Szabad egy táncra? (Befejezett)

Második lépés

Nalu

Puff. Kellemes minden második reggel arra ébredni, hogy leesek az ágyamról. Au.
Miután kissé magamhoz tértem, összeszedtem minden lelki, valamint fizikai erőmet és feltápászkodtam a padlóról. Rettentően fáradt voltam az előző nap estéjének köszönhetően. Azonban eszembe jutott, ki is van a mellettem lévő vendégszobában.
A gondolatára akaratlanul is egy pimasz vigyor ült ki az arcomra. Mégis mennyire vicces lesz, amikor megtudja...
Hirtelen kopogtak. Rögtön gondoltam, ki is lehet az. És igazam lett.
- Jó reggelt Rosey!- nyitottam ajtót és mosolyogva nekidőltem az ajtókeretnek.- Miben segíthetek ilyen korán?
- Neked is. Kölcsön tudnál adni egy fésűt? Otthon hagytam a sajátomat...- kérdezte álmosan. Alig aludhatott az éjjel.
- Persze. Gyere be nyugodtan- azzal visszafordultam a szobámba és elkezdtem keresni a kívánt tárgyat. Közben azonban a szemem sarkából figyeltem, ahogy bizonytalanul beljebb merészkedett, majd tanácstalanul megállt és nézelődött.
- Ülj le nyugodtan, ez el fog tartani még egy darabig- szólaltam meg hirtelen, mire kissé összerezzent és egy bólintást követően leült a tükrös asztal előtti székre. Kicsit olyan volt, mint egy porcelánbaba. Világos, selymesnek látszó arcbőr, amit jónéhány szeplő tarkított, mogyoróbarna szemei pedig az asztalkán széthagyott néhány cuccot vizsgálták, mindeközben pedig a válláig érő gesztenyebarna haját piszkálta, ami igencsak kócos volt, valószínűleg a sok éjszakai forgolódástól.
- Parancsolj- álltam meg előtte, felé nyújtva a halványkék hajkefét. Már éppen nyúlt volna érte, amikor támadt egy ötletem.- Várj! Fordulj meg!
Csak egy értetlen arckifejezést kaptam válaszul.
- Minek?
- Csak csináld!- siettettem.
Végül megadóan megfordult a széken, így a tükörből nézte, ahogy elkezdtem kibontani az összekuszálódott haját.
És a sejtésem ismét beigazolódott. A haja valóban olyan volt, akár a selyem és viszonylag könnyen engedte magát kifésülni. Pár perc alatt kész is lettem vele. Mikor végeztem és a tükrön keresztül a szemébe néztem, duzzogva oldalra fordult. Komolyan, mint egy durcás kislány.
- Kész vagyunk- tettem le az asztalra a fésűt.
- Köszönöm. Bár igazán nem kellett volna megfésülnöd- fordult meg a széken és szorosan tartotta velem a szemkontaktust.
- Ugyan, örömmel tettem- szaladt ki a számon.
Erre csak felhúzta a szemöldökét, magyarázatot várva, de csak egy kínos vigyor kíséretében jeleztem, hogy ne foglalkozzon azzal, amit mondtam.
- Fura vagy- sóhajtott.- Férfi ruhában mászkálsz egy bálon, egy lánnyal táncolsz, fésülgetsz...- sorolta.
- Majd mindent megértesz, idővel- mosolyogtam és megsimogattam a fejét.- De pici vagy- csodálkoztam.
- Nem vagyok pici- söpörte el a kezem és felállt.- Köszönöm ezt az....akármit....- azzal távozott aprócska birodalmamból. Hah... Hosszú lesz ezt elmagyarázni neki...
A tegnap még bálteremként, ma meg már ebédlőként szolgáló teremben már roskadásig volt pakolva az asztal mindenféle földi jóval, mikorra leértem. Sokáig tartott bizony, mire rávettem magam, hogy felvegyem azt az átkozott szoknyát... Rosemary már az asztalnál ült, édesapám, édesanyám és az öcsém mellett. Pontosabban a bátyám helyén, azonban ő külföldön volt egyetemen.
- Jó reggelt!- köszöntöttem a többieket. Szerettem a közös étkezéseket. Valahogy olyan felszabadult volt mindig a hangulat, még akkor is, ha vendég volt nálunk. Ám nem most. Édesapám szigorú arccal mustrált.
- Késtél, Nalu!- szidott.- Nem illik megváratni a vendéget!
- Elnézést kérek- foglaltam helyet Rosey mellett.- Csak volt még egy kis dolgom reggel- mosolyogtam, és a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő lány elkezd fészkelődni a helyén. Igen Rosemary Campbelle, rád gondoltam.
Miután az egyik szolgálólány nekem is hozzott egy terítéket, nekifogtunk enni. Azonban a megszokottól eltérően, most csendesek voltunk. Szinte egyáltalán nem beszélgettünk és a hangulat is feszült volt. Csak tudnám miért...
- Apám- törtem meg a számonra kellemetlen hallgatást.- Rosemary meddig marad nálunk?- érdeklődtem.
A férfinak mintha egy pillanatra félrenyelte volna az ételt, elkezdett köhögni, majd miután ivott egy kevés vizet megköszörülte a torkát.
- Nos... Tudod...
A barna hajú lány értetlenül nézett minket.
- Hogy hogy meddig maradok? Ma, reggeli után indulok haza- mondta.
- Nos kisasszony...- vakarta meg a tarkóját őszülő apám.- Az édesapja nem csupán egy éjszakára küldte ide hozzánk önt, hanem...egész nyárra...
- Hogy micsoda?!- csattant fel, mire az asztalnál ülő összes ember összerezzent.- És én erről miért nem tudok?!
Csak úgy fotyogott az apró termetű lány a dühtől.
- Megkeresett engem levélben, hogy be tudnánk-e fogadni önt erre a két és fél hónapra, mivel otthon náluk elintéznivalója van az úrnak és nem szeretné, ha a kisasszony is ott lenne...- magyarázta.
- Nem érdekel! Most azonnal csomagolok és indulok vissza!- állt fel az asztaltól és megindult az ajtó felé.
Richard azonnal jelzett az étkezőben tartózkodó inasnak, hogy ne engedje a lányt elmenni. A fiatal férfi Rosey elé lépett és a vállainál fogva megfordította, majd visszatolta az asztalhoz, közvetlen apám elé.
- Sajnálom kisasszony, de nem engedhetem, hogy elmenjen. Én lettem megbízva, hogy vigyázzak önre. Úgyhogy kérem, ha már nem eszik többet, menjen vissza a szobájába és nyugodjon meg.
A lány dühösen kiszabadította magát a szolgáló kezei közül, majd elindult újból az ajtó felé.
- Visszakísérem- álltam fel a helyemről, majd a válaszukat meg nem várva, mentem utána.
Nagyjából a lépcsőnél értem be, amikor is belerúgott egy jó nagyot a korlát első oszlopába. Igazán paprikás hangulatban volt.
- Mégis hogy képzeli?! Elküld két és fél hónapra ide, a Jóisten háta mögé?! Csak azért, mert a jelenlétem zavarja az ostoba terveit?!
Csendben próbáltam meg megközelíteni, mert féltem, hogy az én fejem is leharapja mérgében.
- Te meg mit bámulsz?!- fordult hozzám, mire kis híján szívrohamot kaptam.
- Én? Ugyan, semmit...- próbáltam menteni a menthetőt.
- Egyáltalán minek jöttél utánam?
- Csak vissza akartalak kísérni a szobádba...
- Nem kell, köszönöm!- fordult el dühösen, majd felment a lépcsőn. Jaj nekem... És két és fél hónapig még itt lesz...
Nagyot sóhajtottam és elindultam utána. Ki tudja mit csinál, amikor ennyire dühös...
A fokok néhol recsegve sóhajtoztak a lépteim alatt, pedig nem is volt túzottan öreg a ház. Kívül halványzöldre mázolt falai egy családias belsőt rejtettek. Az alsó szinten az ebédlő, nappali, fürdő, valamint a szüleim hálószobája volt megtalálható, az emeleten a vendégszoba, amiben most Rosey lakott, az én szobám és egy, a földszintinél kisebb fürdőszoba, a padlástérben pedig az öcsém és a bátyám szobája.
Nem volt egy hatalmas palota, de egy aprócska jobbágyház sem. Valahol a kettő között.
Nagyot sóhajtva megálltam a vendégszoba előtt. Bentről még hallatszott, ahogy Rosemary még mindig szidja a világot, egyre változatosabb szavakkal.
- Kop kop- nyitottam be a szobába, ahol a lány fel-alá járkált és továbbra is fújtatott.
- Minek jöttél be?- ült le az ágyára, összefonta a karjait és összehúzott szemekkel engem vizslatott. Ez nagyon jó kis beszélgetés lesz...
- Csak kíváncsi voltam, hogy még mindig rossz kedved van-e...- merészkedtem egy kicsit beljebb és behajtottam magam mögött az ajtót.
- Igen. Most, hogy már tudod, el is mehetsz!- azzal befordult a fal felé.
- És ha nem szeretnék menni...?- és leültem az íróasztal előtti székre.
Egy darabig hallgatott. Meg is lepődtem, hogy nem vágta rá azonnal, hogy hordjam el magam, minél gyorsabban.
- Menj innen... Hagyj végre békén...- szólalt meg vontatott hangon és a mondatot követően elővett egy zsebkendőt, kifújta az orrát, majd a ruhája ujjával megtörölte a szemét. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyitől így összetörne...
Lassan felálltam és odasétáltam mögé. Még mindig csendben folytak a könnyei, amit időnként letörölt. Egy pár percig néztem, majd mögé ültem és nem tudom miért, de magamhoz öleltem.
Most hasonlított csak igazán egy porcelánbabára. Egy összetört porcelánbabára. Láttam, ahogy az arca kipirult és az általában mogyoró színű szemei most vörösen izzottak a sírástól.
- Engedj el, Nalu- fejtette le magáról a karjaimat pár perccel később.- Nem kell velem foglalkoznod. Nem is ismersz.
Sóhajtottam.
- Ha nekem nem engeded, hogy megvígasztaljalak, akkor majd Jesabel- azzal füttyentettem egy nagyot.
- Jesabel...?- hagyta abba a bőgést egy pillanatra, amikor is már hallatszottak az említett lépei a folyosón.
Pár pillanattal később berobogott a szobába Jesabel, a kutyánk és azonnal felénk vette az irányt. Felugrott az ágyra, azonaban amint észrevette Rosey könnyes szemeit, az ölébe fúrta magát és elkezdte az arcát nyalogatni.
- H-hékás...- próbált eleinte ellenkezni a jószággal.- Menj innen... Nalu, küldd már el...!- panaszkodott. Elégedetten összefontam a karjaim.
- Jesabel addig nem fog elmenni, ameddig rossz kedved van- néztem őket mosolyogva.
- De hát...- méltatlankodott.- Ha így folytatja, akkor meg fog enni!
- Akkor jobb, ha minél hamarabb abbahagyod a sírást- kuncogtam.
A kutya még egy jódarabig piszkálta a lányt, mígnem egyszer csak elnevette magát és el nem kezdett játszani vele. Már vagy fél órája ez ment, mire Rosey kifáradt, végigdőlt az ágyán, Jesabel pedig odafeküdt mellé.
- Azt hiszem kedvel téged- néztem végig rajtuk az idő közben megszerzett almámat rágcsálva.
- Úgy gondolod?- pillantott rám és megsimogatta az állat fejét.- Lehet, hogy igazad van...
- Na? Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm...- motyogta.
- Ennek örülök. Akkor nem is zavarlak tovább...- álltam fel a székről és megindultam az ajtó felé.
A mozgásra a négylábú is felkapta a fejét, megrázta magát, majd leugrott az ágyról és jött volna utánam.
- V-várjatok!- szólalt meg hirtelen, mikor a kilincsre tettem a kezem.
- Mit szeretnél?- fordultam vissza mosolyogva.
Egy pillanatig babrált a kezeivel.
- N-nem maradnátok még egy kicsit...?- kérdezte bizonytalanul. A kérdésre egy kellemes érzés fogott el.
- De, szívesen. Azonban ha nem bánod, előtte átcserélném ezt a nyavajás szoknyát és blúzt... Nem szeretem az ilyeneket...- vakargattam meg a tarkóm.- Addig is Jesa itt marad veled- azzal megsimogattam a kutya fejét.
- Rendben- derült fel, újdonsült négylábú barátja pedig visszaszaladt hozzá és az ölébe feküdt.
- Akkor mindjárt jövök- azzal kifordultam a bejáraton és átmentem a saját szobámba. Pár perc alatt megszabadultam a kényelmetlen szoknyától és blúztól, helyüket pedig felváltotta egy nadrág és egy ing, utóbbira pedig végül egy mellényt is felvettem. Az átöltözést követően pedig visszamentem a vendégszobába.
Mire megérkeztem, mindketten elaludtak. Jesabel Rosey ölében feküdt, míg a lány karja a kutya hátán volt és arra hajtotta a fejét.
- Komolyan... Nagyjából öt percre mentem el...- azzal a könyvespolchoz sétáltam és leemeltem egy barna borítású könyvet, ezt követően pedig melléjük telepedtem és elkezdtem olvasni. Nem volt szívem felébreszteni őket.

Már délután három felé járt az idő, amikor a lány ébredezni kezdett. Nagy nehezen kinyitotta elnehezedett szempilláit és lassan körbenézett a szobájában, mígnem megakadt a tekintete rajtam.
- Nalu... Mennyi az idő?
Elővettem a zsebórámat és egy gombnyomással kinyitottam.
- Három óra lesz tíz perc múlva- közöltem.
- Tessék?!- tért magához hirtelen, mire Jesabel is felébredt.- Miért nem ébresztettél fel?- nyafogott.
- Túl aranyosan aludtatok. Nem volt szívem- mosolyodtam el, mire elhallgatott és csak kissé leszegett fejjel nézett maga elé.- Ne búsulj amiatt, hogy átaludtál egy napot. Használd ki, hogy nem otthon vagy és tudsz pihenni!- simogattam meg a szanaszét álló haját.
- R-rendben...- motyogta.
- Nalu!- hallatszott kintről, majd pillanatokkal később édesanyám nyitott be az ajtón.- Nalu! Itt vagy? Ó, megzavartam valamit?
- Nem, dehogy- csuktam össze a könyvem, majd nagy nehezen felálltam és kinyújtóztattam az elzsibbadt végtagjaim.
- Jesabel? Nalu, hányszor elmondtam már, hogy ne hozd be a kutyát?- dorgált meg.
- N-ne tessék leszidni!- szólalt meg hirtelen Rosemary.- Miattam engedte be... Hogy felvidítson...
- Ugyan kisasszony, nem kell megvédenie. Számtalanszor elmondtam már neki, hogy az állat nem való a házba- enyhült meg egy kissé.
- De tényleg így volt! Ugye?- kérdezte ezúttal tőlem. Pár pillanatig haboztam, majd bólintottam.
- Igen. Ahogy mondja...- helyeseltem.
Anne sóhajtott.
- Rendben, most az egyszer elnézem. De többet ne forduljon elő! Ha játszani akartok vele, menjetek ki a házból!- azzal távozott.
Pár másodpercig még hallgattuk a távolodó lépteinek kopogását.
- Köszönöm, hogy megvédtél- adtam egy puszit a lány homlokára.- De jobb lesz, ha most tényleg kiviszem Jesa-t, mielőtt az anyám még jobban leszid. Ha unatkozol, ott találsz könyveket, az íróasztal fiókjában, papírt, tollat, tintát, mindent. Vacsoránál találkozunk!- intettem még egy utolsót, majd kiléptem az ajtón.
A lépcsőn lefelé haladva gondolkodtam.
- Te Jesabel...- szólaltam meg, mire az állat vakkantott egyet.- Szerinted is el volt egy picit pirulva, amikor adtam egy csókot a homlokára...?
A jószág csak ugatott mégegyet, majd a nyitott bejáraton keresztül kiszaladt az udvarra.

Folytatás következik...