy csókot akart rá adni.
- Bátyám!- emeltem fel a hangom és megfogtam a karját.- Nem gondolod, hogy ez már túlzás? 
- Mire gondolsz, Nalu?- döfött át a tekintetével.
- Látszik rajta, hogy egyáltalán nem tetszik és nem esik jól neki, amit csinálsz!- mordultam rá mégjobban.
- Ez nem a te dolgod!- markolt rá a csuklómra, majd arrébb lökött.
 Na, ezt már nem hagytam. Kirúgtam a lábát, aminek következtében hanyattesett. 
Sűrű szitkozódások közelette összeszedte magát és felállt.
- Mégis, hogy merészeled...?- indult meg felém eléggé indulatosan. Az oldalamhoz akartam kapni, hogy legalább a kardom hüvelyével meg tudjam magam védeni, ám az nem volt ott. A francba. 
 Már épp lendítette a kezét, hogy lekeverjen nekem egy hatalmas pofon, amikor is megzavarták.
- Elég legyen!- állt közénk az alacsony, barna hajú lány.- Nem szégyellitek magatokat? Vendég előtt veszekedni?! Mégis milyen dolog ez?!- utasított rendre minket egy fél perc alatt.
- E... Elnézést kérek kisasszony... Elkapott az indulat...- engedte le a kezét David és hátrébb lépett, mire lassan kifújtam a levegőt. Ezt egy hajszál híján, de megúsztam.
- Bocsánat...- hajtottam egy kicsit le a fejem, de magamban egyáltalán nem éreztem bűntudatot.
- Elnézést, hogy zavartalak titeket...- kezdett el az ajtó felé lépkedni, de még mielőtt eltűnt volna a folyosón, utoljára egy dühös pillantást még küldött nekem.
 Amint becsukódott mögötte az ajtó, mindketten hangosan kifújtuk a levegőt.
- Köszönöm...- léptem mögé és a derekát átkarolva magamhoz öleltem.- Köszönöm, hogy megmentettél.
- I-izé... Semmiség...- feszengett egy kicsit a helyén és az arcán egy halvány pír jelent meg.
- Meg tudom neked valahogy hálálni, Rosey?- súgtam a fülébe már kicsit jobb kedvűen.
- I-i-i-izé... N-nem kell...- pirult el mégjobb.
- Pedig nagyon szívesen tenném- vigyorodtam mostmár el. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy egyre jobban zavarba jött.
- N-nem kell!- hámozta le magáról a karjaimat és arrébb lépett.- Mégis mi ütött beléd?
- Csak látni akartam, ahogy elvörösödsz. Nagyon aranyos vagy...- türtem a füle mögé egy kósza, szemébe lógó tincset és a kezemet az arcán hagytam. Óvatosan cirógattam a bársonyosan puha bőrét a hüvejkujjammal. Kissé féltem attól, hogy bármilyen erősebb érintésemmel megsérthetem. Törékenynek tűnt, mint a porcelán, holott egyáltalán nem volt az.
- N-ne bámulj...- törte meg a csendet, és ekkor tűnt csak fel, hogy hosszú hosszú percek óta folyamatosan nézem, ő pedig egyre jobban hasonlít egy érett paradicsomra.
- Hoppá. Bocsánat- kaptam el hirtelen a kezemet és kínosan megvakartam a tarkóm.
- S-semmi baj...- fordította oldalra a fejét, miközben a szoknyája anyagát gyűrögette.
- Mondd csak... Mit szólnál ha holnap elmennénk az erdőbe Jesabel-lel sétálni?- mosolyogtam rá. 
- Jól hangzik. Menjünk- bólintott.
 Késő délután felé járt már az idő, a nap lassan lefelé vánszorgott az égen és tikkasztó hőség volt. Továbbra is bent hűsöltünk a szobámban, ám mostmár Jesabel is csatlakozott hozzánk. Az állat Roemary szoknyáján pihent, miközben a lány simogatta a fejét és olvasott. Egy kissé irigyeltem. Nem ér, hogy őt jobban szereti, mint engem.
- Hé... Engem is!- hajoltam közelebb, hozzá, mire teljesen meglepődött.
- M-mit?
- Engem is simogass!- hajtottam lejebb a fejem, hogy meg tudja simogatni a hajam.
- De... Miért?- értetlenkedett.
- Kinek a szobájában is bújkálsz David elől?- húztam egy ravasz mosolyra a számat, mire megforgatta a szemeit és először igencsak durván, majd egyre gyengédebben kezdte el simogatni a hajam. Hosszú-hosszú percekig ültünk így egymás mellett. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog és a mellkasomat valamilyen mámorító, meleg érzés majd' szét feszíti. Még. Még közelebb akartam hozzá lenni. 
 Jesa egy pár perc elteltével megunta a dolgot, így felpattant, leugrott az ágyról és a szőnyegen telepedett le, ezzel zöldutat adva nekem. Lassan közelebb húzódtam hozzá, miközben ő továbbra is lágyan cirógatta a hajam, ám mostmár egymás szemébe néztünk. 
 Egy kissé el volt pirulva, rózsaszín ajkai egy kicsit elnyíltak egymástól és mogyoróbarna szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett. A keze lassan lejebb haladt a hajamról az arcomra, így mostmár egyik kezével támasztotta a fejemet és gyakorlatilag kényszerített, hogy rá nézzek. Nem is akartam volna másra nézni. Késztetést éreztem arra, hogy olyat tegyek, amit ezelőtt még soha. Megcsókoljak valakit.
 Lassan elkezdtem közelebb hajolni hozzá, amit először nem értett meg. Mivel láttam rajta, hogy nem tudja mi történik, a egy pillanatra elszakítottam a tekintetem a szemeiről és lenéztem az ajkaira, mire rájött, hogy mire készülök.
 Alig pár centi választott el minket, mikor oldalra fordította a fejét, így az ajkaira szánt csókot az arcára adtam.
- Nem szabad...- mondta halkan maga elé, úgy, hogy csak én halljam.- Mindketten lányok vagyunk...
- És? Kit érdekel?- próbáltam az arcát gyengéden visszafordítani magam felé, de elhajtotta a kezem.
- Akkor sem lehet. Nem ez a természet rendje, Nalu- azzal a könyvét felkapta és elindult kifelé.- Köszönöm, hogy itt tölthettem a délutánt és, hogy megvédtél David-től. Izé... Kellemes estét...- lépett ki az ajtón, majd becsukta maga után.
 A folyosóról még hallotttam, ahogy a mellettem lévő szoba ajtaja becsapódik. Visszament a szobájába.
- A francba...- morogtam magam elé, majd a csizmámat felvéve kimentem a kertbe a tóhoz.
 Iszonyatosan evett a méreg, saját magam miatt. Hogy szúrhattam el így ezt az estét? Képes voltam megpróbálni megcsókolni őt, mégis mi ütött belém?!
- Nocsak. Vége a barátnőzésnek?- szólalt meg mögöttem egy hang.
- Mit akarsz, bátyám?- néztem hátra szúrós szemekkel.
- Én? Ugyan semmit, kedves húgom... Bár egy aprócska kérésem lenne irányodba...
- Mi lenne az?- ráncoltam a homlokom.
- Tartsd magad távol Rosemary-től. Ő az enyém. Esélyed sincs, úgyhogy jobb, ha leteszel róla!- vágta hozzám fenyegetően.
- Honnan tudod, hogy nincs esélyem?- húztam fel az egyik szemöldököm vigyorogva. Valójában tényleg féltem, hogy semmi esélyem ellene. De akkor sem akartam ennyivel feladni a harcot.
- Ch. Feleslegesen hitegeted magad. Előbb-utóbb úgy is veszíteni fogsz. Majd meglátod, Nalu- húzta egy ördögi vigyorra a száját, majd elindult vissza a házba.
- De biztos vagy a dolgodban- jegyeztem meg még neki gúnyosan.
- És majd azt is meglátod, hogy miért...- szól még vissza, majd bement a házba. 
 Kétszínű alak... Majd én megmutatom neked, hogy igenis van esélyem! 

Folytatás következik...