Szabad egy táncra? (Befejezett)

Tizenegyedik lépés

Rosemary

 Másnap délután négyre jött értünk John. A kocsikázás alatt nem történt semmi említésre méltó, az alatt az egy óra alatt félálomban pihentettem a fejem Nalu vállán, míg ő a kezemet fogva, halkan dúdolt, én pedig a markomban szorongattan a rózsás brosst, amit indulás előtt tőle kaptam. Mintha csak szándékosan akarna elaltatni. 
- Megérkeztünk kisasszonyok- nyitotta ki a jármű ajtaját az öreg inas, majd miután a kedvesem kiszállt, a kezét nyújtva kisegített engem is. Azonban egy kis meglepetés fogadott minket. 
 A ház előtt egy nagy és gazdagon díszített hintó állt. Egy, az apám lovas kocsijai közül. 
- Ez meg...?- szorította meg Nalu egy kissé idegesen a kezem. És az én gyomromba is beállt a görcs.- Figyelj!- fordított hirtelen maga felé a vállaminál megragadva.- Megígérem, hogy nem lesz semmi baj és nem fogom hagyni, hogy elszakítsanak tőlem, rendben?- mosolyodott el halványam, az arcomat megsimítva. Egy aprót biccentettem, majd ismét a tenyerébe csúsztatva az enyém, elindultunk befelé.- Megérkeztünk!- csukta be magunk mögött az ajtót, választ azonban nem kapott. 
A nappali felől halk beszélgetés szűrődött ki, így arra mentünk.- Hazaértünk- nyitott be határozottan a szőke lány. 
- Nalu!- állt fel az anyukája és puszival köszöntötte a gyermekét. A házigazda az egyik díványon ült, vele szemben két férfi. Kettő apám zsoldosai közül. 
 Remegve megszorítottam a szerelmem kezét és kissé mögé húzódtam. 
- Mi folyik itt apám?- lépett előrébb. 
- A két úr Rosemaryért jött- felelte maga elé nézve.- Kisasszony- pillantott fel rám hirtelen.- Kérem pakoljon össze, az urak azért jöttek, hogy hazavigyék. 
- De... De miért így hirtelen?!- kérdeztem kétségbeesve.- Még nincs vége a nyárnak és én itt akarok maradni!
 Az egyik vendég felállt és elém lépve egyenesen a szemeimbe nézett. Magas, erős testalkata volt, igazi katonának való. És ez hihetetlenül megrettentett. 
- Az édesapja küldött minket, hogy haza vigyük a kisasszonyt, ugyanis megtörténtek az esküvő előkészületei. 
- T-tessék...?- pislogtam letaglózva. 
- Az édesapja azért küldte önt az Ashford birtokra, hogy ne legyen láb alatt. Amint hazaért, utána pedig két nap múlva férjhez megy- felelte hidegen.- Ezért kérem tegye, amit mondunk és csomagoljon össze. Még ma este haza akarunk érni. 
- De... De én nem akarok innen elmenni!- lépkedtem hátra, egészen szőke kedvesemig. 
- Ebben az esetben...- húzta ki a katona a kardját és Richard Ashford torkának szegezte a penge hegyét.- ...Ebben az esetben azt az utasítást kaptuk, hogy öljünk meg mindenkit és erőszakkal vigyük haza. 
 Remegő ujjakkal megszorítottam Nalu kezét. Nagyon féltem. Nem akartam elszakadni tőle. Viszont, ha ellenkezek, az életükkel fizetnek. 
 Lassan felnéztem a szőkére, aki kétségbeesetten nézett le rám. Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. 
- Megértettem- léptem el tőle.- Máris összepakolok- néztem a zsoldos szemébe, aki bólintva eltette a fegyvert. 
 Remegő léptekkel elindultam az emeletre. Most valahogy a lépcsők is nehézkesen nyikorogtak, ahelyett a vidám nyikkanások helyett, amiket akkor hallattak, amikor vidáman futkároztunk rajtuk egyszer, mikor Eliot kitalálta, hogy bújócskázzunk vele a házban. 
 A szobámba belépve halkan becsuktam az ajtót és rögvest sós könnyek szaladtak le az arcomon. Bizonytalanul az ágyhoz léptem, ami alól elővettem a bőröndöm és elkezdtem összeszedni a ruháim
- Rosey...- lépett be a szőkeség az ajtón, mire gyorsan letöröltem a könnyeim. 
- Nalu, segítesz átöltözni?- néztem rá mosolyogva, azonban a fránya könnyeim elárultak.- S...Segíteni kell majd a fűzővel...- szipogtam. 
 Az arca eltorzult, mint aki citromba harapott, ennek ellenére bólintott. 
 Az egyik kedvenc ruhám mellett döntöttem. Halványkék felső szoknya, a blúznak pedig fodros, kissé bő ujjai voltak. 
- Gyönyőrű vagy- állt meg előttem, az arcomra téve a kezét. 
- Ne... Ne nehezítsd meg még jobban...- szipogtam halkan, mire egy kissé eltávolodott. 
- Igazad van...- sóhajtott.- Segítek- vette el tőlem a bőröndöm és az ajtót kinyitva előreengedett. 
 Egy szót sem váltottunk lefelémenet. A lépcső szomorúan, búcsózkodva nyikorgott alattunk, míg gyászos hangulatban leértünk az előtérbe, onnan pedig ki a ház elé. 
 Az ajtóban felkötöttem a kék szalagos kalapomat, majd egy mély sóhaj kíséretében kiléptem a házból, amit nagyjából másfél hónapig hívhattam otthonomnak. A kocsihoz lépve az egyik katona elvette Nalutól a bőröndöm és feltette a csomagtartóra. 
 Eljött a búcsú ideje. Kissé leszegett fejjel odaléptem az Ashford házaspár elé. 
- Sajnálom...- motyogtam halkan és meghajoltam.- Nem így akartam elbúcsúzni maguktól azok után, hogy mennyire kedvesek és türelmesek voltak velem. Őszintén sajnálom. 
 Anne csak csendben hozzám lépett és átölelt. 
- Ne haragudj Rosemary...- hullottak könnyei a felsőmre, mire lehunytam a szemem és hagytam, hogy egy az enyémet is elhagyja. Jó érzés volt, ha csak egy kis időre is, hogy volt valaki, aki anyám helyett anyám volt. 
 Eliot szipogva állt az anyukája mellett. Egyszerre tükrözött félelmet és szomorúságot a tekintete, ami bűntudatot ébresztett bennem. Én hoztam rájuk ezt a bajt. 
 Miután Mrs. Ashford elengedett, a középső gyerekhez léptem, aki a kocsi ajtaja mellett ácsorgott. 
 Bánatosan és bűntudattal nézett a szemembe. Pedig nem volt oka rá. 
- Köszönöm... Nalu...- fogtam meg a kezeit. Jesabel ott ült a csizmája mellett és szomorú pofával nézett fel rám. Mintha mindjárt ő is elsírta volna magát.- Köszönöm, hogy megváltoztattál...- folyt le egy újabb sós csepp az arcomon, amit újabb és újabb követett. 
- Nem is csináltam semmit- rázta meg a fejét keserű mosollyal. 
- Az lehet... De én most fogok- kötöttem ki a kalapom, majd magunk elé emeltem, hogy pont eltakarja az arcunk és ajkaimat az övéire nyomtam. 
 Ez volt az utolsó. És nem is volt olyan, mint a korábbiak. Savanyú volt és csak még nagyobb lett a görcs a gyomromban, amin a könnyeim sem segítettek. De nem tudtam enélkül itthagyni. 
 Lassan hajoltam el tőle. Azt akartam, hogy az az utolsó perc örökké tartson. De nem tartott. Ahogy ez a másfél hónap sem. 
- Vigyázz magadra...- léptem egyet hátra, majd a szoknyámat egy kicsit megemelve, felszálltam a földi pokolba szállító járműre. 
 És amint elértük az Ashford birtok határát, eltörött a mécses és zokogtam, ahogy a torkomon kifért. 
 Már nem érdekelt sem a két katona, sem azok, akik elmentek mellettünk. Nem érdekelt többé senki más csak... Ő... Hogy ne nézzen rám többé azzal a meggyötört, fájdalmas tekintettel, ahogy akkor nézett, mikor elváltunk. 
 A másfél órás út alatt rengeteget gondolkodtam. Talán ezt érdemlem, amiért korábban egy kiálhatatlan kis fruska voltam. Hogy mint a többi nemesi származású lányt, kényszerből hozzáadják valakihez, akit nem szeret és talán soha nem is fog. De... Mindig oda lyukadtam ki, hogy hiába érdemelném ezt, nem akarom így végezni. 
- Üdvözöljük itthon, kisasszony!- nyitotta ki a hintó ajtaját az egyik komornyik és a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen. 
- Köszönöm...- motyogtam, majd egyszerűen csak megemeltem az abroncsot és a lépcsőt, valamint a segítséget kihagyva, leugrottam. 
- K-kisasszony!- pánikolt be hirtelen, mire értetlenül néztem rá.- Jól érzi magát?! 
- Kutya bajom- sóhajtottam, majd elindultam a szobám felé. 
- Nővérem- szóltak utánam a folyosón, mire kénytelen voltam megfordulni.- Nem is szólsz, hogy hazatértél? Nagyanyánk halálra aggódta magát, hogy mi lesz veled ott a világ végén! Apánknak nem akartál köszönni?- hordott le a húgom. 
- Csak ki akartam pakolni- rágtam a szám szélét. 
- Először a ház urát kell köszönteni!- oktatott ki.- Mi az, vidéken elfelejtetted a jó modort?- fintorgott. 
- Nem- sóhajtottam, így elindultam a dolgozó szoba felé, ahol az apám az ideje nagyrészét töltötte. 
- Szabad- hallottam bentről, miután kopogtam.
- Hazaértem, apám- léptem elé, majd meghajoltam. 
- Ennek örölük- gyújtotta meg a pipáját, de igencsak semleges arcot vágott.- Holnapután megtartjuk az esküvődet. Holnap bemutatlak a vőlegénynek- fújta ki a füstöt, míg én leszegett fejjel biccentettem egy kicsit.- Ne légy ilyen letört. Derék fiatalembert találtam neked. Kedvelni fogod. 
- Biztos igaza van...- feleltem.- Visszamehetek kipakolni a böröndömből...?- kérdeztem egy kicsit felpillantva. 
- Menj- intett. 
- Köszönöm- hajoltam meg.- Jó éjszakát- csuktam be magam után az ajtót. 
 A szobámba beérve bezártam a nyílászárót, majd végigdőltem a hatalmas, selymekkel borított fekhelyen. 
 Hideg volt. És üres. Néma csend vett körbe, minden irányból. Hiányzott az a kevés zaj, ami az Ashford birtokon állandó volt, az állatoknak köszönhetően. Nem ugatott Jesabel, míg Eliot John bácsi öreg macskáját hajkurászta, nem lehett hallani a lovak nyerítését és horkantásait az istállóból, a kacsák nem hápogtak, nem volt itt semmi. Csak én. 
 Mélyet sóhajtva felálltam és a barna bőr borítású táskához léptem. Az ágyra emelve kinyitottam a csatokat és elkezdtem belőle kipakolni a ruháim. Egészen addig, míg nem akadt hirtelen a kezembe valami. A rózsás bross, amit aznap kaptam tőle, szinte alig pár órája. 
 Az arcomon ismét könnyek futottak le, míg a fekhelyre borulva markoltam a kis kincset és álomba zokogtam magamat. 

- Kisasszony! Kisasszony!- dörömbölt valaki az ajtón, mire felkaptam a fejem. A hátam fájt, és emellé nyúzottnak, valamint kimerültnek éreztem magam.- Nyissa ki kérem!
 Odalépve elfordítottam a kulcsot, így a cselédlány be tudott jönni. 
- Ne tessék máskor bezárkózni, nagyon megijesztett!- sietett be aggóva.- Jöjjön gyorsan, így is késésben vagyunk! 
- Honnan?- pislogtam értetlenül. 
- Nagyjából fél óra múlva akarja Mr. Campbelle bemutatni magának a leendő férjét! Sisessen!- ragadta meg a kezem és rohanó léptekkel elkezdett a fürdőszoba felé húzni. 
 Egy kis késéssel ugyan, de elkészültem. Egy méregzöld ruhát húztak rám, amit nem mellesleg utáltam és kénylemetlen is volt. 
- Végre- dobogott dühösen a szalonban az apám. 
- Elnézést uram, az én hibám volt!- hajolt meg mélyen a cselédlány, mire meglepetten kaptam rá a fejem. 
- Nem szégyenled magad-...?!- hordta volna le apám, azonban megakadályoztam. 
- Az én hibám volt, én aludtam el!- álltam elé a kezeimet széttárva.- Ő mindent úgy tett, ahogy apám meghagyott neki. 
- Kisasszony...- láttam a szemem sarkából, ahogy a lány ijedtséggel vegyes meglepődöttséggel néz rám. 
- Bravó- hangzott taps a hátam mögül, mire hátrakaptam a fejem.- Úgy látom a húgom jó hatással volt önre, most sokkal bátrabb, mint mikor először találkoztunk. 
 A vér megfagyott az ereimben és a pupilláim valószínűleg tűhegy méretűre szűkültek. Ez nem lehet... 
 David elégedett, gusztustalan vigyorral lépkedett hozzánk, majd megállt mellettem. 
- Örülök, hogy újra találkozunk- nyúlt a kezemért, és hiába próbáltam elhúzni, egy csókot adott rá. 
- Rosemary, ő David Ashford. Nemrég ismertem meg egy bálon és úgy gondoltam, nagyszerű utódom lehetne majd egy nap- simogatta a szakállát.- Így ő lesz a férjed. 

Folytatás következik...