8.2 - Stray Kids

05

Lihegve válunk el egymástól. Woojin kétségkívül jól csókol. Viszont az, hogy mocorog az ölemben, kezd egyre kényelmetlenebbé válni...

- Fejezzük be a takarítást. - Mintha a gondolataimban olvasna, lemászik rólam, és újra a kezébe veszi az egyik partvist. - Lemosod a táblát és a padokat?

Bólintok, majd megfogom a szivacsokat, aztán elindulok a mosdóba bevizezni azt. Amikor visszaérek, kiderül, hogy a sepregetés már készen van, szóval ketten fejeztük be a munka hátralévő részét. Elég gyorsan végeztünk.

- Ez kész - porolja le magát Woojin, majd elhagyjuk a termet, és bezárjuk az ajtót.

- Esik az eső - állapítom meg megtorpanva, amikor kilépünk az iskolából.

- Eléggé.

- Ki lakik közelebb? - pillantok fel a mellettem állóra.

- Azt hiszem, hogy én.

- Futunk odáig?

- Fussunk.

Ezzel ahelyett, hogy megvárnánk, amíg abbamarad a vihar, elkezdünk kézenfogva rohanni a sötétszürke ég alatt. Időnként hatalmasakat dörög az utunk közben, valamint a szél is fúj, de nem zavar minket. Nevetve nézünk egymásra minden alkalommal, amikor villámlik.

Bőrig ázunk, mire megérkezünk. Woojin gyorsan előhalássza a kulcsát a táskája legmélyéből, majd szinte belök az ajtón. Kifáradva huppanok le a padlóra, barátom pedig eltűnik a folyosón, pár perc múlva visszatér, és egy törölközőt vág hozzám.

- Köszi - röhögök nekiállva a hajam szárításának.

- Esetleg a cipőt levehetnéd...

- Igaz - mondom, aztán teljesítem a kérését.

Követem őt az emeletre a szobájáig, ahol ő azonnal leveszi vizes pólóját, ezzel elém tárva izmos felsőtestét. Szó nélkül kezd el keresgélni a szekrényében.

- Tessék, egy felső - hajítja a felém az említett tárgyat.

- Szerintem nem kell az - dobom el a kezemben és a nem rég még rajtam lévő darabot is.

- Oh, hát rendben - nyalja meg az alsó ajkát.

- Ne kínozz már! - húzom magamhoz, majd mohón megcsókolom. Jobb kezem végigvezetem a hátán, a balt pedig a derekán tartom. Mostmár biztos vagyok abban, hogy elment az eszem.

Egy pillanatra eltol magától, és mielőtt még újrakezdhetném előbbi cselekedetemet, megszólal.

- Én csak egy csókot kértem - jelenti ki határozottan, de a szája sarka egy pimasz mosolyra húzódik.

- Kaphatsz többet is - makacskodom vigyorogva.

- Hát, ha így állunk - hajol ismét ajkaimra.

(...)

- Chan, te mennyit fogytál? - mér végig aggódóan hyungom, amikor épp a konyhában kutatunk valami kaja után.

- Nem igazán tudom - vakarom meg a tarkóm. Tény, hogy kevesebbet ettem az utóbbi hetekben, de nem hittem volna, hogy ennyire meg is látszik...

- Hozom a mérleget - indul el a fürdőszobába, majd kezében az eszközzel tér vissza. - Kérlek, állj rá - szól rám, amikor már vagy egy perce csak állok egy helyben.

Nem akarom látni az eredményt. Félek, hogy olyat mutatna, ami nem tetszene Woojinnek, és még jobban aggódna értem.

Beletörődve abba, hogy nem fog tágítani a kérése mellől, teljesítem azt.

- Ötvenhét... Jézusom, miért nem vigyázol magadra?

Mondtam. Nem akarom, hogy folyton arról beszélgessünk majd, hogy hogy vagyok, és mennyit ettem.

Pedig egészen biztosan ez vár rám.

(...)

Este tízet ütött az óra, barátom pedig már rég alszik mellettem, engem átölelve álmában. Ahogy végignézek rajta, kisimult, nyugodt arcán, tudatosul bennem, hogy megcsókoltam pontosan nem is tudom, hányszor úgy, hogy nem vagyok szerelmes belé. Hiú reményekbe kergettem. Úgy érzem, mintha kihasználtam volna.

Miért vagyok ilyen hülye?