Szabad egy táncra? (Befejezett)

Első lépés

Rosemary

Hm. Ostobaság. Miért kötelező mennem erre a hülyeségre? Csak az időmet pocsékolom egy köznemesi család álarcosbálján. Van nekem jobb dolgom. Például... A lovaglás! Gyakorolhatnám helyette a lovaglást, vagy akár a balettet! Azonban a meghívóban kimondottan az én nevem szerepelt, ezért kötelező volt elmennem, ráadásul édesapámnak is ez a véleménye. Miért nem tud a saját dolgával foglalkozni? 16 évesen hadd csináljam végre azt, amit akarok! De nem... Továbbra is azt kell csinálnom, amit ő mond... Igazságtalanság.
Hatalmasat zökkent alattam a lovaskocsi. Még egy kő. Ez már a hetedik, pedig egy órája indultunk el. A vármegye határán helyezkedett el a köznemesi birtok, ahova tartottunk. Semmi kedvem nem volt ehhez a felhajtáshoz. Csupa unalmas ember, egy unalmas estén, egy helyen, távol mindentől. Ráadásul mivel későn lesz vége, és ne kelljen éjjel kocsikázni, egy éjszakát a házigazdánál töltök. Marha jó... Mintha a bál nem lenne elég...
Egy fél óra múlva a hintó megállt egy villa előtt. Nem volt túlzottan nagy és fényűző, inkább a szokotthoz képest kicsi, viszont igazán otthonosnak és barátságosnak tűnt kívülről. Az épülettől balra, nagyjából ötven méterre volt egy nagy istálló, ahonnan odáig hallatszott a paripák nyerítése, valamint attól nem messze egy hatalmas karám is helyet foglalt. A főépülettől jobbra további ólak álltak, valamint mögöttük egy csűr sziluettje is derengett, bár a félhomály igencsak megnehezítette a dolgok azonosítását.
A kocsis kinyitotta az ajtót, majd a kezét nyújtva kisegített a járműből. Hülye ruhaabroncs. Alig kaptam benne levegőt. És a normális mozgást is igencsak megnehezítette. Miután újra szilárd talajon állhattam, a szolgáló becsukta az ajtót és elhajtott a többi lovashintó felé. Nagy levegőt vettem és elindultam a bejárat felé. Utáltam ezeket a hatalmas habos-babos ruhákat, utáltam a ruhaabroncsokat, utáltam a magassarkúkat, meg az összes vackot! Minek kellett egy arisztokrata lányának születnem? Egyszerűbb lenne az életem, ha egy köznemesi vagy jobbágyi családban élnék. Nem kéne ostoba bálokra, ünnepélyekre, fogadásokra és egyéb ostobaságokra járkálnom!
Mélyen beszívtam a még igencsak párás levegőt. Nyár elején mondjuk nem meglepő, hogy még este hétkor is igencsak meleg van. Az ajtó tárva-nyitva volt és egy inas ácsorgott mellette.
- Elkérhetném a meghívóját, kisasszony?- nyújtotta felém remegő kezét. Igencsak kevés haja volt már és ősz bajsza alatt egy kedves mosollyal fürkészett. Arcán már jópár ránc húzódott.
- Itt van- egykedvűen a kezébe nyomtam a borítékot, amin már fel volt törve a piros viasszal nyomott pecsét.
Finoman kivette a papírost a piros borítójából és elolvasta a címzett nevét.
- Ó... Erre fáradjon- mutatott a ház belseje felé, majd egy nagy teremhez vezetett és kinyitotta nekem az ajtót, ezt követően pedig bemondta a nevem, hogy mindenki hallja, megérkeztem.- Rosemary Campbelle!
A helységben egy páran felém kapták a fejüket, néhányan összesúgtak, de a vendégek jelentős része nem szentelt nekem egy csepp figyelmet sem, folytatták a beszélgetést.
A házigazda a vendégsereg túloldalán beszélgetett, viszont úgy illik, hogy ilyenkor legalább köszönni kell neki, úgyhogy elkezdtem átszenvedni magam a tömegen. Természetesen ez nem bizonyult egy túlzottan egyszerű feladatnak, ugyanis rajtam kívül még jónéhány hölgy viselt abroncsos szoknyát, ami az emberek közötti járkálást igencsak megnehezítette. Tíz percnyi szenvedés árán, de eljutottam a célomig.
- Rosemary kisasszony? Megtisztelő, hogy ön is résztvesz a bálomon- mosolygott a férfi.
- Ugyan. Én köszönöm- azzal megemeltem a szoknyám és meghajoltam. De utálom ezt csinálni...
- Kérem érezze jól magát ma este. És szólok majd az egyik szolgálónak, hogy a csomagját vigye fel a vendégszobába.
- Megtisztel uram, hogy szállást ad éjszakára. Roppant hálás vagyok önnek- folytattam a sablonos bájcsevejt.
- Egy ilyen fiatal hölgy ne utazzon késő éjszaka. Veszélyes. Meg különben is, örömmel látjuk- mosolygott a bajsza alatt. Az ő hajában is akadt már pár fehér hajszál, ahogy az arcszőrzetében is. Kezdett rajta is látszani az idő vasfoga.
- Ennek örülök. De nem is zavarnám tovább, csupán köszönni akartam- próbáltam meg lezárni a halál unalmas beszélgetést.
- Rendben, ahogy óhajtja. Látom már menne. Érezze jól magát!- mosolygott, majd visszafordult az eddigi beszélgetőpartneréhez. Huh. Unalmas üdvözlés letudva.
Az asztalokra kirakott különféle ételekhez indultam. Ebéd óta egy falatot sem ettem és igencsak kopogott már a szemem az éhségtől. A különböző sültek, köretek, sütemények, gyümölcsök és italok között sikerült találnom egy igencsak szép és finomnak kinéző tortát. A tortában epres krém volt, a tetején csokis máz és díszítésként egy marcipán rózsa. És igazam lett. Valóban finom volt. Bár rettenetesen unatkoztam. Hogy lehet már egy álarcosbál ennyire unalmas? Mondjuk úgy, hogy majdnem mindenki táncol én pedig a tömegen kívül, egyedül ácsorgok, valóban nehéz érdekesnek lennie... Minek kellett engem is meghívni? Miért nem jöhetett volna helyettem a húgom? Ő biztos jobban élvezte volna ezt az egészet. Én pedig maradhattam volna otthon és csinálhattam volna azt, ami érdekel.
- Elnézést- érintette meg valaki hirtelen a vállam.
Azonnal megfordultam és végigmértem az alakot. Kölülbelül az álláig érő, szőke haja volt, tengerkék szemekkel társítva, valamint egy sötétkék maszkot viselt. Fiú létére, az arcának eléggé nőies vonásai voltak...
- Mit szeretnél?- fontam keresztbe a karjaim gyanakodva.
- Csupán kérdezni szerettem volna valamit öntől...- bizonytalanodott el egy csöppet.
- Nem, nincs kedvem táncolni- vágtam rá csípőből.
- Szabad tudnom, hogy miért nincs?- faggatózott.
- Mert nem tudok.
- Ugyan Rosemary. A tánc olyan dolog, amit nem lehet tanítani. Érezni kell- kezdte volna a hegyi beszédet, de félbeszakítottam.
- Honnan tudja a nevem?- húztam fel a szemöldököm.- És hol marad a tisztelet?
- Ugyan. Ebben a teremben mindenki pontosan tudja, kicsoda maga. És elnézést kérek az illetlenségemért, kisasszony- azzal megfogta a kezem és a kézfejemre adott egy lágy, mégis magabiztos csókot. Mit ne mondjak, igazán meglepett ez a mozdulat.
- M-mindegy... Inkább hanyagoljuk a formaságokat- húztam el a kezem.
- Rendben. Akkor, táncolna velem?- kezdte újra.
- Mondtam, hogy nem tudok. Hányszor akarja még megkérdezni?- türelmetlenkedtem.
- Ameddig igent nem mond- mosolygott. Kezdett nagyon az idegeimre menni. Hogy lehet valaki ennyire makacs?
- Miért akar ennyire táncolni velem? Egy csomóan vannak még a teremben, akiknek nincs párja. Menjen máshoz.
- Tudod... Az élet egy hosszú-hosszú tánc. Néha elrontjuk a lépést, kifordul a bokánk, vagy épp elesünk és a padlón végezzük. Mindazonáltal, minden hiba és padlórakerülés után felállunk és előlről kezdjük, ezúttal már jobban figyelve arra a bizonyos lépésre, aminél azelőtt meginogtunk. De, végsősoron az a cél, hogy jól szórakozzunk. Szóval...Szabad egy táncra?- nyújtotta felém ismét a kezét.
Alig hittem a fülemnek. Furcsa egy életfelfogás, az már biztos. De valahogy... Vonzott. Nem tudom miért. Valami vonzott benne...
Sóhajtottam.
- Jól van- tettem óvatosan a kezem az övére.- De csak azért, mert ennyire makacs vagy.
- Persze, nyilván- vigyorgott pimaszul.- Na gyere!- azzal elkezdett húzni a tánctér felé.
Nem ellenkeztem, inkább csak hagytam, hogy vezessen. Mikor megfelelőnek vélte a helyet, megállt, egyik kezével megfogta az enyémet, míg a másikat a derekamra rakta és közelebb húzott magához.
- Annyi a lényeg, hogy hagyd vezetni magad. Én meg mutatom majd merre lépj, rendben?- mosolyodott el újra. Gondolom látta rajtam azt a halvány kétségbeesést, ami kiült az arcomra.
- Rendben- feleltem kissé bizonytalanul.
Aztán elindult. Egyett lépett hátra, én pedig léptem utána, majd ezt ismételgettük újra és újra. Nemsokára forogni is elkezdtünk. És ennyi. Keringőztem. Eddig sosem ment. És most mégis sikerült.
- Ügyes vagy- dicsért.- Gyorsan tanulsz.
- Eddig sosem ment...- motyogtam.
- Valóban? Pedig mintha csak fel kellett volna frissíteni az emlékeid... De ha te mondod...
- Azonban. Válaszolj egy kérdésemre.
Itt egy pillanatra elkomolyodott.
- Mit szeretnél tudni?
- Miért vagy lány létedre férfinak öltözve itt?- érdeklődtem. Feltűnt, hogy nem teljesen úgy viselkedik, mint egy fiú. Sokkal... szelídebb volt.
- Ejnye, ejnye... Lebuktam- nevetett.- Te vagy az első, aki észrevette. Igazán jó szemed van.
- De... Valamit nem értek. Ha nő vagy, miért akartál velem táncolni? Egy lány táncoljon egy másik lánnyal? Ez furcsa... Miért?- faggattam tovább.
- Hm... Miért ne?- próbálta kikerülni az egyenes válaszadást.
- Válaszolj normálisan- forgattam a szemeim.
- Pedig azt nézni, hogy egyre morcosabb vagy, nagyon vicces- kuncogott, mire még jobban felment bennem a pumpa, de nem akartam lekiabálni a fejét.
- Kibírhatatlan vagy- duzzogtam.
- Azt majd meglátjuk- mosolygott sejtelmesen.
- Ezt hogy érted?
- Majd meglátod Rosey, majd meglátod!- kacsintott.
- Tessék? Rosey?- akadtam ki.
- Talán nem tetszik?- incselkedett tovább.
- Van rendes nevem!
- De az túl hosszú. Úgyhogy maradsz Rosey- nevetett.
Már épp folytattam volna a vitát, amikor a zene elhallgatott, vagyis végetért a dal. Hátrébb léptem és meghajoltam, ezzel illően megköszönve a táncot.
- Legalább a neved áruld el!- emelkedtem fel. Csak most vettem észre, hogy egy kicsit magasabb volt nálam.
- Hogy kell szépen kérni?- húzta diadalittas mosolyra rózsaszín ajkait.
- Légy oly' kegyes, áruld el a bizonyára gyönyörű neved- dramatizáltam túl.
- Nalu- vágta rá.
- Hogy mondtad?- lepődtem meg.
- Nalu- forgatta a szemeit.
Nalu... Egyszerű név volt. Mégis kedvesen hangzott. Mintha hallottam volna már valahol... Csak tudnám hol...
- Nalu...- emésztgettem ezt a szót.
- Így van- bólintott, majd kivette a kabátja zsebében lévő fehér rózsát és a hajamba tűzte.- Jól áll, Rosey... Majd még látjuk egymást!- mosolyodott el és megsimogatta a fejem, majd hátat fordított, ezt követően elindult az ellenkező irányba.
Pár másodpercig csak földbe gyökerezett lábakkal néztem a távolodó alakját. Valahogy... Nem akartam, hogy elmenjen. Nem tudom miért. Többet akartam tudni róla... Megismerni milyen is valójában... Tudni, hogy miket szeret és miket utál... Valahogy... Tudni akartam ezeket...
- N-nalu... Nalu!- tettem meg az első lépést utána, azonban nem hallott meg. Rövidesen már gyakorlatilag futottam utána, már amennyire ezt a hatalmas szoknyám lehetővé tette. Csak rohantam és rohantam, de mintha egyre távolabb lett volna tőlem, akármennyire siettem.
- Nalu!- kiabáltam újból a nevét, mire hirtelen megállt és hátrafordulva rám nézett. Pillanatok alatt végigmért, majd mosolyogva integetett és kilépett a terem ajtaján.

- Erre jöjjön kisasszony- bicegett előttem az öreg inas, aki a meghívómat is átvette. Őt bízták meg azzal a feladattal, hogy kísérjen a vendéghálóba.- Rosemary kisasszony szobája a következő emeleten lesz- magyarázta.
Az estén járt az eszem. Pontosabban egy bizonyos részén, amikor is Nalu-val táncoltam. Furcsa volt abba belegondolni, hogy nő létemre egy lánnyal táncoltam. Bár... Ő nemigazán volt lányos... Olyan furcsa volt rá gondolni... Nem is tudom milyen érzések kavarogtak bennem pontosan. És az álmodozásnak meg is lett az eredménye. Egyáltalán, hogy a fenébe lehet elesni ekkora abroncsos szoknyában?! Nem tudom, de nekem sikerült.
- Megütötted magad?- nyújtotta nekem a kezét a személy, akinek nekimentem. Amikor felnéztem rá, teljesen megdöbbentem. Szőke, állig érő haj, tengerkék szemek, ám ezúttal férfi ruha helyett női hálóing.
- N-n-n-...-próbáltam meg kinyögni a nevét, mire a bénázásomra elmosolyodott és a kezemet megfogva felhúzott a földről.
- Nalu Ashford- nyújtotta nekem a kezét kézfogás gyanánt. Elfogadtam a gesztust.- Örülök, hogy megismerhetem, Rosemary Campbelle!
- Ashford...?- hűledeztem. Ezek szerint... Ő Richard Ashford lánya?
- Igen. Köszönöm, hogy részt vett a ma este tartott bálon- hajolt meg.
- U-ugyan, hagyd csak a formaságokat, már mondtam...
- Ezesetben...- azzal kihúzta magát és egy lépéssel közvetlen előttem termett és szorosan megölelt.
Az egész este alatt ez volt az a pillanat, amikor a legjobban meglepődtem. Erre tényleg nem számítottam, egy cseppet sem.
- Arról, hogy én is ott voltam a bálon, nem szólsz senkinek. Megígéred?- súgta a fülembe. Válaszképp csak bólintottam. Mégis mi ez az egész?- Jól van- engedett el.- Felkísérlek. Úgyis az enyém mellett lesz a te szobád- fogta meg a kezem, majd elindult a lépcső felé.- Maga menjen pihenni nyugodtan, John bácsi!
- Köszönöm kisasszony- hajolt meg az inas, majd elindult visszafelé.
Nalu felrángatott a lépcsőn, majd a folyosó végére ment, ahol két ajtó volt.
- Parancsolj- nyitotta ki az egyiket.- Ez a vendégszoba.
- Magyarázd meg ezt az egészet!- fordultam hozzá összefont karokkal.
- Ugyan micsodát?- tettette a meglepődöttséget.
- Tudod miről beszélek- forgattam a szemeim.- Miért járkáltál a bálon titokban, fiúnak öltözve?- szegeztem neki a kérdést.
Pár pillanatig habozott, majd elmosolyodott és megsimogatta a fejem.
- Majd megtudod Rosey. Nemsokára megtudod.
- De én most akarom tudni! És ne hívj Rosey-nak!- makacskodtam.
- Türelem. Idővel mindent megtudsz. De ahhoz még várnod kell egy kicsit. És a Rosemary túl hosszú. Ezért maradsz Rosey- kuncogott.
- De...- kezdtem volna a méltatlankodást, azonban sarkon fordult.
- Jó éjszakát és szép álmokat, Rosey!- nevetett, majd eltűnt a szobájában.
- Nem vagyok Rosey!- léptem be az ideiglenes hálómba és bevágtam az ajtót.
Fél órába tellett, mire lerángattam magamról a hatalmas ruhát és eljutottam, odáig, hogy aludni térjek. Bár, ha tudtam volna, mi vár rám másnap, inkább fel sem kelek többet.

Folytatás következik...