Kávé illata tölti be a konyhát.
Álmosan megdörzsölöm a szemeim, majd nyújtózom párat.
Sóhajtva megfogom a bögrémet, és kilépek a teraszra. A korláton és a székeken még reggeli harmatcseppek fénylenek, ahogy a kertben lévő növényeken is. A hideg levegő csípi az arcomat, zörögnek a csontjaim. Sietősen visszaindulok a kedvenc szürke pulóveremért, melyet még anyától kaptam. Ez a ruhadarab helyette is velem van.
Elhelyezkedem az egyik széken, majd gondolataimba merülve kezdem el kortyolgatni a kávét, és nézni a madarakat. Az ital forró lávaként halad végig rajtam.
Régen szerettem a külvárosban élni. Hiszen nyugodt volt és csendes. Az utóbbi még most is megvan, viszont mára ez túl néma. Szinte egyedül maradtam a házban - néha pár szót váltok apával, megkapom a szokásos jóéjtpuszimat, majd ő megy pihenni.
Fáradtak vagyunk.
Bár sokszor elgondolkoztam már azon, milyen lenne örökre elaludni, főként az utóbbi egy hétben, ez annyira gyáva és abszurd dolog számomra. Mikor jut el az ember arra a mélypontra, amikor már szebb világnak tűnik a halál, mint bármi más? Biztosan lehetne találni valami apró dolgot, ami miatt érdemes maradni. Nekem ez az a remény, hogy amikor pár nap múlva újra iskolába megyek, a többiek ott lesznek.
Ott lesznek, és újrakezdjük.
Hárommal kevesebben, de együtt leszünk.
Mégis ahogy végigpillantok a kerten, ahol rengeteget játszottunk a srácokkal, ez annyira lehetetlennek tűnik.
Ó, Channie, egyedül maradtál.
Ugye milyen rossz magányosnak lenni?
Kétségkívül borzasztó.
Nos, mit reagálsz, Bang Chan?
Eldöntöttem, hogy leküzdöm a magányt, és normális úton folytatom az életemet.
Ezt reagálom, Lee Felix.
YOU ARE READING
8.2 - Stray Kids
Fanfiction"- Mit csinálsz? - Tanulok. Próbálok úgy tenni, mintha átlagos diák lennék, tudod... Mint akinek nem rákos az anyja, és nem ölték meg egy barátját." Melyben Chan eldönti, hogy leküzdi a magányt, és normális úton folytatja az életét. [tw! fizikai bán...