8.2 - Stray Kids

02

- Chan, te nem eszel? - böki meg a karom Hyunjin ebéd közben.

- Mi? - eszmélek fel újabb eszmefuttatásomból, pislogva párat.

Ő is jól van a helyzethez képest. Woojin is. Changbin is. Jisung és Seungmin is - legalábbis elmondásuk szerint. Csak én maradtam a történtek után egy kész roncsként. Csak én vagyok ilyen gyenge. Csak én...

- Azt kérdeztem, hogy te nem eszel?

- De, csak elbambultam - sóhajtok, majd nagy nehezen magamba tömök pár falatot. Most az összes íz ugyanolyan semleges.

Alig telt el két hét Minho halála óta, mégis úgy érzem, mintha már évek óta gyászolnám. A többiek mintha máris szinte teljesen elfelejtették volna, pedig hárman csak ma tudták meg.

Vagy majd később rosszabb lesz, csak még nem érzékelték a tényeket?

Egyáltalán egy ember hogyan volt képes ennyire szétrombolni egy rég összeszokott társaságot? Jeongin még át is iratkozott a másik osztályba, hogy Felixszel maradhasson. Nem hibáztatom, ha teljes szívemből szeretnék valakit, én is megragadnék minden lehetőséget, hogy a közelében legyek.

De úgy viselkedik, mintha nem is ismerne minket.

Oldalra pillantok, de egyből elkapom a fejem, amint észreveszem a szerelmespárt az egyik asztalnál. Fáj. Fájnak azok a lehető legmélyebbre ásott emlékek, amelyek róluk eszembe jutnak.

- Bocsánat - állok fel, majd szinte kirohanva az ebédlőből vágok neki a folyósoknak a mosdó felé. A fejem hasogat és szédülök. Már homályosan látok, amikor elérek az úticélomhoz. Szerencsémre nincs senki más a helyiségben rajtam kívül.

Kifulladva rátámaszkodom az egyik mosdókagylóra. Szembenézek a tükörképemmel: a vörös szemeimmel, alatta a sötét karikákkal, a kócos hajammal és a kiszáradt ajkaimmal. Szinte megrémülök a látványtól. Ez lenne az új énem? Az új kezdet?

Nem pont ilyennek képzeltem ezt a változás-dolgot.

Beletörődve a külsőmbe megmosom az arcom. A hideg víz kicsit kizökkent a gondolataim tengeréből, és mintha az émelygésem is múlni kezdene.

Leülök a földre, hátam a csempének támasztom, és tenyereimbe helyezem a fejem. Nincs kedvem visszamenni. Vagyis inkább magyarázkodni nincs kedvem. Mit mondhatnék?

"Egyszerűen túl gyenge vagyok ehhez az egészhez, sajnálom."

Ez azért elég bizarrul hangzik.

- Chan? - Hallom az ajtó nyikorgását, majd Woojin hangját, de reagálni már nincs energiám.

- Chan? - szólít meg újra letérdelve mellém, és gyengéden rázogatni kezd a vállamnál fogva. - Hahó, jól vagy? Válaszolj!

- Persze, minden oké - nézek rá egy pillanatra, majd szinte egyszerre felállunk, viszont azzal a lendülettel a maradék erőm is elhagy, és összecsuklom. Társam egy kicsit meginog hirtelen érkezésemtől, de végül sikerül megtartania.

- Bassza meg - morog az orra alatt. A karjaiba vesz, majd elindul velem valahova, gondolom az iskolaorvoshoz. - Ébren vagy még? - kérdezi aggódóan. Egy pillanatra bágyadtan kinyitom a szemem, összeakad a tekintetünk, utána elnyel a sötétség.

(...)

Amikor felébredek, ugyanúgy a folyosón haladunk. Most vagy nagyon sokáig aludtam vagy nagyon kevés ideig. Arra tippelek, hogy még mindig odafele tartunk, ami aztán kiderül, hogy igaz is. Woojin kopog egy ajtón, majd meghallom a doktornő hangját.

- Jó napot. - A helyiségben minden fehér, a fény már zavaró. Barátom letesz az ágyra, majd végigsimít a karomon. Csak résnyire vagyok képes nyitva tartani a szemeimet, így nem látom pontosan, mi folyik körülöttem.

- Sziasztok. Mi történt vele?

- Nem tudom. Ebéd közben elrohant, aztán a mosdóban találtam meg a földön ülve. Nem reagált arra, ha szóltam hozzá, és ahogy felállt, összeesett. Amíg ide tartottunk pár percre elájult. - A hangján tisztán érezni a pánikot.

- Fáj valamije? - A kérdés kíséretében valami vizes kerül a homlokomra, gondolom borogatás gyanánt.

- Nem hiszem - válaszol halkan a társam.

De. A lelkem nagyon fáj. Valaki segítsen, mert nem bírom. Erre nincs gyógyszer? Kérem, valaki segítsen rajtam! Valami széttép belülről. Kérem...