Szabad egy táncra? (Befejezett)

Ötödik lépés

Rosemary

A szívem úgy kalapált, mint még soha, mikor becsuktam magam mögött az ajtót és a hátamat nekitámasztottam. Éreztem, hogy az arcom vérvörös és teljesen ki vagyok melegedve. Kis híja, hogy össze nem estem.
Alig akarta felfogni az agyam az imént történteket és akkor is csak annyit tudtam tenni, hogy elfordítsam az arcom. Magam sem tudom mit akartam. Vele akartam lenni? Igen. Utáltam a bátyját, mert nem hagy békén, hogy kettesben lehessek vele? Mindenkinél jobban. Akartam azt a csókot? Talán...
A gondolatok és érzelmek csak úgy kavarogtak a fejemben és a szívemben, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Az, hogy két lány együtt legyen, nem a természet rendje, mégis... Mégis tenni akartam jó magasról a szabályokra és vele lenni. Többet. Még többet. Az egész napot vele tölteni. Kínomban lefeküdtem és hagytam, hogy lassan elnyomjon az álom.

Másnap reggel nyúzottan és kialvatlanul ébredtem. Mintha egy percre se hunytam volna le a szemem. Eltartott egy darabig, mire erőt vettem magamon és felkeltem, hogy valami szalonképes kinézetet öltsek magamra. A tükör előtt ücsörögve és a hajam fésülve eszembe jutott, amikor ő fésülte ki a hajam, erről pedig ismételten beugrott az előző este. Újból vér szökött az arcomba és ismét azon kezdtem el gondolkodni, mit is tehettem volna abban a helyzetben.
Hosszas magam elé bámulás után feladtam az erről való elmélkedést és a szekrényemhez léptem, majd kivettem az első kezembe akadó ruhát.
Kis idő elteltével lementem az étkezőbe, hogy tiszteletemet tegyem vendéglátóimnál. Azonban senki nem volt még lent. Csak Nalu.
- J-jó reggelt!- köszörültem meg a torkom, mire a helységben tartózkodó szöszi is felkapta a fejét.
- Oh. Jó reggelt- folytatta a villájával a reggelijének túrkálását. Eléggé étvágytalannak és fáradtnak tűnt.
Kivételesen nem mellette, hanem vele szemben foglaltam helyet, majd egy komornyik elém tette az étellel bőségesen megpakolt tányért. Ám pár perces néma csend után Nalu felállt és sóhajtott.
- Nem bírok enni. Visszamegyek a szobámba- indult volna el kifelé.
- V-várj!- ugrottam fel hirtelen.- M-mondani akarok valamit...
Ezt követően ismét sóhajtott.
- Voltaképpen én is- ült vissza a helyére.- Ne haragudj a tegnap este miatt. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
- Ne kérj bocsánatot! Sokkal inkább nekem kéne... Bocsánat, hogy elfordultam...- motyogtam alig hallhatóan, mire megrázta a fejét.
- Emiatt ne kérj, én voltam az, aki rá akarta erőltetni magát rád.
- Nem erőlteted... Csak... Nem tudtam, hogy kéne reagálnom...- pirultam el egy kissé.
- Sehogy. Csak szimplán el kellett volna löknöd- vágta rá hűvösen.
- De... Nem akartalak...- motyogtam, mire láttam, hogy egy pillanatra lefagy és az arcára felkúszik egy halvány pír.
- O-oh, é-értem...- köszörülte meg a torkát és mély gondolkozásba merült.
Ismét csend telepedett ránk, egyikőnk sem tudtam, mit is kéne mondania.
- Izé... Akkor áll még a sétálás...?- kérdezte bátortalanul, mire halványan elmosolyodtam.
- Persze.
- Rendben. Akkor mikor induljunk?- oldódott fel mostmár egy kicsit ő is.
- Ebéd után?
- Az szerintem jó lesz. És akkor vacsorára itthon vagyunk- mosolygott.
- Amúgy, hova tűnt mindenki?- néztem körbe az étkezőben.
- Elmentek a közeli városba. Vásárolnak, ügyeket intéznek, ha jól tudom a szabóhoz is elmennek, ilyenek.
Ezt követően mindketten lassan befejeztük a reggelit és ebédig visszavonultunk. Pihentem, olvastam, vagy csak simán bámultam a plafont. Kimerült voltam a rossz éjszaka miatt. Ebéd előtt kiválasztottam a sétáláshoz megfelelőnek ítélt ruhát, ami egy fehér blúzból és kicsivel boka fölé érő sötétkék szoknyából és egy pár fekete csizmából állt.
Az étkezőben Nalu már javában kanalazta a levesét, mikor én leértem. Egy fekete nadrág és egy fehér ing volt rajta, az asztal szélén pedig egy kalap pihent egyetlen darab hófehér lúdtollal.
- Egész nap ott tervezel állni?- pillantott rám egy pimasz mosollyal, amikoris észrevette, hogy már egy jóideje csak őt bámulom.
- N-nem!- ültem le gyorsan vele szembe, majd én is megkaptam a levesem, így ebédelni kezdtem.
Próbáltam minél gyorsabban haladni, hogy minél hamarabb indulhassunk sétálni, azonban ő ráérősen kanalazgatta a levesét és eszegette a másodikfélét.
Mikor végre befejezte a szórakozást, elégedetten vigyorogva nézett rám, miközben én már majd' felrobbantam a méregtől.
- Mehetünk Rosey?- állt fel az asztaltól.
- Erre várok már mióta- forgattam meg a szemem.
- Tudom ám, hogy már alig vártad, hogy ismét kettesben lehess velem- kacsintott, majd fél karjával átkarolta a derekam és adott egy csókot az arcomra.
Ettől persze a szívem kihagyott egy ütemet és csak nagy szemekkel néztem rá. Teljesen lefagytam és csak álltam mellette hagyva, hogy szórakozzon velem.
- Na, jössz már?- kiabált vissza az ajtóból, mire összeszedtem magam és utána futottam.
Ő már az ajtóban ácsorgott, fején a kalapjával, kezében egy bőrből készült szárral Jesabelnek, mellette pedig a jószág toporgott farokcsóválva.
- Kész vagy? Nagyszerű! Akkor gyerünk!- indult meg a kapu felé, a válaszomat meg sem várva, nyomában a kutyával.
A közeli erdőt teljesen átjárta a kora nyár kellemes hangulata. Igaz, a levegő igen nehézkes, de ettől eltekintve igencsak pompás időnk volt. A madarak énekeltek, egy távolabbi tisztáson őzek legeltek, míg a bokrok aljában nyulak mozgolódtak. Egyszer-kétszer egy szegény mókus is elénk ugrott, akit utána Jesabel megkergetett.
- Mondd csak Rosey...- törte meg a hosszú csendet az arany hajú lány.- Miért Rosemary a neved?- érdeklődött.
- Nos, ez egy igencsak hosszú történet- sóhajtottam, mikor hirtelen rámzúdult egy csomó emlék.
- Elmeséled?- mosolygott.
- Ha szeretnéd... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, akik éppen az első gyermeküket várták. Mindketten nagyon izgatottak voltak, hogy a feleség vajon lány vagy fiú gyermeket vár, de mindketten úgy gondolták, hogy bármilyen is legyen, szeretni fogják. Aztán elérkezett a nagy nap, az asszonynak elfolyt a magzatvize és jópár órányi vajúdás után világra jött az alig 49 cm-es, pihe könnyű kislánya. Hihetetlenül törékeny volt, a bába és a szülei is attól rettegtek, hogy nem marad meg. Mégis, az első pillanattól kezdve szerették. A szülés után a férj egy hatalmas csokor rózsával lepte meg a feleségét, hogy háláját fejezze ki, amiért világra hozta a gyermeküket. Nem sokkal később a bába odaadta a bepólyált gyermeket a szüleinek. A kislány akkor nyitotta ki először a szemét, és mikor meglátta a rózsákat, felnevetett. Hihetetlenül tetszettek neki a virágok, folyamatosan mosolygott, amikor csak meglátta őket. Az édesapjáék lány gyermek esetén a Mary nevet szánták a kislányuknak, ám a virágok iránti rajongása láttán ezt a tervüket Rosemaryre módosították. Itt a vége, fuss el véle- fejeztem be a mesét.
- Szóval a virágok utan kaptad a neved?- csodálkozott.
- Igen. Azóta minden születésnapomra pontosan annyi szál rózsát kapok, ahanyadik életévemet töltöm éppen.
- Ez igazán szép szokás- mosolygott, majd hirtelen megtorpant és elindult a fák közé.
- Hova mész?- értetlenkedtem.
- Egy pillanat!- kiabált vissza majd pár perc múlva visszajött egy halvány rózsaszín virággal a kezében.- Vadrózsa- mosolygott és a hajamba tűzte, majd elmosolyodott.- Jól áll.
- Köszönöm...- motyogtam zavartan.
Hirtelen Jesabel elkezdett ugatni valamit és nekiiramodott.
- Jesa!- kiáltott utána Nalu, de mint aki meg sem hallotta, rohant tovább.- Gyerünk utána!- ragadta meg a kezem és elindult az eb után.
Nagyjából tíz percig folyamatosan rohantunk és mikorra már teljesen kifulladtunk, megálltunk egy fa mellett. Zihálva lerogytam a fa törzse mellé és a térdeimre hajtottam a fejem. Alig kaptam levegőt.
- Bocsánat...- zihálta és a fa törzsére rakta a karját, annak pedig nekidöntötte a homlokát.
- Semmi baj.... De ugye vissza fog jönni?- néztem szomorúan a szemébe.
- Remélem...- motyogta csüggedten.
Pár perccel később vidám csaholást hallottunk meg magunk mögül. Mindketten hátrakaptul a fejünket és megkönnyebbülten sóhajtottunk. Jesabel egy elejtett nyúllal a szájában lépkedett felénk. Persze mikor odaért hozzánk és letette a zsákmányát, Nalu jó alaposan megszidta. Egy kicsit meg is sajnáltam a jószágot.
- Induljunk el visszafelé. Lassan megy le a nap...- csatolta rá a vezetőszárat Jesa nyakörvére, majd elindult hazafelé.
Csendben mentem utána. Hihetetlenül kimerült voltam a sok rohanástól. Ennek a bambaságnak persze meg is lett az eredménye, ugyanis majdnem megcsókoltam a földet, hacsak Nalu nem kapja el a karomat időben és nem tart meg.
- Óvatosan - mosolygott rám, majd a felkaromról lecsúsztatta a kezét az enyémig és megfogta.- Csakhogy el ne ess és ne tévedj el- mosolygott, mire bólintottam, ő pedig elkezdett visszafelé vezetni. Egy idejig csak néztem az egymásba fonódó ujjainkat és mikorra észbekaptam, már teljesen vörös volt az arcom. Megőrít ez a lány...
Az erdő fáit szép lassan felváltotta a földút és nemmessze feltűnt a már ismerős ház alakja is, vagyis hazaértünk. Sok dolog kavargott egyszerre a fejemben és az egyre fülledtebb levegő ezen nem igazán segített, mert rákontrázott még egy kis fejfájással a már meglévő fáradtságomra. Ráadásul az idő sem volt túlzottan bizalomgerjesztő, ugyanis az égen már nagy tömegben gyülekeztek a sötétszürke viharfelhők, amik azt sugallták, hogy nem lesz túl nyugodt éjszakánk.

Folytatás következik...