Szabad egy táncra? (Befejezett)

Tizedik lépés

Nalu

 A kocsi már majd' egy órája zötykölődött velünk a rögös útan a város felé. Rosey valamilyen könyvet olvasgatott, amit még múltkor édesanyámék hoztak neki a városból. Az ötletemnek köszönhetően pedig végre elvihetem magammal őt egy randevúra. 
- Mi az?- nézett rám, amikor észrevette, hogy egy ideje már rajta időzik a tekintetem. 
- Semmiség- simítottam egy kósza tincset a füle mögé, mire halvány pír kúszott az arcára, ami önkívületlenül is mosolyt csalt az arcomra. 
 Hamarosan megérkeztünk az élettől nyüzsgő településre. Az emberek sürögtek-forogtak az utcákon, a piacról hallatszott az árusok kiabálása, az utcán gyerekek játszottak, pár háznál kutya ugatott, néhány háztól pedig ló nyerítés is kivehető volt. 
- Megérkeztünk kiasszonyok!- nyitotta ki az ajtót John bácsi, így gyorsan kiszálltam és segítségként Rosemarynek nyújtottam a kezem. 
- Köszönöm- fogadta el a gesztust egy lágy mosoly kíséretében, majd kilépett ő is a járműből. 
- Elnézésüket kérem, hogy nem tudtam önöket beljebb vinni. A fogadó innen két utcára van- mutatott előre az idős férfi.- Holnap délután négy órakkor itt fogom várni önöket!- emelte meg a kalapját elköszönve és elindította a lovakat. 
- Hova menjünk először?- fűztem össze a kettőnk ujjait. 
- Mi lenne, ha előbb lefoglalnánk egy szobát, letennénk a csomagjaink és utána néznénk szét a városban?- kérdezte. 
- Rendben. Akkor induljunk!- kezdtem el vezetni a szállásunk felé. 
 Nagyjából tíz perc múlva beléptünk a barátságos kis fogadóba. A tulajdonost ismertem, ugyanis édesapám gyerekkori jó barátja volt. 
- Nalu!- lépett ki a pult mögül a középkorú férfi és üdvözléskép kezetfogott velem. Ismert annyira, hogy nem szeretem, ha megpróbálnak kezet csókolni nekem.- Kit tisztelhetek a kishölgy személyében?- fordult Roseyhoz mosolyogva. 
- Rosemary Campbelle- hajolt meg. 
- Örvendek, az én nevem Erick Woods- adott egy csókot a lány kézfejére. 
- Egy szobát szeretnénk ma estére. 
- Azonnal keresek egyet- bólintott, majd visszatért a helyére és elkezdett keresgélni.- A második emeleten lévő hatos számú szoba szabad csak a kétszemélyesek közül- vett elő egy dobozt, amiben a szoba kulcsok voltak.- Parancsoljatok- nyújtotta oda a miénket. 
- Köszönjük- mosolyogtam rá. 
- Ha bármire szükségetek van, itt megtaláltok. 
 Elindultunk a lépcső felé. 
- Szép ez a hely- jegyezte meg hátrapillantva rám, miközben egyesével szedte a fokokat a lány. A ruhája miatt nem igazán lehetett csak úgy felrohanni a lépcsőn. 
 Egy halvány rózsaszín ruhát, amin fehér anyagból voltak fodrok és masnik, allatta egy kicsi, keskeny abronccsal ami éppen csak arra volt jó, hogy egy kis tartást adjon a ruhájának.
 A szobánkba belépve letettem a barna bőröndöt az ajtó mögé. A bejárattól balra volt egy kis fürdőszoba, míg az ajtóval szemben egy, az utcára nyíló ablak kapott helyett, a tisztálkodó helység mellett elhaladva jobb kéz felé egy íróasztal, a másik oldalon pedig egy szépen megvetett franciágy. Rosey odasietett az ablakhoz és azt kinyitva kémlelt ki rajta. 
- Nézd!- fordult hátra, mire mögé lépve én is szemügyre vettem a kiskutyát, ami az ellentétes oldalon játszott a gyerekekkel.- Olyan aranyosak- könyökölt a párkányra, míg én átöleltem a derekát. 
- Valóban- cirógattam vállig érő gesztenyebarna haját. 
- Hova megyünk először?- kérdezte hátra fordulva kíváncsian. 
- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? 
- Menjünk!- fogta meg vidáman a kezem és elindult az ajtó felé. Gyorsan bezártam az ajtót és lementünk a földszintre, hogy minél hamarabb szétnézhessünk kint. 
 Az utcára kiérve ismet felkötötte rózsaszín, virágos kalapját. Mosolyogva felé nyújtottam a kezem, így belém karolva elindultunk. Minden négyzetméter nyüzsgött az élettől. Valamilyen fesztivál lehetett a városban, ugyanis a főutca ki volt díszítve virágokkal, az út két oldalán pedig árusok sorakoztak és hirették a portékáikat. 
- Nézd!- mutatott egy bódéra, ahol mindenféle péksütemény volt, a pogácsától kezdve a béleseken, kalácsokon át mindenféle finomság. Közelebb menve már éreztük is a levegőben szétáradó édes és sós illatokat. 
 Végül vettünk pogácsát és hókiflit, ami baracklekvárral, mákkal és dióval volt töltve. Éppen egyet majszolgattam az elsőként említett süteményből, mikor éreztem, hogy kedvesem megérinti a vállam, így felé fordultam. 
- Nézd csak- biccentett fejével mosolyogva a mellettünk lévő utca sarkánál leselkedő két kislányra. A kisebbik egy babát szorongatott a kezében és minket néztem, pontosabban inkább a kezünkben lévő, süteményekkel teli kendőt. 
 Rosey átvette a nyalánkságokat és odasietett vele a két kisgyerekhez, majd leguggolt eléjük. 
- Vegyetek belőle nyugodtan!- kínálta meg őket kedvesen, mire a kisebbik lány szégyenlősen elvett egy hókiflit. Olyan hét éves lehetett. 
 Rengeteget változott, amióta ide került. Sokkal szelídebb és megközelíthetőbb lett, mint korábban. Amikor először találkoztam vele, hihetetlenül makacs, ingerlékeny és ideges volt. Mintha valami miatt állandóan félnie kellett volna. De egy jóideje már olyan nyugodt volt, mint egy tó, aminek a felszínét nem borzolja vihar, csupán a játékos szellő simogatja. 
- Te egy igazi hercegnő vagy?- kérdezte csillogó szemekkel, amikor jobban végigmérte. Szegény elsőre teljesen meglepődött a kijelentésre. 
- Igen- léptem mellé moslyogva és megsimogattam a kislány kócos haját. 
- Én is olyan szép hercegnő szeretnék majd lenni ha nagy leszek, mint te!- lelkendezett. 
- Bocsánat a húgom miatt...- pironkodott a nővére. 
- Ne kérj bocsánatot- nyújtotta felé a süteményes kendőt a kedvesem. 
- Köszönöm...- motyogta szégyenlősen, miközben elvett egy pogácsát. 
- Olyan szép vagy!- ölelte meg a pici Rosemaryt. 
- Emily, nem szabad!- próbálta volna elhúzni a testvére. A lány mosolyogva odaadta a süteményeket, majd felvette apró rajongóját. 
- Egy nap te is szép hercegnő leszel!- mosolygott, miközben megforgatta a kislányt, aki erre felnevetett.Nemsokára letette az Emilynek nevezett kislányt. 
- Mennünk kéne lassan- simítottam az egyik tincsét a füle mögé, mire bólintott. 
- Mi is mehetünk?- kapkodta a fejét köztem és Rosey között, kérdését követően pedig ő is kérlelően nézett rám. Sóhajtottam és beadtam a derekam.
- Szörnyen sajnálom a húgom udvariatlanságát...- szegte le mellettem a nagyobbik lány a fejét. 
- Semmi baj- kócoltam össze a haját.- Örülök, hogy Rosey ennyit mosolyog miatta- tettem még hozzá, miközben a másik oldalomon a Campbelle lány kezét fogtam, a jobb oldalán pedig Emily mesélt valamiről lelkesen. 
- Tényleg, el is felejtettem bemutatkozni!- kapott észbe.- Veronica vagyok. A kishúgom pedig Emily. 
- Ő Rosemary, én pedig Nalu- mosolyogtam rá, mire az említett felém fordult. 
- Rosemary hercegnő!- ölelte át a derekát. Hihetetlenül aranyosak voltak. 
- Emily, Veronica!- hallottunk meg mögülünk egy ideges hangot, így hátra fordultunk. 
- Jaj ne! Ez Margaret néni!- bújt a kislány a párom szoknyája mögé és Veronica is megszorította a kezem. 
- Szörnyen sajnálom!- hajolt meg előttem.- Ez a két rosszaság megszökött az árvaházból, sajnálom, hogy gondot okoztak önöknek. 
- Nem Margaret néni, én szaladtam el, Veronica vissza akart vinni engem!- védte a testvérét. 
- Nem szégyenled magad Emily? Zargattad a hölgyeket! - ragadta meg a kislány kezét a nő szigorúan és már épp készült volna leszidni, amikor megállították. 
- Ne tessék mérgesnek lenni!- próbálta menteni a kislányokat a büntetéstől.- Nem csináltak semmi rosszat, sőt! Nagyon aranyosak voltak!
- Így igaz- helyeseltem, így én is a védelmembe véve a gyerekeket. 
- Nem akarok visszamenni- bújt Emily ismét Roseyhoz. Egy kissé szomorúan elmosolyodott, majd a kalapját levéve, kibontotta a hajába font egyik fehér szalagot és a kislány hajába kötötte. 
- Tessék. Ez a tiéd. Ha majd hercegnő leszel és újra találkozunk, mindenképp mutasd meg- ölelte meg, mire a kicsi elkezdett pityeregni, ami Rosemary szemeibe is könnyeket csalt. 
 Végül a gyerekek visszaindultak a nevelőjükkel az árvaház irányába és egészen addig integettek nekünk vissza, mígnem egy utca sarkon lefordulva eltűntek a szemünk elől. A zsebkendőmet a mellényem zsebéből elővéve magam felé fordítottam a lányt és letöröltem az előbuggyant könnyeit. 
- Köszönöm- nyitotta ki mogyoróbarna szemeit.
- Mi lenne, ha ennénk valamilyen sütit? Hátha az egy picit jobb kedvre derít- simítottam meg puha porcelán arcát, mire bólintott egyet. 
 Pár utcára találtunk egy barátságos kis cukrászdát, aminek az utcára nyíló teraszán leültünk egy asztalhoz. Ő egy epres tortaszeletet rendelt, míg én egy kávét és tiramisut. Miután kihozták a süteményeket, csendben elkezdtünk falatozni. 
- Csak nem?! Nalu Ashford!- hallottam meg a nevem, mire felkaptam a fejem és hátrafordultam, amerről a hang érkezett. 
- Bethany?- lepődtem meg és alighogy felálltam, már a nyakamba is ugrott. 
- Olyan rég láttalak!- szorongatott.- Ő meg ki?- engedett el és Roseyra bökött. 
- Ő Rosemary. Nálunk tölti a nyarat. Ő pedig Bethany, egy gyerekkori jó barátom- mosolyogtam rá az említettre, mire ő is felállt és hozzánk lépett. 
- Örvendek- nyújtotta felé a kezét kézfogásra, ám az újonnan jött lány nemes egyszerűséggel elütötte. 
- Rosemary Campbelle, James Campbelle elkényeztetett kis csemetéje- szúrta oda neki a szavakat, mire Rosey szomorúan leszegte a fejét és egy aprót bólintott. 
- Bethany!- próbáltam volna leszidni, azonban félbeszakítottak. 
- Semmi baj Nalu... Igaza van- motyogta. 
- És mégis mit keres egy ilyen úri kisasszony egy ilyen aprócska városban? 'Tán megunta a kastélyt és a cselédeket?- faggatózott gúnyosan. 
- Nem. Édesapám küldött az Ashford birtokra a nyárra- felelte halkan. 
- Bethany, elég legyen!- próbáltam volna visszafogni, de rám se hederített. 
- Nocsak. Akkor talán ő unt rá a saját lányára? Olyannyira sikerül elkényeztetnie, hogy már neki is elege lett belőled? - csipkelődött tovább, így nálam is elszakadt a cérna. Elé lépve szembe fordultam vele és adtam neki egy pofont. Természetesen nem ütöttem túl nagyot, csak ép akkorát, hogy helyre tegyem. 
- Elég legyen!- csattantam fel.- Nem szégyenled magad, hogy csak így a semmiből nekitámadsz valakinek?- szidtam le, mire minden szem ránk szegeződött már.- Fogd vissza-...- folytattam volna, azonban éreztem, ahogy Rosey remegő  kézzel megfogja a mellényem szegélyét. 
- Ne...- motyogta sírásra hajló hangon. 
- Ne haragudj- fordultam meg és átöleltem. 
 Bethany csendben állt möttünk. Látszólag ő is elszégyelte magát azok miatt, amiket hirtelen hozzávágot Rosemaryhez. 
 Lassan mindhárman visszaültünk az asztalunkhoz, mostmár Bethanyval kiegészítve. A légkör pedig meglehetősen feszült volt. 
- É-és, hogy vagy Nalu?- kérdezte a barátném egy kis idő elteltével. 
- Voltam már jobban- kortyoltam bele még mindig egy kissé ingerülten a már szinte teljesen elhűlt kávémba. 
- Én... Kifizetem a süteményeket és elmegyek sétálni...- motyogta Rosey, majd felállva elsietett. 
- Várj-...!- mentem volna utána, de Bethany elkapta a karom. 
- Maradj még!- szólt rám, és sajnos addigra a kedvesem is szem elől tévesztettem. Egy mélyet sóhajtva leültem és idegesen dobolni kezdtem a térdemen. 
- Mit akarsz? 
- Miért vagy vele ilyen kedves?- tért egyből a lényegre.
- Mert nincs okom gorombának lenni vele.
- De hisz...!- csattant volna fel, de még időben visszafogta magát.-... Te is tudod, hogy mennyit ártott az apja az egész környéknek. 
- Tudom. Viszont ő nem az apja. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek leírtad. Sokkal inkább olyan ember, aki egész eddigi élete során az elvárásokhoz igazította saját magát és most, a múltjától távol végre kibontakozhat és végre az lehet, aki mindig is volt. Egy kedves és tiszta szívű lány, aki nem egy kegyetlen és zsarkon kis király, mint az apja!- álltam fel és a székemet betolva elindultam, hogy megkeressem. 
- Várj!- loholt utánam Bethany, majd mikor beért, csendben követett. A fogadónk felé mentem, abban reménykedve, hogy oda ment vissza, azonban az egyik után kirdulva földbe gyökerezett a lábam. 
 A fogadónkkal szembeni épület előtt ott volt a korábbi két kislánnyal, meg még egy pár gyerekkel és velük játszott, körülöttük pedig ott ugrált egy kiskutya is. 
- Sokkal inkább ilyen ember ő...- jegyeltem meg, miközben próbáltam beleégetni az elmémbe a nevetéstől kipirult, mosolygó arcának képét. 
- Engem is, engem is!- nyújtózkodott egy másik kislány, miután felvette Emilyt és mint korábban, most is megforgatta. 
- Én... Sosem gondoltam volna, hogy ő tényleg ilyen...- hebegte.- Mindenhonnan csak azt lehetett hallani, hogy egy pénzéhes, elkényeztetett kis fruska... 
- Így jársz, ha hiszel a pletykáknak és nem adsz esélyt valakinek, hogy megmutassa ki is ő valójában- fűztem hozzá, majd mosolyogva elindultam Rosyék felé. 
- Nalu!- szaladt felém Emily, így mikor odaért hozzám, felkaptam és megforgattam a levegőben. 
- Gyerekek, uzsonna!- kiabált az ajtóból az árvaház nevelőnője, mire a gyerekek elindultak befelé, a hölgy pedig hozzánk lépett.- Nincs sok mindenünk, de gyertek be ti is, ez a legkevesebb a mai galibáért! 
- Vigyük be a sütiket, jut belőle a gyereknek bőven!- mosolygott Rosey, mire bólintottam. 
- Rosemary!- sietett hozzánk Bethany, mire a lány egy kicsit megrémült, de bíztatóan megszorítottam a kezét.- Én... Sajnálom, amit korábban mondtam... Elhittem azokat, amiket pletykálnak rólad... 
 Válaszképp a lány csak megölelte. 
- Az egészet Nalunak köszönhetem...- pillantott rám mosolyogva, amin én is meglepődtem. Nekem? 
 Késő estig maradtunk a gyerekekkel, ahova végül hosszú szőke barátnőm is csatlakozott. A lányok befonták a haját és teltűzdelték virágokkal, míg Roseynak fűzfaágakból égy ugyanúgy virágokból fontak koszorút. 
- Hiányozni fogtok!- ölelte meg Emilyéket az ajtóban, mikor búcsúzkodtunk.- De biztos, hogy még találkozunk!- adott neki és a nővérének egy egy puszit a homlokára. Az ajtótól kicsit távolabb pedig Bethanytól is elbúcsúztunk. 
- Még látjuk egymás!- ölelte át Rosemaryt. 
- Őt meg mi lelte...?- kérdezte meglepetten, miközben a lány távolodó alakját néztük. 
- Ki tudja...- vontam meg mosolyogva a vállam. 
 Lassan felmentünk a szobánkba, hol minketten gyorsan lefürödtünk. 
- N-nalu...?- nézett rám meglepetten, amikor a fürdőből kilépett, én pedig az íróasztaltól felállva szorosan átöleltem. 
- Köszönöm, hogy ilyen csodálatos vagy...- suttogtam a fülébe, majd adtam egy gyengéd csókot az ajkaira. 

Folytatás következik...