8.2 - Stray Kids

20

- Srácok, híreim vannak! - robog be az osztálytermünkbe Jeongin valamelyik reggel. Átrohan a padok között, egyenesen a sarokig, ahol a társaságunk tartózkodik szünetekben. Az osztálytársaink közül néhányan csak egy pillanatra felemelik a fejüket, a többiek viszont fel sem figyelnek a maknae kiáltására.

Ahogy megáll mellettünk, pár másodpercre a falnak támaszkodik lihegve. A sebei még nem gyógyultak be teljesen, így mindig kifárad futás közben, nem is értem, most miért szaladt egészen idáig, hiszen az ő termük a másik emeleten van.

- Mi az? - néz fel rá Jisung, feleszmélve a TikTok-ból.

- Egyik, hogy ma csak egyig lesz tanítás. - Erre mindenki Innienek szenteli a figyelmét.

- Akkor minek jöttem én be egyáltalán? - pattan fel Hyunjin. - Simán eltévedhettem volna megint.

Mindenki felnevet, kivéve a legfiatalabbat.

- Honnan tudjam? - morog idegesen, széttárva karjait, azt üzenve, hogy ne szakítsák félbe. - A másik, hogy Felix anyja felhívott. Egy évet kapott.

- Oké, mit kezdjek vele? - kérdezi hangsúly nélkül Changbin, a mondat végére elhalkulva.

- Csak gondoltam, mivel egy ideig a barátunk volt, meg azt hittem érdekel, mi van vele, ha már velünk - mutat magára és rám - történt az, ami miatt letartóztatták.

Az idősebb hirtelen felpattan, megáll a maknaevel szemben, és szorosan megragadja a csuklóját. A másik erre teljesen megszeppen.

- Most mit csináljak, kezdjem el sajnálni? Tudod mit, nem! Már nem érdekel, hol van, csak ne lássam többet.

Jeongin már könnyezik, amikor Bin befejezi a mondandóját.

- Azt... Azt mondtad, szeretsz - szipog, kiszabadítva a kezét.

- Téged szeretlek is, csak Felixet nem - karolja át Changbin, amit Innie kicsit vonakodva, de enged. - Csak nem akarom, hogy folyton visszaemlékezz rá, érted? Mert szeretlek, bassza meg, és meg akarlak védeni, nem szeretném, hogy szomorú légy, mint most is, látod? - Szembefordítja magával, és letörli a könnyeit. Erre a másik halkan felnevet.

Ezt látva egyszerre leszek boldog és törik össze a szívem.

- Sajnálom - suttog a másik osztály tagja. - Csak igazából, tudom, hogy hülyeség, de biztos, hogy van szíve. Érzem. És hiányzik, Minhoval együtt. De azt sem szeretném, hogy megint bántson - mosolyodik el szomorúan.

Mintha egymás gondolataiban olvasnánk, mindannyian odamegyünk hozzá, és átöleljük. Nem érdekel, mit gondolnak rólunk mások, mert csak az számít, hogy együtt vagyunk, fontosak vagyunk egymásnak, és ezt kimutatjuk.

Hiszen azt sem tudom, nélkülük hol lennék most.

Talán egy másik világban.

(...)

Este nyolckor tanulni fárasztó.

Főleg, ha már két órája ezt csinálja az ember, előtte pedig kitakarította az egész házat.

Mint mindig, most is elkalandoznak a gondolataim.

Csak egy pillanatra a képre nézek az asztalomon, amit nem rég találtam portörlés közben, és máris rengeteg emlék tör felszínre. A pár évvel ezelőtti családom van rajta. Hóembert építettünk.

Hiányoznak ezek az egyszerű és teljesen szokásos szituációk.

Megrázom a fejem, majd újra próbálnék a matekra koncentrálni, de ekkor megszólal a telefonom. Meglátva a kijelzőn a nevet - Woojin, szivecskével - egyből elmosolyodom.

Minden este felhív, és mindig eltalálja azt az időpontot, amikor már éppen merülnék el a depresszióban, ezzel pont megmentve a szomorúság sötét tengeréből.

- Szia - emelem a fülemhez a készüléket.

- Szia, hogy vagy? - Teljesen átlagos kérdés, nálunk ez mégis mást jelent. Egy hosszabb választ kíván magának.

- Őszintén, szarul, mint szinte mindig - nevetek fel fájdalmasan. Meg sem várva, hogy folytassam, újabb kérdést tesz fel.

- Mi a baj?

- Fáradt vagyok, Woojinie. A szervezetem nem nagyon hálás azért a napi öt óra alvásért, de egyszerűen képtelen vagyok pihenni. Hiába próbálnék elaludni, nem megy. Hiába nem látszik rajtam napközben, kibaszottul elegem van már. Anya körülbelül egy hét múlva meghal, és nem, nem készültem fel rá. Még szükségem van rá, Woojin, ahogy Minhora is - csuklik el a hangom. Próbálom visszatartani a sírást.

- Már elbúcsúztál tőle, nem?

- De, még jópár napja. Hogyha esetleg nem lennék ott, amikor...

- Jól van, értem - sóhajt. - Figyelj, tudom, hogy nem nagy vigasz, de akkor már készen áll. Nem fogja váratlanul érni egyikőtöket sem. Ezt dobta a gép, Chanie. Legalább nem fog tovább szenvedni.

- Igen, köszönöm - suttogom.

- Mit csinálsz?

- Tanulok. Próbálok úgy tenni, mintha átlagos diák lennék, tudod... Mint akinek nem rákos az anyja, és nem ölték meg egy barátját.

- Chan, te nem lehetsz átlagos. Egy ilyen tökéletes teremtés, mint te, hogy lehetne?

- Nem tudom mit mondjak, ez jól esett - válaszolom pár másodperc csend után.

- Figyelj, egyébként nem akarlak terhelni vele, de el szeretném mondani a szüleimnek a kapcsolatunkat. - Erre teljesen lefagyok. Egyszerre félek és leszek boldog. - Szóval, majd valamikor jó lenne, ha-

- Holnap jó?

- Jó gyorsan beleegyeztél - nevet fel.

- Túl akarok lenni rajta, bár félek - vallom be.

- Hidd el, nem lesz olyan szörnyű. Na, akkor holnap suli után?

- Megegyeztünk. Leteszem, aludj jól, Szívem.

- Te is, szia, Chanie.

Imádok vele beszélgetni. Csak hallgatni a hangját, közben nyugalmat találni ebben az állandó zavarban.