8.2 - Stray Kids

17

Hangos, de tompa ordítozásra és csattanásokra ébredek. Kinyitom a szemem; sötét van. De ki az, aki ekkora zajt csap az éjszaka közepén?

Óvatosan leszedem magamról Woojin engem ölelő kezeit úgy, hogy ő ne ébredjen fel, ám ez nem igazán sikerül, mivel nyöszörögve megmoccan. Megsimítom az arcát, egy puszit adok a homlokára, majd felkelek az ágyból. Changbin is mélyen alszik - vagyis erre következtetek mozdulatlan alakjából. Álmosan sóhajtok, és elindulok a folyosón megkeresni, hogy melyik szobából szűrődik ki a hangzavar.

A csattanások egyre sűrűbbek, valamint már kezdem érteni, mit mondanak, ahogy haladok a tizenhatos felé - ahol egyébként Felixék laknak, így egyre jobban megrémülök, de nem állok meg. Meg kell mentenem Jeongint, mert ő képtelen szembeszállni vele. Mondjuk én is törött csontokkal vagy elvágott nyakkal mehetek haza, de ezzel képtelen vagyok foglalkozni.

Senki sincs itt rajtam kívül, amit nem igazán értek. Ha én meghallottam a zajt négy szobával odébb, akkor a szomszédjaiknak is fel kellett volna figyelniük rá.

Az ajtó előtt megtorpanok egy pillanatra. Hallom Jeongin sikolyait és sírását, valamint Felix ordítását, ez pedig pont elég ahhoz, hogy bármiféle átgondolás nélkül bemenjek a szobába. Ha nem teszem ezt, mire a segítség ideér, Innie meg is halhat - főleg Lix fenyegetése után.

Azt hiszem, a látványra nem álltam készen. Jeongin az összetört tükör darabjai között kuporog, az orrából ömlik a vér, könnyeivel vegyülve végigfolyik az arcán, majd a ruháján vagy a padlón landol. A szobatársa sorra osztja neki a pofonokat és az ütéseket, miközben porig alázza őt.

- Mit mondtam neked?! Hogy ne legyél velük! Erre te mit csinálsz?! Egész nap velük lógsz, és árulkodsz is! Nem tanultad még meg, hogy ne bassz ki velem?! - az arcába köp egyet, Innie pedig egyre jobban reszket.

Mértéktelen dühöt érzek, semmi mást, már képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Nem is félek. Kihasználva azt, hogy eddig egyikük sem vett észre, leveszek a polcról egy szimpatikus rohadt vastag könyvet, és utálatom tárgya mögé osonok. A maknae ekkor már rámnéz, hálásan mosolyog - bár ez is elég ijesztő a sok vér miatt. Kacsintok egyet, majd tarkóncsapom Felixet a lexikonnal.

Fájdalmasan felordít, majdnem elesik, de végül sikerül megtámasztania magát a falnál, így két vörös kéznyomot hagy ott. Megfordul, szemei szinte vérben forognak; teljesen kikelt magából.

Látszik rajta, hogy szédül, így belül hatalmas büszkeség tölt el. Próbál bevinni nekem is egy ütést, és bár ez csak harmadjára sikerül, egyből padlóra kerülök tőle, és immáron az én orrom is bordó patakká változik.

Még nem érzem a fájdalmat, és addig nem nyugszom, amíg nem én győzök.

Mielőtt még folytathatná, amit elkezdett, gyorsan feltápászkodnék, de visszalök. Felém magasodik, amikor kinyílik az ajtó, és öt személy lép be rajta: Woojin, Changbin, az osztályfőnököm és két biztonsági őr. Az utóbbiak lefogják Felixet, majd megbilincselik, a fiú pedig hirtelen teljesen megszeppen.

Párom rohanna hozzám, hogy felsegítsen, de felpattanok, és Jeongin felé mutatok, aki szerencsére még eszméleténél van.

- Nincs komoly bajod? - térdelnek le mellé a szobatársaim. Én is mennék oda, de az ofőm leültet, és a kezembe nyom jópár zsebkendőt. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, és aggódik értünk.

- Hívtam a mentőket - mondja végigsimítva a vállamon, miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy felitassam az orromból folyó vért.

- Az inkább Jeonginnak lesz fontos, de köszönöm, tanárnő - mosolyodom el ránézve, ő pedig csak bólint.

 

A várakozás közben a verekedés hangjaihoz képest szinte csend lesz, a rendőrök kikérdeznek mindenkit. Hajnal egy lett, mire megérkeztek, így néha háromszor is meg kell ismételniük a kérdést, mire felfogom azt. Mostmár érzem a fájdalmat, amit ellenfelem okozott, és simán el is aludnék, ha nem kéne beszélnem.

A mentősök már javában ápolják Jeongint, mivel semmiképpen sem akar kórházba menni, itt kell ezt elintézni. Elviekben csak zúzódásai vannak, szóval egy-két hét alatt felépül.

Felixre pillantok, akit éppen vallatnak, és... sír?

Mélységesen szomorúnak tűnik, és egy szót értek is abból, amit mond.

- Sajnálom.

A szemembe néz, miközben egyre elveszettebb, tekintete fátyolos a könnyeitől. Azt a magányos gyereket látom benne, akit Woojin szülinapján megismertem.