8.2 - Stray Kids

09

- Chan? - Changbin aggódó hangnemben szólongat, de én képtelen vagyok neki válaszolni. A többiek is biztos nyugtalankodnak velem kapcsolatban, és most is mind engem vizslatnak a szemeikkel. Talán a Dayeonék is engem néznek, talán az egész ebédlő. Mindenki engem bámul. Nyugalomra van szükségem. Elrohanok az asztaltól, és egészen a legközelebbi mosdóig meg sem állok. Talán a sors akarata ez, de természetesen belefutok Woojinbe, aki pont most mosta meg a kezét, és már készült volna elhagyni a helyiséget. Próbálok egy semleges arcot magamra erőltetni, ám ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyul, mint ahogy azt én fejben elképzeltem.

- Chan? – Az egyik piszoár elé állok, hogy ne kelljen ránéznem. – Látványosan ignorálsz – lép mellém. – Még a sliccedet sem húztad le. Vagy lehúzzam neked?

- Woojin, elég! – szólok rá, és ezzel egyidőben a könnyeim is megerednek. Felé fordulok. – Csak ne nehezítsd ezt meg nekem, oké?

- Mégis micsodát? Többször is lesmárolsz, és ha kérném, most is megtennéd, nem igaz? – Már a mondat elején keresztbe tette a karjait.

- Nem tudom – vágom rá azonnal.

- Mi az, hogy nem tudod? Mi az, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel? Már több, mint egy hete várok!

- Ha fél évet tudtál várni, akkor pár hetet kibírsz, nem? Vagy képtelennek érzed magad rá, basszameg? – Már hasonló ingerült hangnemben válaszolok, mint amilyenben ő kérdezett. Nem akartam felmérgelni magam, és nem akartam így beszélni vele, most viszont mégis sikerült. Beállt közénk a kínos csend, én sem tudom, mit mondhatnék, és ő sem tudja, mit is válaszolhatna erre. Ezt is csak én ronthatom el ennyire. Legalább kiszeret belőlem, és nem okozok neki több fájdalmat… remélhetőleg.

- Tudod mit? Nem várok többet, felejtsd el. Felejtsd a kettőnk egész rohadt kapcsolatát. - Ezzel kilép az ajtón. Zokogva a földre rogyok.

- Ne, kérlek, gyere vissza. Sajnálom, jobb leszek, ígérem, csak te ne hagyj itt - suttogom, de választ természetesen nem kapok, mindössze a víz csöpögésétől és hangos lélegzetvételeimtől visszhangzik minden. - Kérlek, Woojin... Gyere vissza. Csak ennyit kérek.

(...)

Mit is mondtam nem rég? A sors akarata? Ha valaki megkérdezné, mit gondolok a sorsról, azt válaszolnám, hogy hülyeség az egész. Ok nélkül csesz ki mindenkivel... Ja, nem is, minden okkal történik. Akkor lenne szíves valaki közölni, hogy miért veszítek el mindenkit? Mit vétettem előző életemben?

Elég nagy hiba lehetett, ha most ennyire a padlóra küldött az élet. Apropó padló... Most a nappaliban fetrengek az asztal alatt, mellettem egy mostmár nem csak félig üres üveggel, amiben fogalmam sincs, milyen pia lehetett, talán vodka. Azt hittem, egy fokkal jobb lesz tőle a lelkiállapotom, de most még szomorúbb vagyok.

Életemben először komolyabban is megfordul az öngyilkosság gondolata a fejemben. Woojin már úgy sincs mellettem, és eddig szinte csak ő tartotta bennem a lelket. Sajnálom, Changbin, nem fogom betartani az ígéretemet.

Lassan feltápászkodom, a szobámba battyogok, majd előveszem a búcsúlevelem. Sejtettem, hogy kelleni fog még. Kiteszem az asztalra, amely alatt az előbb feküdtem, és nekiállok kigondolni, hogyan is érné meg eltávozni erről a világról. Ha már most ittam meg körülbelül fél liter alkoholt... Csak néhány tabletta kell, és vége.

Gondolatmenetem a telefonom csörgése szakítja meg. Morogva megnézem, ki hív. Changbin.

Vállat vonok, majd felveszem.

- Mondjad.

- Szia, Chan. Figyelj, mi történt már megint veled és Woojinnel? Láttam, hogy-

- Már nem számít, és nem is érdekel. Viszlát, Changbin. - Bontom a vonalat.

A fürdőbe indulok végrehajtani a tervem apa altatóinak segítségével. Még nem ütött be a pia annyira, szóval tisztában vagyok azzal, amit teszek. Felszabadítom saját magam és a környezetem.

Sajnálom, anya, hogy nem lehettem az a tökéletes mintagyerek, akit te akartál.

Sajnálom, Woojin, hogy csak most jöttem rá, amikor elveszítettelek.

Szeretlek.

--

sajnálom, olvasók, hogy csak most hozok új fejezetet, ezt is AGirlwithBlackHeart segítségével (ő írta az első felét). de végre itt vagyok, azt hiszem...