Szabad egy táncra? (Befejezett)

Hetedik lépés

Rosemary

 Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek a szobámba és átöltözhessek. Nalu már a lovagló felszerelésben ebédelt, ezért mondta, hogy amíg én átöltözöm, addig felszereli Árnyékot és Üstököst és feljön a kesztyűjéért.
 Szinte berontottam a szobámba és sebesen előkerestem a dolgaim, hogy átvegyem őket és minél hamarabb indulhassunk.
 Szerencsére még minden ruhám jó volt rám, így gyorsan végeztem, a kezembe vettem a lovagló pálcám és a sisakom, majd kiléptem az ajtón. Már indultam volna a lépcsőhöz, amikor valaki elkapta a karom.
- Mi az N-...- kezdtem volna, de nem a várt személy állt mögöttem.
- Rosemary. Hallottam, hogy lovagolni mentek Naluval. Fent van nálam a kesztyűje, mert múltkor kölcsönkértem tőle, mert az enyém tönkrement és azt hittem, hogy hátha az övé jó lesz rám, de végül nem volt és elfelejtettem neki visszaadni. Fel tudnál jönni velem a szobámba érte?- kérdezte nyájasan mosolyogva David.
- I-igen, persze- feleltem, majd követtem őt az emeletre.
 Fent a szobája ajtajában előre engedett, majd becsukta utánam az ajtót. Ekkor hirtelen elgondolkodtam. Eszembe jutott valami. Mintha a minap azt mondta volna Nalu, hogy a három testvér közül egyedül ő tud lovagolni... Azonban ekkor már késő volt.
 Hirtelen egy lökést éreztem a hátamon, így elveszítettem az egyensúlyom és egyenesen David ágyára estem. Azonban alighogy felocsúdtam a pillanatnyi döbbenetből, már megfordított, felém támaszkodott és a fejem fölött fogta le a karjaimat.
- Azonnal engedj el David Ashford!- kiabáltam rá, mire a másik kezével befogta a számat.
- Igen? Miért is engedjelek el? Hogy a drága kishúgommal turbékoljatok, mint egy galambpár? Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy több van köztetek, mint úgynevezett "barátság"- forgatta a szemét.- Azonban. Akár tetszik, akár nem, az enyém leszel. Ne is reménykedjetek, hogy valaha is lesz valaki, aki elfogadja a ti kis ostoba románcotokat. Sosem lehettek együtt! Erről én fogok gondoskodni!- vigyorgott.- És amint lehetőségem lesz rá, elteszem az útból az én drága kishúgom.
 Hirtelen megfagyott bennem a vér. Bántani akarta Nalut. De... De nem akarom, hogy baja essen. Újra és újra azt akarom, hogy húzza az am, hogy viccelődjön velem, hogy úgy, mint este gyengéd és kedves legyen velem... Talán... 
- Na mi van, elvitte a cica a nyelved?- kérdezte gúnyosan.- Ó, hát persze, nem tudsz beszélni- vette el a kezét a szám elől.
- Hozzá ne merj érni Naluhoz!- sziszegtem a szemébe nézve.
- Látom nem fogtad fel- nézett a szemembe lesajnálóan.- De persze mit is várhatnánk egy elkényeztetett, hasznavehetetlen kis fruskától. A pénzeden kívül nincs benned értékes- gúnyolódott tovább.
 A szavai a csontomaig hatoltak és rettenetesen fájtak. Mert igaza volt. Semmihez sem értettem, egy elkényeztetett kis királylány voltam, akit csak azért érte volna meg elvenni, hogy megörökölje a bőséges hozományom.
- Na mi az, még sírni is nekiállsz? Nem fog senkit sem érdekelni. Az egyetlen fontos csak az, hogyha az enyém leszel, akkor kénytelen leszek elvenni téged és ezzel megörökölni az apád vagyonát- súgta a fülembe.- És akkor örökre elfelejtheted Nalut.
 Egy kövér könycsepp gurult le az arcomon és éreztem, hogy lassan elkezdi kigombolni a blúzomat. Ne... Nem akarom... Engedjen el... Nalu... Segíts... Kérlek...
 Egyre csak folytak a szememből a könnyek, mire végzett a blúzom kigombolásával és haladt volna tovább. Nem! Én ezt nem akarom!
 Hirtelen, minden erőmet összeszedve belerúgtam egy hatalmasat az ágyékába, mire összerándult és elengedett. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a szobából, le az emeletről, egyenesen Nalu szobájába, reménykedve, hogy ott van. És szerencsém volt.
- Hm? Rosey?- kapta fel a fejét, miközben épp a szekrényében kotorászott, mikor berontottam az ajtón. Mindenféle előzetes magyarázkodás nélkül a karjaiba vetettem magam és még erősebben kezdtem el zokogni.
- Rosemary, mi történt?!- kérdezte egyre rémültebben egy kicsit eltolva magától.
- D-d-dav...- próbáltam kinyögni a nevét, de egyszerűen nem ment.
- David? Mit csinált az a barom?!- kiabált egyre idegesebben, mikoris kicsapódott az ajtó.
- Szóval ide menekült az a kis...- szitkozódott, miközben megtámaszkodott az ajtókeretben.
- A szádra ne merd venni a nevét és hozzá ne merj érni!- tolt Nalu a háta mögé.
- Ugyan miért ne?
- Mert nem a tiéd!- rivallt rá.
- A tiéd sem- felelte gúnyosan a férfi.
- Ne aggódj, dolgozom az ügyön. Most pedig takarodj és a közelébe ne merészelj menni Rosemarynek!
- Nekem aztán te nem parancsolgatsz!- kezdett el idegesen felénk lépkedni, mire Nalu, az övére erősített hüvelyből előrántott egy kardot és maga elé tartotta.
- Azt mondtam takarodj!!- harsogta Nalu ingerülten.
 David megállt, lesajnálóan végignézett rajtunk, majd elindult kifelé, ám az ajtóban még megállt.
- Ezt még nagyon meg fogjátok bánni, főleg te, kis cafka!- nézett az én szemembe.
- Tűnj innen!- üvöltötte Nalu, majd miután David becsukta, belevágta az ajtóba a kardját. 
 Idegesen fújtatott, majd egy fél percnyi néma csend után kiszedte az ajtóból kiálló kardját, visszatette a tokjába, majd hozzám lépett és átölelt. Ismét elkezdtem sírni, mire még szorosabban magához vont és halkan csitítgatott.
- Ne haragudj, hogy ennyire felhúztam magam...- tolt el magától, mikor abbahagytam a sírást és elkezdte visszagombolni a blúzomat.
- Nem... Köszönöm, hogy megvédtél...- bújtam ismét hozzá. Még mindig remegtem, de mellette valahogy biztonságban éreztem magam.
- Menjünk lovagolni, vagy ezek után nem akarsz?- kérdezte az arcomra téve a kezét.
- Menjünk. Menjünk minél messzebb tőle...- hajtottam fejemet a mellkasára, ezzel még egy kevés cirógatást kicsalva belőle.
- Rendben- suttogta.
 Egy kicsit elengedett, kivette a szekrényéből a kesztyűit, majd a kezemet megfogva húzott maga után.
- Apa, anya! Elmeltünk!- kiabált vissza az ajtóból választ nem várva.
 Kint az istálló előtt egy fához már ki volt kötve Árnyék, a nyárifekete és Üstökös, a szürke paripa. Mivel mindkét ló hatalmas, ezért Nalu felsegített Üstökös nyergébe, és eloldotta a vezető szárát, míg ő a másik állat hátán foglalt helyet.
- Gyere, erre megyünk- indította el lassan a lovát az erdő felé, amerre előtte való nap mentünk. Néma csendben mentem utána. Még mindig a kicsivel korábban történteken gondolkodtam és azon, amiket David mondott, utána pedig azokon, amiket Nalu. Talán... Én...
- Rosey- fordult hátra, mire felocsúdtam a kábulatból.- Akarsz versenyezni a tóig, amit tegnap láttunk?- mosolyodott el halványan, mire bólintottam.- Akkor a vesztes szereli le otthon a lovakat!- rúgta meg Árnyék oldalát a csizmája sarkával, mire az állat nekiiramodott. Követve a példáját, én is gyorsabb tempóra ösztönöztem Üstököst, mire ő is felgyorsított. 
 Ezúttal minden állat az erdő mélyére menekült, ugyanis a két jószág vágtatva szelte át az erdőt, szinte fej-fej mellett. A távolba már látszott a tegnap látott tó körülötte a szomorú fűzfákkal, így próbáltam még egy kicsitt gyorsabb tempóra rávenni a lovamat, ám nem sikerült, így Naluék egy kicsivel hamarabb értek célba.
- Úgy tűnik otthon tiéd a feladat, Rosemary- szállt le Árnyék nyergéből nevetve, majd a lovat elengedve a tóhoz inni, leheveredett a közeli fa alá. Én is leugrottam a lovamról, majd elengedtem őt is inni.
- Csak Rosey- feküdtem le mellé.
- Tessék?- nézett rám értetlenül.
- Ne hívj a teljes nevemen. Elég a Rosey- mosolyodtam el.
 Valószínűleg még levegőt venni is elfelejtett, olyannyira megdöbbent.
- Na, erre nem számítottam...- tette a tarkójára a kezeit és az eget kémlelte.- ...hogy valaha is azt mondod, hogy csak simán hívjalak Roseynak.
- Vannak még csodák- mosolyodtam el lágyan.- Mondd csak...
- Hm?- fordította felém a fejét.
- Ha hazaértünk... Tartassz nekem egy rövid tánc órát...?- kezdtem el fűszálakat piszkálni a jobb kezemmel, mire megfogta és adott a kézfejemre egy puszit, majd elmosolyodott.
- Örömmel.
- K-köszönöm- hebegtem egy kissé elpirulva.- És... Köszönöm, hogy megmentettél ma...
- Figyelj- komolyodott meg.- Nem fogom hagyni, hogy David bántoson téged. Vagy akár egy ujjal is hozzádérjen!- nézett a szemembe.- Soha, de soha nem fogom hagyni, hogy bántson...- tette egyik kezét az arcomra és lágyan elkezdte cirógatni.
 Mintha megállt volna az idő és csak mi ketten lettünk volna. Körbevett minket a csend és tudtuk, hogy most senki nem zavarhat meg minket, ugyanis teljesen magunk vagyunk.
 Nincs komornyik, aki felkelthet minket a legszebb álmunkból, nincs Jesabel, aki elrohan, mikor kettesben vagyunk, nincs David, aki tönkretesz mindent... Csak mi ketten. Ő és én. Két lány.
 Nem ez a természet rendje és ezt sokan el is ítélik, azonban... Ezúttal tenni akartam mindenre és mindenkire, hogy vele lehessek. Az állandóan az egész  életemet megszervező, zsarnok apámra, a fontoskodó, túlaggódó nagyanyámra, a kotnyeles kishúgomra, a komornyikokra és komornákra odahaza és itt, Nalu szüleire, testvéreire, de legfőképpen Davidre. Lehet, hogy csak egy fellángolás, lehet, hogy múló boldogság... De ezúttal önző akartam lenni és magaménak tudni ezt a boldogságot. Azt a boldogságot, amit ez a lány vált ki belőlem. Aki miatt kevésbé érzem magam annak a hasznavehetetlen, elkényeztetett királykisasszonynak, aki vagyok. Aki miatt képes lennék változni és jobb ember lenni. Talán... Én... Beleszerettem...
- Nalu- törtem meg a csendet.
- Igen?- fordította felém a fejét ismét.
- Köszönöm- hajoltam közelebb hozzá, és igaz elsőre az ajkaira akartam, de végül csak az arcára adtam egy csókot.
 Nagyokat pislogva nézett rám, valószínűsítettem, hogy feltűnt neki az a kínosan hosszú másodperc, ami alatt haboztam, hogy hova is adjam a puszit.
- Rosey...- fordult felém ezúttal már teljes testtel és megfogta az egyik kezemet.- Én... Én azt... Azt hiszem, hogy...- kereste a szavakat, majd megrázta a fejét.- Inkább máshogy mondom el- mosolygott.
 Ekkor azonban közelebb húzódott hozzám és két tenyerén támaszkodva fölém hajolt. Egyik kezével lassan megsimította az arcomat, majd ott is hagyta és a hüvelykujjával cirógatott tovább. 
 Az arca lassan elkezdett közeledni az enyémhez. Tudtam mire készül, azonban bennem még mindig káosz volt. Nem tudtam mit akarok. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszünk vagy ha elfordítom ismét az arcomat, azzal megbántom, de... De a fenébe is, akartam azt a csókot!
 Lehunytam a szemem és türelmetlenül, engedelmesen vártam, hogy a már jóideje kívánt ajkai végre az enyémekhez érjenek és megkaphassam életem első, és remélhetőleg feledhetetlen csókját. Ami azt illeti, meg is kaptam.

Folytatás következik...