8.2 - Stray Kids

01

Mostanában sokat gondolkozom esténként alvás előtt az ágyamban. Úgy mindenen. Főleg azon, hogy hova tűnt mellőlem mindenki. Régen mindig hallottam a földszintről halk beszélgetést, most hogy ne zavarjon az üresség, inkább fülhallgatóval nagy hangerőn zenét hallgatok. Így nem hallom a csendet.

Hiányzik az a nyüzsgés, a folyamatos mozgás, ami itthon folyt. Nem tudom, visszakapom-e valaha.

Nem tudom, bármit is visszakapok-e valaha a régi életemből.

De hát az ilyen helyzetekkor alakulnak új kezdetek, nem?

Mégis én a régi barátaimmal, szeretteimmel akarok új kezdetet.

Nem tudom, ezt megkapom-e valaha.

(...)

Ugyanazt a kopott utat járom sokadjára hétfő reggel. A nap erőteljesen süt, ahogy felpillantok a kék égre, egyből egy fintor kíséretében hajtom vissza a fejem. Szinte égeti a szemem a világosság, mivel az utóbbi időszakban ki se mozdultam a házból.

Beérve az iskola kapuján nézelődni kezdek, hátha megpillantom valamelyik barátomat, de csak Felixszel és Jeonginnel találkozom, ahogy kézenfogva beszélgetnek az egyik padon. Összeszorul a mellkasom. Még mindig nem értem, hogyan képesek úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Legalább a legfiatalabbnak számíthatna valamit az, hogy az egyik társunk meghalt. Mondjuk a haláláról csak páran tudunk egyelőre. Eltűntként van nyilvántartásban, azóta is keresik. Egyszerűen képtelen vagyok elárulni bárkinek is, hogy mi történt vele.

Még mindig féltem Jeongint, és ő túl jó ember ahhoz, hogy nevelőintézetbe kerüljön.

Megrázom a fejem, majd belépek az épületbe. Odabent a szokásos hangzavar fogad, hiába van még negyven perc az első óra kezdetéig. Felbattyogok a második emeletre, ahol a folyosó végén a szekrényeknél észreveszek egy ismerős alakot. Odasietek átvágva rengeteg másik diák között, és szerencsémre tényleg az áll előttem, akinek gondoltam.

- Woojin? - szólítom meg a vállára téve a kezem, mire felém fordul, így szembetalálhatom magam az arcával, melyet már régen nem láttam. A szája elé kapja a kezét, majd egyből megölel.

- Chan! Én... Annyira sajnálom - fekteti a fejét a vállamra.

- Mit?

- Hogy nem maradtam veletek. Csak amikor megfenyegetett, hogy megöl téged, egyszerűen nem bírtam. De jó, hogy nem esett bajod! - tol el magától, majd megkönnyebbült mosollyal végigmér.

- Ezt mindenkiről nem mondhatjuk el... - motyogom lehajtva a fejem, miközben az összes emlék egyszerre suhan át az agyamon.

Hyungom újra magához szorít, mintha mindent tudna.

- Istenem... Changbin elmondta. Egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Inkább most ne firtassuk, jó? - néz a szemembe, melyekben már könnyek csillognak, én pedig szipogva bólintok.

- Itt vannak a többiek? - kérdezem elhelyezkedve az ügyeletes asztalon, de a mondat végére elcsuklik a hangom.

- Jisung és Seungmin még nem, az előbbi szerintem ki fogja nyírni Jeongint, ha megtudja. - Erre keserűen felnevetek, miközben legördül az első könnycsepp az arcomon. Biztos Jisungnak lesz a legnehezebb feldolgozni, hiszen ő állt Minhohoz a legközelebb.

- Ne sírj - fogja meg a kezem Woojin mellém ülve, majd simogatni kezdi azt.

- Egyszerűen nem hiszem el... Mindezt azért, mert rossz emberrel hozott össze a sors? - pillantok társamra, mintha ő választ tudna adni. Pedig erre nincs válasz.

Az élet (és a halál) legfontosabb dolgaira nincs magyarázat. Miért születünk meg, miért szeretünk másokat, pontosan mi is az a szerelem, és az égiek miért veszik el csak úgy mások életét? Nekik jobban kell?

Azt mondják, valaki akkor hal meg, amikor teljesítette a küldetését. Minhonak csak ennyi járt? Neki úgy tudom, más volt az élete célja, mint gyilkosság áldozatává válni. Igaz, hogy egyszer szerepelni akart egy krimi filmben, de szerintem kicsit másra gondolt.

Vagy ő csak ennyit érdemelt? Hol van ilyenkor az, hogy a jók győzedelmeskednek, és a gonoszok bűnhődnek? Mert jelenleg éppen az ellenkezőjét látom.

Nem tudom elfogadni.

- Jisung, nem, nem oldanád meg azzal, hogy megvered! Kérlek! - hallatszik a háttérben.

Bár ebben van igazság, nekem is jól esne hibáztatni valakit, vagy legalább levezetni a feszültséget a szerintem hibásokon.

Mert nem tudom elfogadni, hogy a barátom állítólag teljesítette a küldetését a Földön.